„Hetek óta feltételezések terjengenek egykori ügynökmúltamról. 1963-ban valóban aláírtam egy beszervezési nyilatkozatot. Elszámolással önmagamnak tartozom a történtekért. Többet erről nem fogok mondani.” Ezt a lakonikus, sokak számára felháborítóan távolságtartó és hűvös kommentárt fűzte MGP az ügyének napvilágra kerüléséhez. Ehhez tartotta is magát, a sajtóban nem kommentálta az eseményeket, ugyanakkor néhány hónap alatt megírta Coming out című munkáját, mely mégiscsak egy reakció, egy történet felgöngyölítése. Bár a kötet azóta készen van, a jogörökös csak most, tizenhat évvel később (a szerző halálát követően kilenc évvel) érezte elérkezettnek az időt a megjelentetésre.
Egész biztos, hogy az eltelt idő átalakítja az értelmezéseket, hiszen nem egy pulzáló sebet piszkál meg a könyv, hanem egy higgadtabb, ugyanakkor a körülményekre még jól emlékező társadalmi környezetbe érkezik.
A Coming out egy szerkesztetlen, törmelékekből és állandó elkanyarodásokból építkező könyv, mely jól láthatóan nem egy végiggondolt, évekig érlelt mű, és valószínűleg nem is tart igényt szépirodalmi babérokra. Nem aprólékosan felépített, kimunkált szöveg, sokkal inkább „egy levegővel megírt” traumafeldolgozás, mely talán éppen szétesettsége miatt tűnik rendkívül személyesnek – látható rajta, hogy a jó tollú szerzőt hogyan bénította meg a helyzet, és az is, hogy az erőteljes érzelmi erők hogyan akadályozták a forma tökéletes kimunkálását. Műfajilag is nehezen besorolható munka, de legszorosabban talán a memoár, illetve a vallomás szövegtípusaihoz kötődik, hiszen egyes szám első személyű narrációval kísér végig az élettörténet fontosabb állomásain, nemcsak megosztja az intim és megrendítő, vagy éppen felháborító részleteket, de folyamatosan értelmezi, kontextusba is helyezi azokat.
Sok szempontból rendhagyó szöveg, már a kezdése is eltér az átlagostól: „Szokás szerint a Függelék a könyv végén található. A miénk kivételesen így kezdődik. Az »utca emberének« rögtöni véleménye, a különböző csatornákból előtörő indulatok, a sajtó reagálásai és a számítógépemre küldött jóindulatú, vagy kevésbé kedves üzenetek ízesebben megágyaznak a következőknek.” Ez a függelék a 2004-ben keletkezett újságcikkekből, e-mailekből, kommentekből válogat, s bár van közöttük olyan, mely a megbocsátás, a megértés felé nyit, a legmeghatározóbb mégis az indulatok, a gyűlölet szólama: „Viszont az, hogy MGP besúgó volt, az nagyon durva. Miféle erkölcsi piedesztálról szónokolt ez az ember 40 évig? Az ilyen emberek csak megvetésre érdemesek, semmi másra.”; „Most az lenne a legjobb, ha ugyanazt tenné, mint Latinovits Balatonon.”; „Uram! Nézzen a tükörbe és köpje szembe magát!” Látható, hogy az internet korában jóval nagyobb erejűvé válik a vihar, hiszen mindenki képes (akár névtelenségbe burkolózva is) szinte bárhol és bármikor megosztani véleményét. Teljesen mindegy, mit gondolunk MGP ügynöki működéséről, ilyen mennyiségű és ilyen erejű gyűlölettel találkozni még olvasóként is letaglózó és felkavaró élmény.
Ez a gyűlölet hozza aztán működésbe a dolgokat, mert erre való reakcióként születik az egész kötet, és a függelék az olvasónak is nagyon erős érzelmi löketet ad, ezzel együtt lát neki a későbbiek olvasásának.
Molnár Gál Péter megírta megzsarolásának és beszervezésének történetét - Könyves magazin
Coming out címmel írt könyvet ügynöki múltjáról, megzsarolásáról és beszervezéséről Molnár Gál Péter 2004-ben. A kötet másfél évtizeddel később, 2020 áprilisában jelenik meg a Magvető Tények és Tanúk sorozatában. Olvassatok bele! „Egyszer csak azt hallottam: emgépének hívnak, mint egy harisnyamárkát. Úgy is maradtam.
