„Vajon érdemes-e a figyelemre egy olyan könyv, amelynek főszereplője két, nyolcvanéves korát is megélt, betegségben elhunyt idős ember, akik nem vittek végbe a társadalmi emlékezetben számontartott, rendkívüli dolgokat?” – veti fel rögtön a Tények és Tanúk sorozatban megjelent Megtartó erő című könyve elején Illés Klára. A kötet a szerző szüleinek, Illés Gyulának és Illés Gyuláné Stampfer Klárának a történetét meséli el. Mentegetőzésnek tűnhet a fenti kérdés, abból a szempontból viszont érthető, hogy memoárokat évszázadokon keresztül olyanok írtak, akik a kortársak és az utókor szemében valami nagyhatású vagy látványos dolgot vittek véghez. Az Illés család története viszont épp azért érdekes, mert viszonylag kevés olyan írást ismer a szélesebb közvélemény, amelyet az iparos-paraszti réteg tagjai vetettek papírra, ráadásul a történelmi események miatt ezeknek az amúgy átlagos mindennapokra ítéltetett embereknek az élete végül többszörös vargabetűt vett.
Illés Klára két életútinterjút készített idős szüleivel, melyek monológként jelennek meg a kötetben, ezenkívül a kötet része szülei 1955-ös levelezése (az apát ekkor három hónapos kötelező katonai szolgálatra vitték), ahogy az anya, Stampfer Klára időskori naplója és a hivatalos dokumentumok, bírósági végzések is. Az asszony 1928-ban született egy dunántúli faluban, Csatkán, egy sváb parasztcsaládban, ahol teljesen természetes volt, hogy már a kisgyerekek is aktívan dolgoznak. „A német, vagyis sváb beszéd énnekem ment mindig”, vallotta később, igaz, olvasni-írni idős korában már nem tudott németül, amit a napló is megerősít: utóbbi kizárólag magyar nyelvű, sváb szavak, kifejezések nem is szerepelnek benne. A nemzetiségi ellentétek viszont a háború alatt Csatkát sem kerülték el, a fiatal Klára és az anyja végül az egyik falubeli agitálására lépett be a magyarországi németeket tömörítő és a náci ideológiával rokonszenvező Volksbundba. Emiatt a háború után ki is telepítették mindkettőjüket.
Stampfer Klára életében többször költözött: a bevonuló szovjet csapatok elől a mai Csehország területére menekült, majd 1948-ban a kitelepítéskor az akkori NDK-ban kellett letelepednie. Később visszatérhetett a falujába, a hatvanas években viszont a családjával Budapestre költözött, ahol húsz évig a Csili Művelődési Központ takarítónője volt, idős korában pedig kétlaki életet élt a főváros és Csatka között.
Mindennapjait a kemény fizikai munka töltötte ki – ez különösen azokban a katonalevelekben szembeötlő, melyeket a házaspár 1955-ben váltott egymással. Illés Gyula ezekben a levelekben folyamatosan marcangolta magát az értelmetlen és gyakran semmittevésbe fulladó kötelező katonai szolgálat miatt, miközben a földeken rengeteg munka várta, ez viszont mind a felesége nyakába szakadt: „fáj a fejem a méregtől, én itt csak lődörgök, neked meg mennyi sok munkád van otthol”. Stampfer Klára ezekben a hónapokban az anyósáékkal élt egy fedél alatt, akikkel már a legelső perctől nem volt felhőtlen a viszonya – Illés Gyula így emlékezett meg erről:
„Összeházasodtunk, aztán mehettünk ganét teregetni. A végin azért engedték elvenni az Illésék, mert nem győztük a paraszti munkát, és gondolták, lesz egy segítség, és így is lett. A Stampfer Klári jól jött mint munkaerő. Én a mai napig azt mondom, hogy első osztályú munkaerő.”
Ez az elismerés éles ellentétben áll azzal a képpel, amely az időskori veszekedéseket is rögzítő naplóból bomlik ki („… mert a te takarítónői fizetésedből nem lett volna semmi, mindenért csak ő dolgozott”). Mindenesetre a fiatal Stampfer Klárának egy erős matriarchátusi közegben kellett helyt állnia, ahol az anyósa osztotta be a pénzt, emiatt étel sem nagyon jutott a fiatal lánynak (később össze is tépte az akkor készült fényképeket, annyira szégyellte a soványságát), de még az elsőszülött lánya keresztnevét sem választhatta meg – egyszerűen nem volt beleszólása.
A kötet tele van ilyen mikrotörténetekkel: egy sváb-magyar család folyamatosan küzd önmagával és a történelemmel. Millió szállal kötődnek a földhöz, még akkor is, amikor azt elveszik tőlük, vagy amikor a fővárosba költöznek. De elszakadni akkor sem tudnak tőle. A gyerekeiket világéletükben munkára és becsületre nevelték, az érzelmek nyílt kifejezése viszont érezhetően nem volt megszokott a családban; az idős Klára szeretetnyelve például egyértelműen az étel és annak kínálása volt („ (…)volt jó fasírtom, jól ettek-ittak, sör, kóla, kávé, mindennel meg tudtam kínálni őket”). Egészen megrendítőek ugyanakkor a kötetzáró személyes megjegyzések, melyekben Illés Klára az anyjához való viszonyáról írt („Anyu mindenható volt. Anyu mindent tudott, amit nagymama nem. Anyutól félni kellett, nagymamától nem. Anyut mindig vártam. (…) Ha anyu ott volt, nem lehetett baj. Anyuval soha nem lehetett baj.”).
Erős női narratívát rejt a Megtartó erő, de szociográfia, és – ami ennél is fontosabb – egy sok traumával és hajtűkanyarral teli családtörténet is egyben. A memoár már csak műfajából adódóan is mindig töredékes, szubjektív, és ez nincs másként itt sem – rengeteg a fehér folt, ami valószínűleg már így is marad, a visszaemlékezések viszont ezzel együtt borzasztóan izgalmas látleletet adnak különösen a háború előtti és utáni mindennapokról.
