A szerzőt, Jón Kalman Stefánssont nem kell bemutatni a hazai olvasóknak, hiszen több regénye jelent már meg magyarul, Menny és pokol trilógiája vagy Ásta című szövege egyaránt nagy sikert arattak, az izlandi író hazai olvasótábora egyre népesebb. Legutóbbi, magyar nyelven megjelenő kötete, a Csillagok sercegése korai írásai közül való, eredeti megjelenésének éve 2003, a fordító pedig ezúttal Patat Bence. A regénykezdő mondat („Egy tömbházban élek, Reykjavík városában, négy egyforma ház közül a legmagasabban fekvőben.”) akár egy realista regény kezdete is lehetne, de szó sincs erről,
a szöveg – az író többi művéhez hasonlóan – lírai képekben, metaforákban és aforizmákban gazdag költői próza.
A valósághű és részletező realizmustól elsősorban az tartja távol, hogy elsődleges elbeszélője, a regény jelenében megszólaló narrátor egy hétéves kisfiú szemszögéből mutatja be a világot, akinek leírásaiban elválaszthatatlanul mosódik össze a valóság és a fantázia. A gyermeki világlátás szükségszerű aránytalanságai, a felnőtt realitás értelmezhetetlensége hétköznapi tapasztalat számára, az általa bemutatott szűk kis mikrovilágban (a kis lakás, a tömbház, a lakótelep utcái) elmosódott határvonalakkal választja el a tényeket és a fikciót. Az édesanyja halálát feldolgozni és igazából megérteni is képtelen kisgyerek gyakran az ólomkatonáival beszélget, akik ugyanúgy a hétköznapi valóságának részei, mint kőműves apja, vagy hallgatag mostohája. Bár az ő szüleinek, nagyszüleinek és dédszüleinek mozaikos történetei építik fel a szöveget, és az elbeszélő is mindvégig ő (hiszen nagypapának, dédpapának, apának nevezi a szereplőket), a nézőpont a családtörténet elbeszélésekor már nem a gyermeké, hanem a felnőtté, aki negyvenes éveiben próbál visszaemlékezni őseinek legendás történeteire.
Jón Kalman Stefánsson regénye visszapillantásokból kibomló utazásra viszi az olvasót négy nemzedék 150 évet átfogó családtörténetében, utazásra, amely a századforduló Reykjavíkjában kezdődik, majd egy parasztgazdaságon és egy patchwork-család kis lakásán át a mai Izlandon ér véget.
Tovább olvasokA leghangsúlyosabb és legnagyobb terjedelmű történetszál a dédpapáé, aki a 19-20. század fordulóján éli kalandos életét. A nyugtalan természetű férfi előtt óriási lehetőségek állnak ingatlanügynökként, de
furcsa, irracionális döntései és az alkoholhoz való sorozatos és pusztító visszatérései megakadályozzák abban, hogy sikeres lehessen.
Negyvenhez közel beleszeret egy fiatal kamaszlányba, és ebből a lángoló szerelemből indul majd el családi életének története, mely magaslatok és hullámvölgyek váltakozásaként írható le leginkább. A fiatal lány lesz a dédmama, aki szintén kulcsszereplő, az ő alakjában az önfeláldozás, a szerelem és a hűség irracionalitása és a hűtlenség problémái öltenek testet. A nagyszülők generációja mindössze néhány bekezdés, az apa és az anya kapcsolata, megismerkedésének története, majd a regény legtorokszorítóbb része, az anya halála (mely, mint egy pulzáló, soha be nem gyógyuló seb vissza- visszatér a szövegbe) a kiemelt történetelemek, melyekből végül összeáll ez a mozaikszerűen felépített szöveg.
Hogyan lehet beszélni egy anya haláláról? Mit ért meg ebből egy hétéves kisfiú, akinek semmiféle segítsége nincs a gyászhoz, a feldolgozáshoz?
A betegségről, a temetésről is csak emlékfoszlányai vannak és egészen irracionálisan értelmezi a halált: „Lehet, hogy Anya magányos. Biztos kellemetlen a koporsóban feküdni, sötét van, és olyan szűk a hely, hogy felülni sem tud, hogy olvasson, tornagyakorlatokat sem tud végezni, gitározni meg főleg nem, ezért is hagyta itt a gitárt a tárolóban. Nem, alig bír megmozdulni, legfeljebb grimaszolni képes, mozgatni a lába és a keze ujjait, és énekelhet. Sok dalt ismer. A hangja lágy, mint egy patak.” A föld alatt beszorítva fekvő halott édesanyáról alkotott groteszk kép csak egyik forrása a szorongásnak, a másik az a hiány, amit a nő eltűnése jelent: a kis elbeszélő keze csak az üres levegőbe kapkod iskolába menet, és
mindenhol azt az űrt érzékeli, amit az édesanyjának kellene kitölteni.
