Balaton-part, forró nyár, nyolcvanas évek, víkendházak, pulóverpiac, mólók. A fővárosból a tó mellé menekülő nagyszülők, NDK-s családok, kiváltságos élsportolók víkendházainak élete elevenedik meg a novellákban. A szocializmus gazdagjainak és kisembereinek nyári világa mellett bepillanthatunk a legszegényebbek életébe, és átélhetővé válik a kor várakozó, feszült csendje... A nyaralás önfeledt öröme mellett megbicsaklott sorsokat, bűnöket, titkokat és hazugságokat mos partra a víz.
Egy kislányt a nagyapja úszni tanít. Mikor elhagyják a stéget, a nádas szélén egy hullát találnak. Ahogy Kiss Noémi többi szuggesztív Balaton-novellájában, itt is a felfedezés izgalma és a szorongás felkavaró érzései keverednek.
„Az NDK-val együtt tűnt el a Balaton. Az augusztusi vihar elfújta a strandunk forró lángosainak szagát. A felhők, akár tépett szélű, fehér papírszalvéták ültek a hullámzó víz fölött. Minden vad volt, és húsbavágóan mulandó.”
Az augusztusban a Magvető gondozásában megjelenő Balaton a nosztalgia és a szabadságvágy könyve.
Olvass bele:
Kiss Noémi: Balaton
A stég
Elkezdődik a nyár, kinyitjuk a spalettákat. A tavalyi döglött legyeket kiseperjük, a hajót vízre tesszük, a bicikli kerekeit felfújjuk. A kertet végigtúrták a földikutyák, túl későn jöttünk ki az idén, az orgonán alig volt már virág, eltűntek a méhek, de a nyárfa vattája cserébe már behavazta a kertet, csupa szösz a kapubejáró.
Régi, gyerekkori emlékem, ahogy nagyapám hanyatt fekszik a stégen egy gyékényen, kezében könyvet tart a tűző nap felé. Sok Balzacot olvasott, Zolát, Mikszáth Kálmánt. A fegyverek érdekelték, gyűjtő volt. Vitorláskötelek, pisztolyok, a ravasz pozíciói és a perzsa díszgombok. Háború és járvány, a rák, a hullafoltok terjedelme. A vastag, színes kötet árnyékot vet az arcára, órák óta olvas. Szalmakalapot nem hordott. Átfésülte kopasz homlokán hosszú szálú, csillogó, sötétbarna haját. Fémkeretes, dioptriás napszemüvege volt, amit a belvárosban csináltatott; a Múzeum Antikvárium melletti kapualjban dolgozott az optikusa. Három sirály repked, nagydarab, zsíros pontyok csobbannak időnként a testmeleg, sekély vízben. Szétrebbennek a snecik, akár a felrobbant csillagok fénycsíkjai augusztusban.
Nyár végére teljesen megváltozik a part. Iszapos lesz, kora reggel enyhe poshadt szag terjeng. Buggyant nád szaga, mint a mocsárban. Bugyborékol a Balaton a hőségtől, a szürke hab a köveknél ide-oda mozog a hullámokkal. Ha leeresztik a Sió-csatornát a zsilipeknél a kikötőben, akár száz métert is lehet gyalogolni a bokáig érő vízben. Nagyapám megemeli a szemüvegét, és a tenyerével megtörli izzadt homlokát. Előveszi a frottír zsebkendőjét, a szemüveg lencséit is megtörli, a partról integetek neki, nem vesz észre.
Beúszom hozzá, szólítom. Kész az ebéd, na, gyere már! Kapálózom a vízben, mindenki rád vár!
Ma bent eszünk a nappaliban a tévénél, mert a teraszon kibírhatatlan a hőség. Hiába vettünk tegnap a Sió Áruházban két új napernyőt. Tizenegy és fél éves vagyok, szeretek a nagyapámra bámulni. Visszakérdez, hogy mi van enni. Kivárok, még egyszer megkérdezi. Paradicsomleves. Krumplis tészta uborkasalátával. Jó, morog, szegénykonyha. Elteszi a szemüvegét, a könyvét berakja egy szatyorba. Siet, dél van, és éhes. Megköti a fürdőnadrágját, beugrik a vízbe. Csobban, hullámzik körülötte a víz. Háton úszik, a keze a csípőjén, csak a lábával hajtja magát. Fröcsög a víz, a könyvet a szatyorban a hasára helyezi. Jól sejtettem, két pisztoly van a címlapon, nem regényt olvasott egész délelőtt, hanem gyűjteményeket böngészett.
