A Papirusz - A könyvek története az ókori világban elvezet Nagy Sándor csatáinak helyszíneire, bebocsátást enged Kleopátra palotáiba és a fortyogó Vezúv lábánál fekvő Papiruszok villájába, megmutatja az első ismert könyvkereskedéseket és kéziratmásoló műhelyeket, de bejárja Oxford földalatti könyvlabirintusát és a leégett szarajevói könyvtárat is. A mesés kalandnak azonban mindenek felett a könyveket évezredeken át óvó ezrek a főszereplői: tűzhely mellett mesélő asszonyok, tanárnők, bölcsek, könyvtárosok, írnokok, szerzetesnők, rabszolgák, fordítók és nyomdászok. Azok, akik hegyvidéki házukban vagy tengerparti otthonukban olvasnak; azok, akik energiától felrobbanó metropoliszokban adják át magukat a könyvek varázsának, és azok, akik békés külvárosokban merülnek bele olvasmányaikba. Egyszerű emberek, akiknek van, hogy fel sem jegyzi a nevét a történelem. A spanyol Irene Vallejo műve az elmúlt évek egyik legnagyobb európai tényirodalmi sikerkönyve. Már a megjelenése évében, 2019-ben két díjat kapott hazájában, 2020-ban pedig elnyerte a legjobb spanyol nyelvű esszének járó nemzeti díjat, valamint a spanyol könyvesboltok legjobb ismeretterjesztő könyvnek adományozott éves kitüntetését. Mostanra több mint harminc országban jelent meg világszerte.
Irene Vallejo: Papirusz - A könyvek története (részlet)
A gyönyörök és a könyvek városa
1
A kereskedő fiatal és unatkozó felesége magányosan alszik. Ura tíz hónapja indult el Kosz földközi-tengeri szigetéről Egyiptom felé, azóta pedig levele sem érkezett a Nílus országából. A nő tizenhét esztendős, még nem szült gyermeket, és kibírhatatlannak érzi a günakeionban töltött, elszigetelt élet egyhangúságát. Epedve várja, hogy történjék valami, közben pedig nem megy sehová, nehogy szóbeszéd tárgyává váljon. Nincs sok tennivalója. A rabszolgalányok feletti zsarnokoskodás kezdetben még szórakoztatónak tűnik, de nem elegendő arra, hogy kitöltse a napjait. Ezért örül annyira, ha más nők látogatását fogadhatja.
Nem érdekli, ki kopog az ajtón, kétségbeesetten vágyik szórakozásra, hogy
enyhítse az ólomlábakon járó idő súlyát.
Egy rabszolganő az idős Güllisz érkezését jelenti be. Látogatása szórakoztató pillanatokat ígér a kalmárné számára: öreg dajkája, a szabadszájú Güllisz mindig szellemesen illetlen.
– Güllisz mama! Hónapok óta nem jártál a házamban.
– Tudod, hogy messze élek, lányom, és annyi erőm sincs, mint egy légynek.
– Jól van, jól van – mondja a kereskedő felesége. – Maradt még erőd ahhoz, hogy jól megöleld a férfiakat.
– Gúnyolódj csak! – válaszolja Güllisz. – Ez már csak nektek, fiatalasszonyoknak megy.
A kaján mosolyú vénasszony ravaszul csűri-csavarja a szót, míg végre rátér érkezése okára. Egy erős és csinos fiatalember, aki kétszer is győzelmet aratott az olümpiai játékokon, szemet vetett a kalmár feleségére, és meghal a vágytól, hogy a szeretője legyen.
– Ne háborogj, és hallgasd végig az ajánlatát. Húsáig hatolt az általad gerjesztett szenvedély. Légy vígan az övé. Vagy jobb lenne továbbra is itthon ülni a székedet melegítve? – kérdezi Güllisz kísértő hangon. – Mire észbe kapsz, már megöregedtél, a dölyfödből pedig csak hamvak maradtak.
– Hallgass, hallgass…
– Ugyan mit csinál a férjed Egyiptomban? Nem ír neked, elfelejtett, és már biztos más kehelybe meríti az ajkát.
A lány utolsó ellenállási kísérletének megtörésére a bőbeszédű Güllisz szemléletes képet fest arról, hogy mit kínál Egyiptom, és legfőképp Alexandria a távollévő, hálátlan férj számára. Beszél a gazdagságról, a mindig forró és érzéki időjárás varázsáról, az atléták edzőhelyeiről, a látványosságokról, a filozófusok tömkelegéről, könyvekről, aranyról, borról, ifjakról és annyi vonzó nőről, mint csillag az égen.
