Fotó: Valuska Gábor
1956. október 23. egy keddi napra esett. A forradalmak is átlagos hétköznapokon történnek, csak később válnak piros betűs nemzeti ünneppé. Mi történik, amitől mindenki élete megváltozik? Hogyan lesz egy sor civil hőse vagy áldozata a nagy eseménynek? Ha a forradalomról beszélünk, képesek vagyunk a résztvevőkről mint átlagemberekről beszélni? Arra kértünk 10 kortárs írónőt, hogy meséljék el egy-egy valós vagy fiktív karakter lehetséges napját, hogy lecsupaszítva lássuk azt az átlagos keddet, amely később az újkori magyar történelem és nemzettudat alapjává vált. A 10 novella megtalálható a Könyves Magazin téli számában. Ezúttal olvassátok el Kiss Noémi novelláját! A sorozat korábbi részei: Tóth Krisztina, Papp-Zakor Ilka, Láng Orsolya, Hidas Judit, Kemény Zsófi, Baráth Katalin.
Még egy véres forradalomban is kisüthet a nap, és csak aztán zuhog az eső. Ha a párt úgy akarja, egy szempillantás alatt eltűnik a halvány, őszi napsugár. Ahogy feloszlanak a tüntetők egy sortűznél, a kabátok futva menekülnek, pillanatok töredéke alatt beborul az ég.
A minisztérium tartóoszlopait golyónyomok rajzolják körbe, kitágítva örökre a lövés másodpercét. A rádió épülete fellángol, kitörnek az ablakok, majd kiesik egészben a fakeret. Már nincs ott a testük, ők sincsenek sehol, a város romok közötti labirintus, csak hang van, sikoly, pisszenés és füttyögés. Kalapácsütések. Csizmakopogás, a futás zaja menekülő galopp. Kő, acél, dühös kő és dühös acél. Követelés, szemgolyó. Láb, karok törzs nélkül fekszenek a tüntetők terén.
Szeszélyes, dühös őszben ül a hajnali köd Pest utcáira október 23-án. A körúton, amikor épp átvonulnak a felhők, még hajnal van. Olyan sebesen, ahogy csak ilyenkor szokott, eltűnnek a padlások és a villanypóznák felett, mintha csak gomolygó gőz volna mindenütt, emelkedik és táncolnak a fodraik. Keringenek a kémények körül, aztán elpárállnak a semmibe. A hajnal permetes szaga lengi be a háztetők padlásait. Füstös, hideg a reggel, ilyenkor befűtik a cserépkályhákat. A Blahán, a Rókus kórház felett, a kápolna mögött látták utoljára a felhőcsonkokat, a Corvin Áruháztól Rákospalota felé húztak. Cseppekben tűnik el az égről minden, akár a könnyek egy vörös, szél fújta arcon. Aki megpróbálja megfogni őket, megrázzák az ujja végét. Sistereg, hallani, igen, sisteregnek az október végi szájak, lábak és ujjak. Aztán kisüt a nap.
Könyves Magazin 2016/5.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF
A körúti áruház díszes teteje a Blahán a pesti fényűzés homlokzata. Ledönthetetlennek látszik, pedig le fog dőlni. Egy gyerek ezt elképzelni is alig tudja. Mintha építőkockából volna az összes kerületi utca, úgy fogja a forradalomi düh szétrombolni. Pedig az áruházi csarnokok tényleg hatalmasak, díszes stukkóval vannak körbefonva a felkockázott üvegablakok. Főleg, ha egy gyerek szemszögéből tekintünk rájuk, egyáltalán nem természetes a létük. Idegen a városban az ilyen hatalmas épület. Mint egy próbababa, olyan esetlenül ormótlan. Bundák, kalap és kesztyű repül ki a díszes kirakatából nemsokára. A téli csizmák bőrtalpa kilő, szőrmék és sálak potyognak szerteszét – ez a forradalom utcai nézetből.