Mielőtt a lépcsőkijárathoz érünk, találunk egy hullát. Még sosem láttam hullát. Nem tudom, mi az, egy élettelen test. Fura látvány. Barna, viaszos, merev kar lebeg a víz tetején. Néha elnyelik a hullámok. Jobb lenne nem látni, ilyenkor nincs is ott, de újra felszínre jön, feldobja a víz, vagy csak simán lekúszik róla az áramlat. Nem tudom, mi az, meghalni. Azt sem, hogy van nem élet, hogy az életnek vége lehetne.
Pufidzseki. Égett, kormos bója, csak lebeg a vízen, élettelenül. Felfújódott. Közelebb úszunk nagyapámmal. Egy kar, igen, most már tisztán látni, a kar kézfejben ér véget. Nagyapám megböki a testet. Kivár. Én lemaradok, vacogok. A karhoz egy ember tartozik, aki nemsokára újra felbukik a hullámok közül. Szétvetett lábbal lebeg.
Nagyapám orvos, megtapogatja a kezét, a combjait. Két tenyerébe veszi a fejét. Bólint, motyog valamit, alig értem. Kivontatja a parthoz. Megpróbálja kiemelni a vízből a buggyant, felpuffadt testet. Elképesztő súlya van, szinte mozdíthatatlan. Mondja, hogy szóljak a parton napozó szomszédnak. De hang nem jön ki a torkomon, úgy berezelek. Na, menj már, lök meg nagyapa. Futok oda az emberekhez, akik törölközőkön fekszenek és napoznak. Először nem találom a szomszédot. Szedem a lábamat a fűben, elbukom egy kiálló fa gyökerében, de gyorsan felállok, már megyek is tovább. Izzadok, annyira igyekszem, hiszen ez egy hulla, aki fontos lehet, azt hiszem, ez most valami fontos, a hullákat is ki kell menteni.
Három idegen férfi jön vissza velem a vízbe, segítenek kivinni a testet a partra. Egyedül senki nem bírná el. A kijárónál az oldalánál fogva megbillentik, és átemelik a kék vaskorláton. Egyikük majdnem elesik, síkosak a stég nyálkás deszkái. Bűz van, orrfacsaró szag. A strandolók kíváncsiak, de öklendeznek.
Halk morgás. A szörnyülködés moraja keveredik a meglepettséggel, a kíváncsiskodás rövid sikolyaival. Mit bámészkodnak, emeli fel a hangját nagyapa. A férfiak odacipelik egy fűzfához, leteszik a fa tövébe. Valaki hoz egy kockás, sprőd plédet. A feje kilóg, egy zacskóval takarják le. Puffadt lufifeje van. Nagyapám rábízza valakire a testet, amíg mi felmegyünk a nyaralóba kétforintosért. Majd mezítláb elgyalogolunk a telefonfülkéhez, ami úgy két kilométerre van a mi partszakaszunktól. Tárcsázzuk a rendőrséget. A rendőrség értesíti a mentőket. Ők hoznak majd fekete nejlonzsákot, amiben végül elszállítják a bűzös testet.
Visszamegyünk a partra, az ebédből nem lesz semmi. Nagyanyám mérges. Épp nekünk kellett megtalálnunk azt a szerencsétlent. Egész este keresték. Van az kétnapos is, dörmög nagyapám, aki halottkém volt egész életében. Az ötvenes években a rendőrségnél dolgozott, és gyilkosságok, verések, öngyilkosságok, kínzások és akasztásos kivégzések után helyszínelt. Szétvert testeknél állapította meg a kegyetlenül gonosz, önszántából elkövetett vagy épp felszabadító halált. Számtalan bölcsőhalálnál hívták ki. Halott kisgyerekekről írt feljegyzéseket, akiknek később elítélték az anyjukat. Életében be nem tette a lábát temetőbe. 1986-ban halt meg, tüdőrákban. Szívből gyűlölte a hullák után napokig az orrában megülő maró szagot.
