„Olyan vagyok, mint egy függő, az írás az ajzószerem”

„Olyan vagyok, mint egy függő, az írás az ajzószerem”

Jón Kalman Stefánsson és Sigrídur Hagalín Björnsdóttir az izlandi irodalom aktuálisan legizgalmasabb power couple-ja, akik nagyon eltérő közegből érkeztek (egyikük eredetileg költő, másikuk televíziós újságíróként dolgozik jelenleg is), és bár markánsan egyedi prózát írnak mindketten, írásművészetükben mégis találni közös pontokat. Jón Kalman Stefánsson az Ásta című regényét hozta el legutóbb a magyar olvasóknak, amelyben a címszereplő lány élete lényegében egy balesetet szenvedett ember visszaemlékezéseiből bomlik ki, Sigrídur Hagalín Björnsdóttir Szent szó című regényében (olvass bele ITT) pedig egy fiatal anya, Edda eltűnése borzolja a kedélyeket. Az utána való nyomozás ugyanakkor sokkal messzebbre vezet, az olvasás és írás titokzatos világába, hiszen – ahogy a könyv is leszögezi – az „írásban varázserő rejlik, megváltoztatja a gondolkodásunkat, a viselkedésünket, a világot”, és a tűz megszelídítése óta ez az emberiség legnagyobb hatású eszköze. A két szerzővel még az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon beszélgettünk, és az írás mellett szóba kerültek a versek és a hiányzó apafigurák, közben kiderül, hogy miért okosabbak a könyvek, mint az íróik, és megpróbálunk választ keresni arra is, miért igazi történetmesélő nép az izlandi.

Ruff Orsolya | 2021. november 26. |

JÓN KALMAN STEFÁNSSON
Ásta
Ford: Egyed Veronika, Jelenkor, 2021, 516 oldal
-

Mindkettejük regényében történik olyan váratlan esemény (egy baleset, illetve egy eltűnés), ami nemcsak megváltoztat mindent, de arra is készteti a szereplőket, hogy reflektáljanak a múltra és a szeretteikkel való kapcsolataikra. Ásta és Edda történetei is ezekből a reflexiókból bontakoznak ki. Nagyon érdekelne, hogy ezeknél a történeteknél mi volt az a legelső kép, ami íróként nem eresztette önöket?

Sigrídur Hagalín Björnsdóttir: Az én regényem alapját egy hír adta, amit néhány éve hallottam. Egy amerikai idegkutató, Maryanne Wolf írt az olvasásról és az írni-olvasni tudásról. Wolf mindent tud arról, hogyan működik az agy, hogyan dolgozza fel a szövegeket olvasás közben. És mindez annyira érdekes volt, hogy úgy éreztem, ez a hír nekem nem elég, az újságírás itt már kevés, így végül megírtam ezt a regényt, az ötletet pedig alapvetően az ő elképzelései adták hozzá. Hiszen mi nem olyan állatok vagyunk, akik az olvasás képességével születtek, az agyunk megváltozott, hogy olvasni tudjunk, ez pedig megváltoztatta azt, ahogyan gondolkodunk, és nagyon érdekelt, hogy mi történik azzal, aki sosem tanul meg olvasni.

Jón Kalman Stefánsson: Amikor belekezdek egy új történetbe, néha időbe telik, mire realizálom, hogy milyen regényt is fogok írni. Először azt gondoltam, hogy csak Ástáról fogok írni, hogy ez csak az ő története lesz. Azt hiszem, háromszor futottam neki. Elsőre majdnem száz oldalt írtam, de éreztem, hogy valami hiányzik. Olyan, mint amikor valaki muzsikál, és hiányzik egy hang. Így aztán elölről kezdtem, és aztán megint elölről kellett kezdenem. A hangot szerintem akkor találtam meg, amikor elkezdtem Ásta előtörténetét, azaz az anyja és az apja sztoriját. Ez eredetileg csak néhány mondat lett volna, de aztán csak jött magától a történetük, és miután megírtam ezt a fejezetet, rájöttem, hogy egy teljesen új történettel van már dolgom.