A könyv további része a szerző élettörténetét, életpályáját mutatja be, beszél zsidó származásáról, édesapja tragikus haláláról, dramaturgiai tanulmányairól a Színművészeti Főiskolán, újságírói hivatásáról. Visszaemlékezéseiben rövid portrékat közöl mestereiről, arcéleket a korszak fontos személyeiről (a kötetben előforduló személyek neveit a névmutató tartalmazza), anekdotákat fűz lánccá és gyakori külföldi útjainak élményeit osztja meg. Ezekből a töredékekből nagyon sokat megtudunk a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek színházi világáról, kulturális életéről, de a (kultúr)politikai adalékok is jelentősek. Hosszasan ír például Aczél Györgyről (aki állítólag nem kedvelte őt és leggyakrabban „tetű”-ként emlegette), a Kádár-korszak legfontosabb kulturális ideológusáról és irányítójáról, a művészek és művészeti közösségek informális politikai kapcsolatairól, a 3T kultúrpolitikai elvének gyakorlati működéséről.
A korszak iránt érdeklődőknek, a színházi múltban otthonosan mozgóknak ezért is érdekes lehet ez a kordokumentumként is jelentős kötet.
A dokumentumértékű emlékek mellett MGP a magánéletébe is beenged, személyes történeteit is megosztja az olvasóval. Ilyen például Ronyecz Máriával kötött különös házassága, mely – bár nem részletezi hosszasan – a szarkasztikus és gúnyos, alapvetően a távolítás gesztusaival élő személyiségnek egy érzelmesebb oldalát villantja fel. Ugyanilyen nyíltan beszél homoszexualitásáról (a kötet címe így azonnal kettős értelmet nyer), és ennek folyományaként értelmezett beszervezéséről. Részletesen feleleveníti 1963-as beidézését, megvádolását és a tízéves börtönbüntetés előli menekülés lehetőségét: „Kiskorú megrontásán kívül a vád közerkölcsöket megbotránkoztató módon elkövetett természet elleni fajtalanság. Jegyzőkönyvbe foglaltatott, mikor, kinek a mijét mivel illettem, és hányszor. Részletezték néven nevezve a dolgokat. Egy nem igazán józan éjszakai szeretkezést jogi nyelven visszahallani nyomasztóan szégyenkeltő. (…) A hallgatag tiszt átvette a prímet. Megpendítette a kiutat. Választhatok a bírósági eljárás vagy a segítség között. Innentől kezdve kihallgatóm visszavonult. Csak megfigyelőként maradt saját szobája íróasztalánál. A belügynek kikölcsönzött helyiségben beszerveztek.”
A leírásból úgy tűnik, MGP-t szándékosan húzták a csőbe, a fiatal fiúkat csalétekként küldték neki, mert régóta be akarták szervezni.
1963 és 1978 között írt jelentéseiben igyekezett a lehető legkevesebbet ártani, olyan információkat szivárogtatni, melyek senkire sem vetnek nagyobb árnyékot és senkit sem sodornak bajba. Visszaemlékezései szerint megpróbált a szociális élettől is hátrébb húzódni (bár történeteiből nem az derül ki, hogy különösebben visszahúzódó lett volna ebben az időszakban), és egyfajta belső szabadságot kifejleszteni ebben a számára is nehezen viselt szituációban: „Igyekeztem visszavonulni társaságoktól, társadalmi élettől, minél kevesebb érintkezési felületem legyen a Hivatalt érdeklő eseményekkel. Szabadságomat azonban nem ezek a nevetséges menekülési kísérletek szerezték meg. Ez csak egérutat adott. Kitérő halogatást. Belül voltam szabad. Csak azt mondtam, amit gondoltam. Csak azt mondtam el, amit leírtam újságban is, vagy leírhattam volna, ha átmegy a szerkesztőségi szűrőn. Azt írtam, amit gondoltam, és azt gondoltam, amit írtam.”