A test körül tömeg. Még mindig ott állnak. Egészen természetes, hogy gondoskodni kell róla. De csak befogott orral. Fogdossák a plédet. Nyúlkálnak, és megjegyzéseket tesznek. Találgatják, ki lehet. Zümmögnek, mint húson a legyek. Mindenkinek van ötlete, hogy mit kellene csinálni, és van magyarázata, hogy mi történhetett. Így szokott ez lenni, mondja nagyapa. Az emberek nagyon akarnak csinálni valamit, de fogalmuk nincs, hogy kellene. Az élet nem olyan, mint a halál, a halálnak praktikus következményei vannak, szabályai. Paraméterei. Milliméter precíz foltjai. Akárki hal meg, a hulla ugyanolyan. A halottak egytől egyig ugyanolyanok, ismétli nagyapám. Megnyúlik az orr, összemegy az ujj, ráncos lesz a talpuk. Falfehérek, aztán pár óra múlva mart rozsda színük lesz a hemoglobintól.
Csak a testét látom. Foltos a melle, és háromszorosára duzzadt a keze. Egészen közel megyek, hogy bemérjem, irtózom, ráz a hideg. Kilóg a pokróc alól. A bokája is puffadt, akár két földgolyó. Olyan barna, mint az olajos sár, egy óra múlva, mire kiérnek a rendőrök, teljesen elsötétül. Néhány percenként megváltozik. Tényleg, mintha négerre kenték volna. Mintha mocsárba merült volna, és rátapadt volna az iszap. Gyűrött a talpa, kócos, a körmei megnyúlnak. Undorító és vonzó egyszerre.
Nagyapám hátrébb küldi az embereket, fertőzésveszély, mondja, és a bámészkodók elszállingóznak. Rothadó gázok jönnek a hulla szájából és a lába közül, ahogy a nagyapám forgatja. Csirkepörkölt káposztával, talán ez volt az ebédje a fulladás előtt. Mikor végre kettesben maradunk, odasúgja nagyapám, hogy ismerte ezt az embert. Csak úgy eltorzult, hogy először bizonytalan volt benne. Ő az, a Botlik bácsi.
Botlik bácsi pulóverkészítő maszek volt. Én is ismertem. Fent lakott nyáron a vasútnál, nagyon kedves ember, kaptam tőle nyalókát. Néha vittem neki gyógyszereket meg receptet, ha a nagymamám felküldött hozzá. Varázslatos háza volt. Csigalépcső vezetett az emeletre. Öt szoba, mindegyik más színre festve. A kertben japán fákat nevelt. Csak nyáron ült ki a nyaralója teraszára, délután négykor egy fél órára. Különben a nappaliban fogadta a vendégeket, és a hálóban. Télen Kilitiben élt, ott volt a műhelye. Tavasztól őszig saját boltot vezetett a pulóverpiacon, ahol farmereket is árult a németeknek.
Botlik bácsi a férfiakat szerette, mondja nagyapám, folyton szerelmes volt, veszélyes játékot űzött, ráadásul félszeg ember volt, és vagyonos. Néha ott gubbasztott a kiserdőben. Látta nagyapám futni, menekülni, zihált, úgy dobogott a szíve, hogy orvosért kiáltott. Összeesett. Az egyik afférja után mentők vitték el. Nem bánt vele jól a sors, mert hiába volt meg mindene, olyan szenvedély fűtötte, amit nem lehetett csillapítani. Botlik bácsi többször járt a nagyapámnál mindenféle betegségei miatt, kérte, gyógyítsa meg, de ő sem tudott rajta segíteni. Egy időben még kártyáztak is együtt. Sosem csalt, igaz, blöffölni sem tudott. Nem tartotta be a szüneteket, nem csinálta végig a kezeléseket. Most meg itt fekszik kiterítve a fa alatt. Orrfacsaró a bűze.
Botlik bácsi, akivel nagyapám évekkel ezelőtt egy egész nyáron át, minden vasárnap ultizott, nagyot úszott a halála előtt. Ebéd után mehetett le a partra, tegnapelőtt. Fura, ez annyira nem stimmel. Balatoni ember sosem megy be délben, a tűző napon a tóba, augusztus közepén.