Focizó gyerekek hangját halljuk egy hátsó, szűk utcán az áruház mögött, onnan jön a kiabálás és a szurkolás. Ma délutáni tanítás lesz, kedd van, a hegedűóra is késik. Gyula és barátja, János a bérház udvarának sárga kövén passzolgat egy bőrlabdával. Kissé toldozott, varrott és rongyos a labda. Ma nem mehet túl a gólvonalon, ami a kétszárnyú, sárga fakapu. Inkább nem rúgják túl a fiúk, mert veszélyes az utcán lenni. Érezni, a veszély szagos, füstöl, kénes, benzines. Kavarog a levegőben. Sokszor kiabál valaki az utcán, de nem érteni, pontosan mit mondanak. Kérnek és talán már dühösek is. Egyre mérgesebb a kiabálás. Este aztán bemondják a rádióban a forradalmat.
Szuszog a város, aztán zihál és porzik. Meglövik a szomszéd ház falát a Corvin Áruház mögött. A munkás- és a diáktüntetőket a Kossuth téren sortűzzel oszlatják szét, aztán ávósokat akasztanak a Köztársaság téren, tankokra dobják a Molotov-koktélt a Corvin köznél. A következő napokban tocsog a vér az utcasarkon, darabokra zúzott páncélosok állnak majd a Rákóczi úti kereszteződésben. Szúrják és lövik egymást az emberek, vér lesz a házak falán, az aszfalton és a macskakövön szivárog lefelé a csatornába, hullahegy a járdaszélen, padkán és a küszöbön fekszenek a koszos kabátok és a felfegyverzett pufajkák. Benzinszag, gyújtás, láng, por. Korom az ablaküvegen. Betört kirakat, leszakadt emelet. Összerogyott harckocsik kicsorbult lánctalpa.
A ledöntött szobrot, amit a csizmájából kitörtek, körbeállják és kalapáccsal ütik. Nem tudják megtörni, de verik, amíg bírják erővel és dühvel az emberek. Fogalmuk sincs, hogy értelmetlen ez a düh, mert ekkor még lelkes és áttörő a haragjuk, ami a kalapácsot mozgatja.
A város akkor is színes, napsütötte, amikor valóban forradalom van. De már csak egy füzetben színes, és a pillanatnyi szóbeszédben, a reménytelen segítségre való várakozásban. Az emlékezetben fekete lesz. Fekete és szürke és büdös. Látni akasztott embert és a szétfolyt agyvelőt, a ledöntött Sztálin szobor árnyékában a baltával szétvert testeket. Halott kamaszok bakancsát a Köztársaság téren.
Csak egy gyerek színezi ki a ceruzájával a forradalmat az íróasztalánál. Csics Gyula, a Somogyi Béla utca 10-es szám alatt él a szüleivel. Tizenkét éves, elemi iskolás. Egy gangos házban laknak a földszinten, Gyula ma csak délután megy iskolába, 1956. október 23., kedd van. Tegnap elhatározta, hogy naplót fog vezetni. Házbeli barátja, Kovács János megmutatta neki az udvaron a naplóját, és Gyula nagyon irigykedett. Térképeket fog bele rajzolni, utcákat. Elhatározza, hogy megtervezi az egész magyar fővárost. Mire elkezd írni, eljön az este, és kiabálások hallatszanak a Rókus kápolnája felől. Mintha csak ennek az indigókék füzetnek törne ki a forradalom. Hirtelen mégis olyan felfoghatatlan és kusza minden, Gyula mondatai tesznek rendet az események között. A fiú figyel és körmöl, amilyen precízen csak lehet. Lejegyzi a látottakat, a neveket és az eseményeket, percre és órákra pontosan, úgy ahogy bekövetkeztek.
Naplója fotókameraként fut végig a napokon, az események csak szikár tények a füzetében. Nem kommentálja őket. Újságok, röpirat és a rádió hangja is bekerül. Budapest térkép lesz, utcák, házak, amiket hősökről nevez el. Úgy képzelem Gyulát, mint a Pál utcai fiúk gittegyletének tagját, nem úgy, mint Nemecseket, vagy Bokát, a vörös inges Pásztor-testvéreket, bokáig érő nadrággal. Gyula pénztárosnak volna jó, mert mindig pontosan számol. Ő nem fog meghalni a Grundért, mert minden lépését megtervezheti, óvatos kis kém.