MGP ugyanazzal a kézzel írt jelentést és kritikát - Összekötve Schmal Alexandrával Molnár Gál Péterről - Könyves magazin
Az egyik legismertebb magyar színikritikus volt Molnár Gál Péter (MGP): írásai évtizedeken keresztül nagy visszhangot váltottak ki, nemcsak az egyes pályákat, hanem az egész szakmát is meghatározták. Az újságíró ügynökmúltjára 2004-ben derült fény, a nagy vihart kavart lelepleződésre reagálva pedig azonnal elkezdte írni önéletrajzát.
Jelentéseiből belesző párat a könyvbe (a „vágatlan” Luzsnyánszky-dosszié, azaz összes jelentése elolvasható A rivaldafény árnyékában című 2004-es kötetben), ezekből láthatóvá válik, milyen hangvételű és mélységű beszámolókat készített és adott át folyamatosan változó helyszíneken tartótisztjeinek. Ezek közül az egyik egy Latinovits Zoltánról írott dokumentum, mely a színész egyik 1966-os szerepvisszaadását beszéli el. MGP állítása szerint ez az egyetlen jelentése született a tragikus halálú színészlegendáról, noha 2004-ben, ügynökmúltjának feltárásakor sokan őt tették felelőssé a színész haláláért, és a mai napig összefonódik neve ezzel a halálesettel.
Az állam számára írt beszámolóiban – elmondása szerint legalábbis – arra törekedett, hogy a felszínen maradjon, ne érintsen súlyos témákat, így a lehető legkevesebbet ártson.
Ez a magyarázat már az önfelmentés irányába mutat, mint ahogy az is, hogy elmeséli, hogy róla is jelentettek, őt is megfigyelték, a kulturális élet nagy alakjai voltak még besúgók, és valamiképpen mindenki a rendszer része, fogaskereke volt. Érzékelhető egyrészt egy relativizáló etikai értékelés, mások „lerántása”, annak feltárása, hogy minden ember „átkölti magát”, elfelejti pálfordulásait. Ezek mögött a gesztusok mögött a felmentésre vágyó ember válik láthatóvá és az önfelmentés, helyenként akár a magyarázkodás lesz a meghatározó beszédmód. Ugyanakkor egy ezzel ellentétes tendencia is megfigyelhető, hiszen több olyan szöveghely van, melyben elismeri hősiességének és bátorságának hiányát: „… nem fogom magam hőssé piperézni, nem kozmetikázom győzelemmé kudarcaimat. Hozzáteszem: ha ma ugyanazok között a körülmények között élnénk, és egy szobában két szürke állami közeg megzsarolna homoszexualitásommal, börtönnel kecsegtetve, nem azt felelném, hogy az ügyvédemmel akarok beszélni, hanem azt: hol kell aláírni? Akkor is így tennék, ha egyedül maradnék gyáva féreg, és az egyenes útra mindig rátaláló becsületes emberek kiköpnének előttem a Nádor utcában. (…) Készséggel elhiszem mindenkinek: bizony bennük több gerinc, bátorság volt, és nem írtak alá ilyen beszennyező nyilatkozatot. Én nem voltam hős.”
A több mint 380 jegyzetet tartalmazó könyv valódi kincsesbánya színháztörténészeknek, kultúrtörténészeknek, és mindenkinek, akit a Kádár-kor kulturális élete egy új nézőpontból érdekel. Ugyanakkor egy nagyon erőteljes hatású gyónás és egy emésztő titok feltárása és kibeszélése is, fontos etikai vonatkozásokkal, hiszen egyrészt egy nemzedék, a társadalom egy részének máig gyógyítatlan sebét tépi fel, másrészt egy ember személyes pokoljárása, jó és rossz közötti választása és lelkiismeretének feltárása is. Felkavaró könyv, mely életkortól, tájékozottságtól, személyes tapasztalatoktól függően mindenkiben más visszhangot kelt. Felveti a megértés és a megbocsátás bonyolult viszonyának problémáját, valamint rámutat arra, hogy nincs fekete és fehér, csak árnyalatok vannak, az önfelmentés és az önvád egymással egy időben, óriási feszültséget generálva lehetnek jelen, és ugyanaz az ember bizonyos pillanatokban lehet szerethető és sebezhető, pár pillanat múlva pedig már ellenszenves és visszataszító figura. MGP kibontotta és hallhatóvá tette „élete néma fejezetét”, valószínűleg sokan sokfélének fogják hallani.