A fentiekben szabad fordítását adtam egy Kr. e. III. században ógörögül íródott, rövid színdarab nyitóképének, amelyet erősen áthat a mindennapi élet légköre. Az ehhez hasonló rövid, dramatizált műveket bizonyosan
nem színpadra, hanem olvasásra szánták.
Humoros, néha pikareszk alkotások, amelyek ablakot tárnak a megkorbácsolt rabszolgák és kegyetlen gazdáik, a kerítők, a kamasz gyermekeik miatt a kétségbeesés szélére sodródó anyák vagy a szexuálisan kielégületlen nők rejtett világára. Güllisz egyike az irodalomtörténet első hivatásos kerítőnőinek, aki ismeri szakmája mesterfogásait, és habozás nélkül rámutat áldozatai legérzékenyebb pontjára: az öregedéstől való félelemre. Jelen esetben azonban a számító Güllisz minden tehetsége dacára kudarcot vall. A párbeszéd a férjéhez hűséges lány kedveskedőn dorgáló szavaival zárul, aki talán csak azért dönt úgy, ahogy, mert nem akarja kitenni magát a házasságtörésben rejlő rettentő kockázatoknak. „Teljesen elment az eszed?” – kérdezi a kalmárné Güllisztől, miközben kortynyi borral kínálva engeszteli.
A humoros és frissességet árasztó szöveg azért is érdekes a számunkra, mert felfedi, hogy az egyszerű ember kora Alexandriáját a gyönyörök és a könyvek városának, a testi szerelem és a szavak székhelyének tartotta.
2
Alexandria legendája nőttön-nőtt.
Két évszázaddal Güllisz és a megkísértett lány párbeszéde után ez a város lett minden idők egyik legnagyobb erotikus mítoszának, Kleopátra és Marcus Antonius szerelmi történetének színhelye.
A Mediterráneum legnagyobb birodalmának központjává váló Róma még mindig zegzugos, sötét és sáros utcák labirintusa volt, amikor Marcus Antonius először szállt partra Alexandria kikötőjében. Hirtelen olyan városban találta magát, amelynek palotái, templomai, széles utcái és emlékművei nagyságot sugároztak. A rómaiak biztosnak érezték katonai erejüket, és tudták, hogy övék a jövő, de nem voltak képesek versenybe szállni a ragyogó múlt és a dekadens luxus vonzerejével. A nagy hatalmú hadvezér és Egyiptom utolsó királynője izgalmak, gőg és számító taktikázás közepette olyan politikai és szexuális szövetséget kötött egymással, amely megbotránkoztatta a hagyománytisztelő rómaiakat. Olaj volt a tűzre, hogy azt beszélték, Marcus Antonius Rómából Alexandriába fogja áthelyezni a birodalom fővárosát. Ha a szerelmespár megnyerte volna a Római Birodalom feletti hatalomért vívott harcot, lehetséges, hogy mi, turisták, ma Egyiptomba utaznánk tömegesen, hogy fényképeket készítsünk az Örök Városról, a Colosseumról és a forumokról.
Városához hasonlóan Kleopátra is megtestesíti az alexandriai kultúra és érzékiség sajátos ötvözetét. Plutarkhosz szerint Kleopátra a valóságban nem volt különösebben szép nő. Az emberek nem fordultak volna utána az utcán. Cserébe azonban bájos volt, intelligens és jó beszélgetőpartner. Hangja olyan édesen csengett, hogy ha valaki egyszer meghallotta, sose feledte. Nyelve pedig, folytatja a történetíró, olyan volt, mint egy sokhúros hangszer, amely bármilyen idegen beszédhez hozzáigazodott. Tolmács nélkül tudott beszélni etiópokkal, zsidókkal, arabokkal, szírekkel, médekkel és pártusokkal. Ravasz volt, és tájékozott. Bár a végső csatában alulmaradt, addig sok hatalmi játszmát megnyert országában és azon kívül is. A gond csupán annyi, hogy kizárólag az ellenségei nézőpontját tükröző híradások maradtak fent róla.
Marcus Antonius és Kleopátra viharos történetében is fontos szerepet játszottak a könyvek.