-

A könyv ugyanakkor a történetmesélés nehézségeiről is szól, és azt hiszem, épp az Ástában van egy mondat, miszerint amikor elkezdünk emlékezni, többé már nem fogunk időrendben érezni és gondolkodni. Ráadásul ott van egy másik réteg is, mégpedig a körülöttünk lévő emberek történetei. Mindkettejük regénye jó példa arra, hogy egy ember történetét nem lehet elmesélni a körülöttük lévők történetei nélkül. Mindenesetre érdekelne, hogy írás közben küzdöttek az elbeszélés nehézségeivel? Illetve ha már szóba jött a hang megtalálása, a Szent szó esetében ez könnyen ment?

SHB: Meg kellett küzdeni érte természetesen. Ez a második könyvem, és a második könyvek híresen nehezen íródnak. Megvoltak azok a narratív hangok, melyekhez kapcsolódni tudtam, de hiányzott valami. A könyvből hiányzott egy hang, egy szál, és amikor rájöttem, hogy az anya, Ragnheidur narratív hangja hiányzik – ő az, aki stroke-ot kap és elveszíti a beszédkészségét –, akkor éreztem azt, hogy lassan összeáll a kép. Ő egy olyan elbeszélő, aki már túlvan a beszéden, a szövegen – szabad, és mondhat, amit akar, mert nem fékezi a beszéd vagy épp a szöveg.

Sigrídur Hagalín Björnsdóttir
Szent Szó
Ford.: Patat Bence, Cser, 2021, 283 oldal
-

Olvasás közben mindkét könyvnél az volt az érzésem, hogy a töredékek, az emlékdarabkák, a flashbackek olyanok, mint egy kirakós darabkái, a teljes képhez muszáj összeilleszteni őket. Kicsit hasonlított a nyomozáshoz is. De mennyire terveznek fejben előre: íróként egy meghatározott, szigorú terv szerint dolgoznak, vagy inkább hagyják, hadd áramoljon a szöveg?

JKS: Miután befejeztem egy könyvet és mielőtt egy újba kezdenék, van egy időszak, ami eléggé unalmas. Amikor fiatal voltam, és az első könyveim végére értem, mindig nagyon örültem, hogy na, most akkor majd nyugisabb időszak következik, és lehet lazítani, de most már inkább tartok tőle.

De hát mi változott?

JKS: Olyan vagyok, mint egy függő, az írás az ajzószerem. Amikor nem írok, akkor azt érzem, hogy borzasztóan hiányzik valami. Amikor az ember befejez egy regényt, az minden energiát kiszív belőle. Újra erőre kell kapnom, hogy ismét szembe tudjak nézni egy új világgal. De aztán lassacskán újra beindulnak a gondolataim, és azon töröm a fejem, miféle regényt fogok írni legközelebb. Így aztán lassacskán formálódni kezd valamiféle cselekmény. Amikor viszont végre elkezdek írni, akkor már megy, mint a karikacsapás. Ebben a könyvben számomra szinte minden a meglepetés erejével bírt, semmi sem volt előre megtervezve, és nekem ez fontos. Ha az ember tökéletesen meg tud előre tervezni egy regényt, akkor ott valami baj van. Hiszen

ez a váratlan művészete.

Olyan, mint egy utazás, aminek a kezdetén az embernek fogalma sincs, hol fog kikötni.

SHB: Amit én nagyon szerettem az Ástában, azok a különböző idősíkok, hiszen olvasás közben feltárul egy ember teljes élete, de közben felvillan például az apja élete is. Nagyon rövid idő alatt átsuhan rajta egy nagyon hosszú történet, ez pedig egyfajta feszültséget teremt, ami nagyon tetszett – sok más dolog mellett. A saját történeteimet amúgy nem igazán tudom előre megtervezni. Soha nem tudom, hogyan fognak végződni, vagy milyen irányt vesznek, de én alapvetően idősíkokban gondolkodom, és ha van valami, amit megtervezek, akkor az épp az, hogy hogyan tudom összekapcsolni, összefonni a különböző narratívákat.

-

Ha már szóba került az apa figurája, akkor azt leszögezgetjük, hogy mindkettejük regényében rendkívül fontos szerepet játszanak az apák, még akkor is, ha nincsenek jelen a főhősök életében. Jó nyomon járok, ha azt gondolom, hogy a könyveiket az apaság, az apaszerep egyfajta kritikájaként is lehet olvasni? Talán itt az idő, amikor felül kellene vizsgálnunk az apák szerepét? Közép-Európában szerintem dédelgetünk egyfajta idealisztikus képet arról, hogy északon milyen aktívan részt vesznek a családok életében az apák, de érdekelne a véleményük, hogy látják önök – különösen a saját gyerekkori élményeikkel összehasonlítva?