A felnőtt logikához és racionalitáshoz képest szürreálisnak tetsző gyermekkor és az elképzelhető legnagyobb gyermekkori trauma finom bemutatása mellett a legérdekesebb vonulat a dédanya és a dédapa kapcsolatának és életének felvázolása. Az izzó szenvedéllyel induló viszonyt (még a lepedő is kigyullad alattuk, szerelmük lángba borítja a világot) a hétköznapok, a gyerekek szép lassan erodálni kezdik. A dédapa nagyon izgalmas karakter, vonzerejét az adja, hogy férfias tulajdonságai ötvöződnek gyermeki lelkével, kiszámíthatatlan döntéseivel, álmodozó, szinte költői természetével. A hétköznapok taposómalmát finoman szólva sem neki találták ki, így a körülötte élőkre nagy feladatot ró, és mindehhez hozzájárul elfojtott és megregulázott, de mégis időről-időre felszínre törő alkoholizmusa. Amikor iszik, képtelen racionálisan viselkedni: „Kortyolgatják a konyakot, és abban a pillanatban, amint az alkohol dédpapa vérébe kerül, megváltozik körülötte a világ. Elárasztja a győztes magabiztossága, a nagy tettekhez szükséges erő és elszánt akarat, hogy tornyokat építsen, ahonnan szétkiálthatja a nevét a világba.” Ennek a történetszálnak ez a személyiség adja meg az izgalmát, valamint az a hullámzó, elengedésekeből és visszatérésekből álló kapcsolat, mely a feleségéhez, a dédmamaként emlegetett különlegesen szép nőhöz köti.
A kiváló megfigyelőnek és tapasztalt emberismerőnek tűnő narrátor úgy meséli el ezeket a sorsokat, hogy nem törekszik a teljes, hiánytalan történet rekonstruálására, mindig csak azokat a koncentrált jeleneteket emel ki, melyek túl vannak a hétköznapin.
Egy temetés, egy búcsú, egy első randevú, egy sorsot meghatározó pillantás vagy érintés - mind olyan helyzetek, melyekbe sokszor egy egész élet sűrűsödik. Az elbeszélőt ezek a pillanatok érdeklik,
a köztük lévő látszólagos eseménytelenségre alig figyel, a történeteknek a gyújtópontjait emeli ki előszeretettel. A sorsfordító jeleneteknek a leírásához azonban nagy tapasztalat és arányérzék szükséges, mert törékeny pillanatok ezek, könnyen elcsúszhatnak a pátosz felé vagy a sokszor elhasznált, nagy szavak óvatlan használatával banálissá és egyszerű közhellyé válhatnak. A kockázatot növeli, hogy az ilyen szituációkhoz gyakran kapcsolódnak már-már metafizikai jellegű kérdések, melyek felvetésével és megválaszolásával szintén óvatosnak kell lenni. Jón Kalman Stefánsson azonban ezúttal sem ijed meg mindezektől, a Csillagok sercegésében is bátran elmereng az életen és halálon: „Valaha azt hittem, hogy az élet az, ami mozog, a halál pedig ebből következően a mozdulatlanság. De vajon így van-e? Néha azt hiszem, hogy éppen fordítva igaz, és azok, akik kevéssel is beérik, szinte mindent megkapnak, azok viszont, akik nem törődnek semmivel, elnyerik a szabadságot, aminél többet nem is lehet elérni.”
A nagy kérdéseket, a sorsfordító pillanatokat úgy képes egyensúlyozni, hogy nem racionálisan közelít hozzájuk, sokkal inkább egyfajta sejtetéssel.
Legtöbbször a természethez kapcsolódó metaforákkal, képekkel, hasonlatokkal mutatja be ezeket a helyzeteket („A nő hallgatása végtelen óceán.” „Apám torokköszörülései kavicsok, melyeket elnyel a tenger.”), éppen ezért bizonyos pontokon prózája szinte költészetté válik, lírává sűrűsödik. A metafora, a költőivé váló nyelv az ellentmondásokat és az élet alapvető ambivalenciáját is elbírja (a racionalitás kevésbé birkózik meg ezekkel), használatukkal el lehet mondani például, hogy az otthon a legsötétebb és legvilágosabb hely is tud lenni egyszerre, vagy hogy bizonyos esetekben miért nem tudja a legnagyobb fájdalom és gyűlölet sem elszakítani egymástól az embereket.
A Csillagok sercegése cím is értelmezhető metaforikusan, a csillagok az emberek, akik között óceánnyi sötétség húzódik, és akik rövid életük végén szinte nyom nélkül tűnnek el, és végül elborítja őket a „felejtés magas füve”. A könyv negyven év körüli elbeszélője ennek a felejtésnek próbál ellenállni, amikor visszatér saját múltjába, és elmeséli akkori nézőpontjából saját traumatikus, mégis idilli gyermekkorát, valamint szüleinek, nagy- és dédszüleinek történetét. Ez a visszaemlékezés alkotja a regény szövegét, mely rezignált alaphangon beszél az emberi élet törékenységéről, a traumákról, de a boldog pillanatokról is egy olyan lírai nyelven, mely szinte mindent elbír.
A Csillagok sercegése a Könyves 50-es toplistájára is felkerült 2022-ben.