Október 23. Kedd. Reggel anyuval temetőbe indultunk. Először a Papp utána a Fabsics nagyapához mentünk. Fabsics nagypapa sírja nagyon száraz volt, s ezért megöntöztük. Ezután hazajöttünk és én megcsináltam a leckét és hegedültem.
13-ra iskolába mentem. Az első óra, énekóra a tanárnő dolgai miatt elmaradt. Ez idő alatt én hazaszaladtam az orosz röpdolgozatokat aláiratni. Ezen az órán Pinke I. mesélt. A második órán felolvasták a földrajzdolgozatokat, amely nekem 4/5-re sikerült. Orosz órán én is feleltem 5-re. A mértan és a magyar óra feleléssel tellett el. Utána még osztályfőnök óra is volt. Elrendeztük az ülést.
1/4 7.-kor jöttem haza. Eddig nem hallottam, se nem láttam semmit. Mikor hazaértem, Kati azt mondta, hogy az emberek tüntetnek. Én erről még nem hallottam semmit, csak tegnap mondta be a rádió, hogy Szegeden a diákok tüntettek, és lengyelországban is felkelés volt. Góré olvasta a Szabad ifjúság röpiratát. Én is elolvastam. Ez a diákok tüntetéséről szólt. Mikor az utcára mentem láttam, hogy a „Corvin”-nál három nagy teherautó vitte az egyetemistákat. Az autó tetején egy fiú állt és azt kiabálta a többiekkel: Ruszkik haza! Elég volt a Rákosikból! Ne csináljunk semmit késve Nagy Imrét a vezetésbe! Később Maját elkísértem hittanra, mert ő nem mert egyedül elmenni. Hazafelé jövet egy tüntető tömeggel találkoztunk, amely a Népszínház utcánál megállt és elénekelte a Himnuszt. Este meghallgattuk Gerő Ernő beszédét. Ezalatt Góré a stúdiónál volt. 9h-kor feküdtem le. Az ágyban még hallottam, hogy kiabálják: Ledöntjük a Stálin szobrot! Vesszen Gerő!
Gerő Ernő este beleüvölt a rádióba. Hallani, ahogy öklét rázza, suhog a fekete kabátja, ahogy lendíti a kezeit, recseg a rádió és recseg Gerő pofája: „Mindez szemenszedett valótlanság, ellenséges hírverés, amelyben nincs egy szemernyi igazság sem. A valóság az, hogy a Szovjetunió nemcsak országunkat szabadította fel a Horthy-fasizmus és a német imperializmus igája alól, hanem még akkor, amikor a háború végén országunk aléltan a földön hevert, mellénk állott, a teljes egyenjogúság alapján kötött velünk szerződéseket, s azóta is ezt a politikát követte és követi.”
Meleg szél süvít, felkavarja a leveleket, egy barna, erezett juharlevél fúrja be magát a kapualjba a Somogyi Béla utca 10-ben. Fut végig a macskakövön, fel a lépcsőház korlátja mellett az első emeletre, repked a vakolatlan téglafal oldalán. Mire kilenc óra lesz, megáll a bérház gangján. Gyula nagyon álmos, de hiányzik még két igazság a napból. Kihegyezi a ceruzáját, és lezárja a forradalom első napját. Miután becsukja a füzetét, lefekszik. Késő van, bevilágít a Hold az ablakon. Nemsokára kiabálásokat hall. Felkel, hogy ezeket a kiabálásokat kivegye, amikor kihámozta a szavakat, gyorsan még beírja a füzetébe. Ledöntjük a Stálin szobrot! Vesszen Gerő!
Mikor visszafekszik, hallja, hogy a lépcsőházban emberek duruzsolnak valamiről. Közben pakolásszák a dolgaikat, végül eltűnnek a föld alá a hangok. Fagy az éjjel. Remegő leheletek futnak fel a pincéből a kéményen át a tetőre. De a juharlevélnek mindegy. Nem pattog sem ide, sem oda, meg sem mozdul. Hajnalban hirtelen leesik a földszintre, mintha halott volna. A puskaszó és a csörömpölés sem mozdítja meg, egy színes, őszi levél aligha él forradalmat. Simán átalussza a telet.
A novella eredetileg a Könyves Magazin téli számának novellamellékletében jelent meg. A kiadványt az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta.