SHB: Az én apám ebből a szempontból nagyon észak-európai volt, nagyon gondoskodó, főzött és nevelt minket. De úgy vélem, hogy a maszkulinitás a világ sok pontján válságban van, részben a metoo keltette hullámok, részben azon kritikák miatt, amelyek a hagyományos férfimintákat érik. És legalábbis Izlandon szerintem sok fiatal férfinak nehézséget okoz, hogy hol talál példaképeket, mert úgy tűnik, mintha a hagyományos apafigurát eltörölték volna. Mint az eltörlés kultúrájában. Én nem azt mondom, hogy aki a tradicionális férfiképet testesíti meg, az mind erőszakos lenne vagy hasonló, inkább arra gondolok, hogy van egyfajta elmozdulás, és ez nagyon hasonlít ahhoz, ami a női szerepekkel történt negyven-ötven évvel ezelőtt. Nagyon másként tekintettek akkor a nőkre vagy arra, milyennek kell lennie egy nőnek és egy anyának, és sok szempontból szerintem most is valami nagyon hasonlóval találjuk szemben magunkat. Egyfajta felülvizsgálat zajlik az apaszerepeket illetően, és a regényemben is van egy olyan fiatalember, akinek nincs előképe, és egyfajta távoli elképzelése van arról, milyennek kell lennie egy férfinak. A könyv pedig részben önmaga megtalálásáról is szól, hogy végeredményben milyen ember válik majd belőle.

-

SJK: Néha amúgy az apa hiánya, mint a te könyvedben is, nagyobb hatású, mintha az az apa a helyén lett volna. Ez egy tragikus momentum az életükben, hiszen teljes mértékben távol vannak. De nagyon érdekes, hogy mennyire szükségünk van előképekre, és ebből a szempontból az anyai és az apai példákra is. Olyan mélyen gyökerezik bennünk, kell valami, amire hagyatkozhatunk, amire visszatekinthetünk, és pont a távollét miatt alakulhat ki egy ideál róluk, ami később persze hamisnak bizonyul. De mindannyiunknak szükségünk van erre. Manapság viszont ezek az előképek új utakat keresnek, új hangot – a helyes hangot.

Hisznek abban, hogy az irodalom segíthet ezt megtalálni?

SJK: Ezért is fontos az irodalom, mert mindig a saját korával foglalkozik. Arra reflektál, vagy legalábbis megpróbálja kideríteni, mi történik. Ilyenformán tud segíteni, hiszen az irodalom segít megbirkózni mindazokkal a kis vagy éppen nagy kérdésekkel, amelyekkel kénytelenek vagyunk szembenézni. A saját korunk átsuhan rajtunk, és az meglehet, hogy másoknál nem tudunk többet, de az írásaink tudhatnak.

Szóval a könyvek mindig többet tudnak, mint az íróik?

SJK: Szinte mindig így áll a dolog. Különösen, ha nem túl rosszak… (nevet) De tényleg gyakran bölcsebbek a könyvek. Az irodalom ezért fontos, mert valahogy magában hordozza az emberiség lényegét. Ugyanez áll a zenére is: a zeneszerző szinte mindig sokkal kevesebb, mint a műve. Mindegy, hogy klasszikus zenéről beszélünk vagy a Beatlesről. Paul McCartney a hatvanas években igazán nagyszerű dalokat írt, de nem hiszem, hogy okosabb lenne nálunk. Kevesebb a műveinél.

-

Syga, önről tudni lehet, hogy televíziós újságíróként kezdett írni, Jón Kalman pedig költőként. Ez a fajta háttér hogyan befolyásolta az alkotói pályájukat? Támaszkodni tudnak erre, erőt tudnak meríteni belőle, vagy íróként minden egyes nap meg kell küzdeniük ezzel? Azaz teherként vagy inkább egyfajta előnyként élik meg?

SHB: Jón Kalman most újra elkezdett verseket írni. Hamarosan megjelenik az új verseskötete.

JKS: Így van, 1993 óta ez az első verseskötetem.

SHB: Visszatér tehát a költészethez, ami szerintem nagyon szép dolog, hiszen nagyszerű költő. Nekem amúgy a televíziós újságírás sokat segített, mivel ebben a szakmában nagyon fontos, hogy az ember képes legyen nagyon sok információt viszonylag rövid szövegbe sűríteni. Húsz éve dolgozom tévés újságíróként, ez a tapasztalat pedig segít nekem abban, hogy

kontrollálni tudjam az írást.