Amikor a római hadvezér azt hitte, hogy már csak egy lépés választja el a világ kormányzásától, valami nagy ajándékkal akarta elkápráztatni Kleopátrát. Tudta, hogy az arany, az ékszerek vagy a lakomák nem ejtenék ámulatba szeretőjét, mert hozzászokott a napi szintű pazarláshoz. Egyszer, egy ittas hajnalon, kihívó kérkedés közepette, Kleopátra ecetben oldott fel egy mesés értékű igazgyöngyöt, majd megitta azt. Ezért Marcus Antonius olyan ajándékot választott, amelyet Kleopátra nem tudott volna unottan lefitymálni: lábai elé tett kétszázezer kötetet a Nagykönyvtár számára. Alexandriában a könyv volt a szenvedélyek fűtőanyaga.
Két XX. században elhunyt író vált idegenvezetőnkké a szövevényes város mélyén, miközben újabb rétegekkel gazdagította a patinás Alexandria mítoszát. A görög származású Konsztantinosz Kavafisz az egyiptomi brit közigazgatásban dolgozott, az Építésügyi Minisztérium csatornázásért felelős osztályának soha elő nem léptetett, szürke hivatalnokaként. Éjszakánként alámerült a gyönyörök, a kozmopoliták és a züllött nemzetközi élet világába. Úgy ismerte az alexandriai bordélyházak útvesztőjét, mint a tenyerét. Ezek jelentették az egyetlen menedéket a „mindenki által tiltott és szigorúan megvetett” homoszexualitása elől, ahogy azt ő maga írta. Kavafisz csaknem titokban volt a klasszikusok szenvedélyes olvasója és költő.
Legismertebb verseiben új életet lehel az egykor Ithakát, Tróját, Athént vagy Bizáncot benépesítő, valós és kitalált személyiségekbe. Más, látszólag személyesebb hangvételű, irónia és kérkedés közt hullámzó költeményeiben saját érett nézőpontjából fürkészi az ifjúsága iránti nosztalgiát, a gyönyörök megismerését és az idő múlása feletti szorongást. A két témakör között valójában nincs különbség. Az olvasott és elképzelt múlt ugyanúgy foglalkoztatták Kavafiszt, mint saját tapasztalatai. Alexandriai barangolásai során megérezte, hogy az eltűnt város ott lüktet a jelenkori alatt. Bár a Nagykönyvtár a semmibe veszett, visszhangja, susogása és suttogása még mindig ott vibrált a levegőben. Ezek a szellemek tették élhetővé Kavafisz számára a magányos és gyötrődő élők által bejárt hideg utcákat.
Az Alexandriai négyes szereplői, Justine, Darley, de főképp Balthazar (aki azt állítja, ismerte is), folyamatosan megemlékeznek Kavafiszról, „a város öreg költőjéről”. Lawrence Durrell egyike volt azoknak az angoloknak, akiket megfojtott saját hazájuk éghajlata és szigorú erkölcsisége. Négy regényével Durrell tovább gazdagította az alexandriai mítosz erotikus és irodalmi töltetét. Durrell a második világháború nyugtalan éveiben ismerte meg Alexandriát, mikor a brit csapatok által megszállt Egyiptom a kémkedés, az összeesküvések és – szokás szerint – a gyönyörök fészke volt. Senki sem írta le pontosabban Alexandria színeit és a város által ébresztett érzéki benyomásokat. A nyomasztó csendet és a magas, nyári égboltot. A perzselő nappalokat. A tenger fénylő kékjét, a mólókat, a sárga megannyi árnyalatában játszó tengerpartot. A város szívében fekvő Mareotisz-tavat, mely néha olyan elmosódott, mint egy délibáb. A kikötő és a tó közt elterülő számtalan utcát, melyekben por, koldusok és legyek kavarognak. A pálmafákat, a luxusszállodákat, a hasist, a mámort. A száraz, szinte szikrázó levegőt. Öt rasszt, öt nyelvet, tucatnyi vallást, öt flotta tükörképét az olajos vizeken. Alexandriában, írja Durrell, életre kel a hús, és magán érzi a börtön rácsait.
A második világháború porig rombolta a várost. Clea búskomornak írja le a tájat a Négyes utolsó részében. A tankok úgy festenek, mintha dinoszauruszok csontvázai lennének a tengerparton. A nagy ágyúk, akár a kivágott fák egy megkövült erdőben. A beduinok a felrobbantott bányák közt tévelyegnek. Az öröktől romlott város egy óriási, nyilvános illemhely képét ölti – zárul a leírás. Lawrence Durrell 1952-ben hagyta el Alexandriát, és sosem tért vissza. Az ezeréves zsidó-görög közösség a Közel-Kelet történetében korszakhatárt jelentő szuezi válságot követően menekült el. A mai Alexandriából hazatérő utazók azt mesélik,
már csak a könyvek lapjai őrzik a hajdan kozmopolita és érzéki város emlékét.