Elképzelhető, hogy íróként rontott is rajtam, már sosem fogom megtudni, hiszen fogalmam sincs, milyen író lettem volna, ha nem dolgozok a tévénél. A hírek viszont inspirálnak engem, én a hírek világából jövök, ő a költészetéből, ez két tényleg nagyon más háttér, talán a lehető legkülönbözőbb, de a magam részéről nem adnám fel a televíziós újságírást. Szeretem a munkámat. És egyben tényleg inspirációs forrást is jelent nekem.

JKS: Szerintem az is tesz téged rendkívüli íróvá, hogy egy teljesen új látószöget hozol magaddal, ami különbözik másokétól.

-

De mi a helyzet önnel? Ezek szerint akkor mégsem hagyott fel teljesen a versírással…

JKS: Valóban nem. Költőként kezdtem, majd megjelent két verseskötetem, és meggyőződésem volt, hogy én nem vagyok prózaíró. De amikor megjelent a harmadik verseskötetem, azt éreztem, hogy valami hiányzik. Egy-két évig igazán mély válságot éltem meg. Az írás jelent számomra mindent, és azzal kellett szembenéznem, hogy nem tudom folytatni. De aztán elkezdtem prózát írni, ami először szörnyen ment, de aztán megtaláltam a saját hangomat. Nem voltam tudatában, de ma már tudom, hogy bizonyos tekintetben úgy írtam prózát, akár egy költő. Nekem rengeteget segít abban, ahogyan a nyelvre, a stílusra, a történetre gondolok, hiszen költő vagyok. Mindig is vissza akartam térni a vershez, de kicsit olyan volt, mintha kopogtatnék az ajtón, ám nem nyitja ki senki. De egyfolytában verseket olvastam. Anélkül nem telik el nap, hogy ne olvassak verseket. Egyszerűen szükségem van rá. De aztán két-három éve történt egy törés. Izlandon nagyon sok földrengés van, és amikor ez megtörténik, minden megmozdul és feltör egy gejzír.

A bennem lévő energiák ugyanígy törtek elő.

Földrengés történt az életemben, új törésvonalak alakultak ki, és a költészet megtalálta a maga útját, és én nagyon boldog voltam ettől.

A Szent szóban fontos szerepet játszik a közösségi média, aminek a használata nagyban módosítja azt is, ahogyan a világot látjuk, ez pedig visszavezet minket a narráció, az elbeszélés témaköréhez. Egészen pontosan ahhoz, hogy hogyan látjuk magunkat vagy épp másokat, hogyan mesélünk történeteket. Magánemberként vagy íróként hogyan állnak a közösségi médiával?

SHB: (Stefánssonhoz fordulva:) Te ugye nem vagy fent?

JKS: Pár éve volt egy próbálkozásom a Facebookkal, kíváncsi is voltam, meg azt hittem, hogy ez egyfajta szükségszerűség. De nem tetszett, mert nem is akartam kitenni magamról dolgokat, ráadásul olyan érzésem volt, mintha számomra ismeretlen emberek fognák magukat és helyet foglalnának a lakásomban. Szóval egy év után feladtam. De nincs ellene kifogásom, természetesen a gyerekeim is fent vannak a közösségi oldalakon, és rajtuk keresztül én is követek dolgokat.

SHB: Én sem vagyok valami nagy használó, de nagyon érdekel a közösségi média, szerintem mi, akik a huszadik században születtünk és nevelkedtünk, soha nem leszünk őshonosok olyan értelemben, ahogyan a gyerekeink a közösségi platformokkal bánnak, hiszen nekik ez az elsődleges kommunikációs forrásuk. De nagyon érdekelt ez az egész, és a könyv ennek a világnak a felfedezéséről is szól. Van az az érzetünk, hogy a fiatalok már nem olvasnak, csak a közösségi médián lógnak, én pedig ezekkel az érzetekkel kísérleteztem, de alapvetően azt gondolom, hogy mindez soha nem lesz elegendő egy gondolkodó értelmiséginek. Mindazt, amire szüksége lesz, soha nem fogja teljes mértékben megkapni a közösségi oldalaktól. Az embernek nagyobb kontextusra, elképzelésekre, összetettebb gondolkodási módra van szüksége, szóval azt gondolom, hogy az irodalom, és a megalapozottabb kommunikációs formák nem fognak eltűnni. Talán megváltozik, ahogyan gondolkodunk, ahogyan írunk és olvasunk, de mindez soha nem fogja kiváltani az irodalmat.

-

Nem titok, hogy az életben egy párt alkotnak, és történetesen ugyanaz a szakmájuk is. Érdekelne, hogy fér meg két író egy tető alatt: megmutatják például egymásnak, amiket éppen írnak, kérnek egymástól tanácsot? És ami még fontosabb: megfontolják egymás tanácsait?

JKS: Nagyon jól működik a dolog. Amikor azt érezzük valamiről, hogy megérett az olvasásra, mindig egymásnak mutatjuk meg először az új fejezeteket. Ez mindkettőnknek egyformán fontos. Fontos egy új írás megszületése szempontjából is.

SHB: Emellett nagyon jó érzés olyasvalakit tudni magad mellett, aki ért hozzá. Íróként az ember mindig azt hiszi, hogy valami borzalmas, amit éppen ír. De Jón Kalman nagyon támogató. És talán az, hogy annyira másfelől érkeztünk az irodalomba, és az írásaink is nagyon mások, szerintem csak még inkább megkönnyíti a dolgunkat. Hiszen mindketten kívülről tekintünk egymás műveire.

Pár éve olvastam egy izgalmas cikket az izlandi irodalmi életről, ami idézett egy felmérést: eszerint minden tizedik izlandi fontolgatja, hogy könyvet ír. Fogalmam sincs, hogy ez mennyire igaz, de mégis mi lehet az oka annak, hogy Izlandon ennyire fontos az írás? Történelmi okai vannak, vagy esetleg a szigetlétből fakad, abból a vágyból, hogy másokkal is kapcsolatot létesítsenek? Önöknek van bármiféle magyarázatuk erre a jelenségre?

JKS: Ennek megválaszolása egyszerre összetett, közben mégsem az. Ahogy ön is utalt rá, történetmesélő nép vagyunk, a nagy sagák az eredetünk részei, maga az izlandi nyelv is borzasztóan fontos, és a 17-19. században, még ha nem is voltak mondjuk festményeink vagy zenészeink, de irodalom mindig létezett. Az önképünk fontos része.

SHB: Ráadásul van egy olyan réges-régi elképzelés, hogy költőnek lenni a legmagasztosabb rang a régi izlandi társadalomban, nagyon tiszteletreméltó hivatás.

JKS: Valahol még ma is az. Persze nem pénzügyi értelemben… (nevet)

SHB: Hagyományos értelemben viszont úgy képzelem, hogy sok embernek még mindig tervben van, hogy legalább egy könyvet írni fog az élete folyamán.

-

A könyveik tele vannak irodalmi utalásokkal, és talán nem téved nagyot, aki azt állítja, hogy szenvedélyes olvasók mindketten. De a hétköznapokban mit jelent önöknek az olvasás?

JKS: A mi világunkban nagyon fontos szerepet tölt be. Nekem személy szerint is sokat számít, egyfajta késztetés, és talán nem gondolok rá így, de nagyon jól tudom, hogy rendkívül fontos nekem íróként is.

Hogy állandóan olvassak.

Mindig próbálok új szerzőket felfedezni, és szerintem egy olyan írónak, aki mozgásban akar maradni, és gyarapodni akar, az olvasás borzasztóan fontos.

SHB: Én már negyven is elmúltam, amikor írni kezdtem, de mindig is olvasó voltam, és akkor még azt gondoltam, ennyi elég is. Miután azonban én magam is írni kezdtem, fontosnak éreztem, hogy visszaadjak valamit és köszönetet mondjak mindazoknak, akiknek még azelőtt a könyveit olvastam, hogy én is írásra adtam volna a fejem.

Szóval nincs élet könyvek nélkül.

JKS: Egészen biztosan nincs.

Hírlevél feliratkozás
Kapcsolódó cikkek
...
Kritika

Az élet fojtogatóan szűkös és közben maga a végtelenség

Jón Kalman Stefánsson 2017-es könyvében egy élettörténet bemutatásával próbálja megragadni az emberi létezés lényegét, igyekszik érthetővé és átélhetővé tenni, mi a szerelem, a fájdalom, a veszteség , a temetetlen düh lényege, vagy a szabadság és a függetlenség ára. Az Ásta A hét könyve . 

...
Podcast

Jón Kalman Stefánsson háromszor futott neki az Ástának

Fordításról, a nagymamájáról és az írói hang kereséséről is mesélt Jón Kalman Stefánsson az őszi Margón, ahol Csuhai István faggatta, Ásta című regényéből pedig Kurta Niké olvasott fel. A teljes angol nyelvű beszélgetést végighallgathatjátok most.

...
Beleolvasó

Milyen okok állhatnak a háttérben, ha egy fiatal nő eltűnik az otthonából?

Az izlandi Sigrídur Hagalín Björnsdóttir könyvében egy fiatal nő, Edda eltűnik az otthonából, újszülött gyermeke mellől. A rendőrség tanácstalan, és a család a nő öccsét kéri meg, hogy keresse meg Eddát. Olvass bele a Szent Szóba!

KÖNYVES ADVENT
...
Könyves Advent

Ezzel a 10 karácsonyi gyerekkönyvvel hangolódjatok az ünnepekre!

...
Könyves Advent

10 világirodalmi újdonság, amivel nem lőhetsz mellé karácsonykor

...
Könyves Advent

És a kvaggáról vagy az elefántmadárról hallottál már? Mi irtottuk ki

Hírek
...
20/21

20/21

...
Hírek

Einstein, Ottlik és Fekete István kézírását őrző ritkaságok kerülnek kalapács alá

...
Szívünk rajta

Szívünk rajta: téli mesegyűjtemény lett a hónap könyve

...
Hírek

Ted Hughes műveit fordította németre a leendő miniszter

...
Szórakozás

Van, amivel George R.R. Martint is meg lehet lepni

...
Hírek

Meghalt Urbánszki László

...
Hírek

Parti Nagy Lajos kapta az első Bertók László Költészeti Díjat

...
Hírek

A Harry Potter szereplői visszatérnek Roxfortba

...
Hírek

Meghalt Kóbor János

Még több olvasnivaló
...
Nagy

Hervé Le Tellier: Írtam egy bestseller-imitációt, és működött

Hervé Le Tellier matematikus-író, a legendás Oulipo műhely elnöke Anomália című regényével elnyerte a legfontosabb francia irodalmi díjat, a Goncourt-t, az eladási adatok alapján pedig ez lett minden idők második legsikeresebb Goncourt-díjas regénye. Az új francia sztárszerzővel beszélgettünk.

...
Kritika

Richard Osman nyugdíjas nyomozói ahová lépnek, ott hulla terem

Richard Osman azt ígérte, hogy A férfi, aki kétszer halt meg című krimijében mindenki visszatér, aki az első rész, A csütörtöki nyomozóklub végén életben maradt. Most kiderül, tartotta-e a szavát.

...
Kritika

Mi töri szilánkosra egy kislány életét a kommunista Moldova végnapjaiban?

Az árvaság, a magány, a hála, a gyermekkori traumák és jéggé fagyó, majd egymás mellett mégiscsak felolvadó szívek a legfontosabb témái Tatiana Ţîbuleac második regényének, mely 2019-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.

...
Nagy

„Olyan vagyok, mint egy függő, az írás az ajzószerem”

Jón Kalman Stefánsson és Sigrídur Hagalín Björnsdóttir az izlandi irodalom aktuálisan legizgalmasabb power couple-ja, az őszi Margón az új regényeik mellett a versekről és a hiányzó apafigurákról beszélgettünk velük. Közben kiderült, miért okosabbak a könyvek, mint az íróik, és miért igazi történetmesélő nép az izlandi.

...
Kritika

Nem az életkorunk, hanem a stigmatizáció ellen kellene küzdenünk

Hogyan érhető el a kiegyensúlyozott időskor? Milyen folyamatok zajlanak bennünk az életközép során és utána? Miért szükséges mindenképpen szembemenni az életkorral kapcsolatos előítéletekkel, az ageizmussal? Ezeket a kérdéseket járja körbe Tisza Kata új könyve, amelynek témája a szerethető öregedés.

...
Nagy

Kreatív Európa: Megunt szerelmek, kihűlt kapcsolatok Ciprustól Norvégiáig

Sorozatunkban ezúttal szerelmi csalódások, párkapcsolati unalom, kihűlt házasságok és újrakezdés a téma más-más perspektívából, különböző stílusban, Európa legjobb kortárs szerzőinek tollából.