Fehér Renátó: Jó, hát akkor hogy’ fogunk élni?

Fehér Renátó: Jó, hát akkor hogy’ fogunk élni?

A Tények és Tanúkról való írás alkalomról alkalomra újrateremti ugyanazt a módszertani kihívást. Mi maga a (megbírálandó) tárgy? Persze a könyv. De az adott könyvből kiolvasható személyiség? Esetleg a forráskritikát és tényellenőrzést megkövetelő történelmi dokumentum, értsd oral history? Vagy az írás kiértékelés: egy élet – érzékeny vagy érzéketlen – mérlege? Netán a könyv maga csupán ürügy? Az, ha a recenzens nem szándékozik (saját és/vagy közös) kérdésekbe botlani az olvasás nyomán, s így írása nem lesz egyéb, mint – a könyvtől független – ájult szoboravatás vagy fröcsögő vagdalkozás, sok évtizedes mantrákat mormogva újra a közelmúltról a visszhangkamra akolmelegében. (Ezeknek a viszonyulásoknak a generációs felhangjai sem példanélküliek, tudniillik, a későn születettek lesznek szívesek elsajátítani a méltó vitákban acélossá edzett evidenciákat.)

A tavaly ősszel elhunyt Rajk László A tér tágassága című könyvéről Fehér Renátó írását olvashatjátok.

Könyves Magazin | 2020. május 10. |

Ha hisszük, hogy a fiktív regényhősök nem ahistorikus létezők, hiszen a szembesülés, a szem(ük)benézés (értsd: olvasás) pillanata összetéveszthetetlenül történelmi időpillanat, itt és most, akkor a tanúkra mindez vitathatatlanul igaz. Tanúságtételük és tényeik – olvasás híján is – tényezői az életünknek, a korszaknak, amelyben nekünk (részben velük együtt) adatik élnünk. S ha úgy döntünk, hogy még valóban el is olvassuk ezeket a könyveket, akkor végképp kitettek leszünk a valamiképp való viszonyulásnak, a használatbavételüknek. 

Rajk László
A tér tágassága (életinterjú)
Magvető, 2019, 550 oldal
-

I.

„apám kivégzésével kapcsolatban nem az az érdekes, hogy miért mond igent, hanem az igenhez vezető út maga. Hogyan jutott el oda, hogy végül elismerte a koholt vádakat? Az Arthur Koestler- vagy Danilo Kiš-féle magyarázatokat, nevezetesen, hogy a hithű kommunista meghozza ezt a végső áldozatot a pártért, sehogyan sem találtam kielégítőnek. Számomra mindez túl triviális magyarázatnak tűnt, apám perbéli vallomásának sem a hitbeli, sem pedig az utilitárius motivációkból kiinduló levezetését nem tartottam elég mélynek és meggyőzőnek. Számomra az volt a kérdés, hogy a kommunista eszmekör, amely számunkra, és gondolom, a ti generációtok számára is magától értetődően egy működésképtelen, szörnyű bűnökhöz és szenvedéshez vezető eszmerendszer, hogyan volt képes a húszas-harmincas években magához vonzani ennyi hihetetlenül tisztességes és okos embert.” (kiemelések: F. R.)

-  

A Galamb utcai szamizdatbutikban, 1982. Fotó: Laurie Sparham / Network

Mindez a Mink András által készített, A tér tágassága című életútinterjú tizenötödik (!) oldalán olvasható. És akkor talán ennyit arról, hogy Rajk maga szembenézett-e apja cselekedeteivel, vagy átsiklott-e rajtuk. „Abszolút igaz, hogy mindent elutasítok, amiért ő kiállt. De az is, hogy tiszteletre is méltó marad a számomra, szeretem és tisztelem benne az emberi lényt, de elutasítom a fanatizmusát.”, mondja egy 1986-os brit dokumentumfilmben. S egyébként is: miféle, az empátiát és a részvétet hírből sem ismerő emlékezetpolitikai számla nyújtható be valakinek, akinek egy – kivégzett – apához kell – emlékek híján – privát-érzelmi viszonyt kialakítania, miközben a nagybátyját szólítja apunak, és a nagynénjét (is) anyunak, évtizedekig, őt pedig unokabátyjai és utcai járókelők még felnőttkorában is gyakran árvaházi nevén pistázzák, amire ő reflexszerűen odakapja a fejét.

Rajk László így élte meg gyerekként az 1956-os forradalmat - Könyves magazin

Rajk László apja újratemetésén 1956-ban (forrás) „Néhány hete (...) minden megváltozott. Azóta az volt a cél, hogy sikerüljön befejezni, sikerüljön kinyomtatni, hogy Rajk László még a kezébe foghassa a kész kötetet. És persze ettől megváltozott bennünk a szöveg is" - Dávid Anna, a Magvető igazgatója néhány napja ezekkel a szavakkal emlékezett meg a héten elhunyt Rajk Lászlóról.

S mondandónknak itt volna vége, ha, igazodva a magát kétpólusúnak elgondoló kultúrkampf fojtogató hagyományához, a dolgunk annyiban merülne ki, hogy cáfolgatjuk a szélsőjobboldali kurzusnarratívát. Rajk László nem relativizálta apja bűneit, nem lett apja apologétája, és nem lett apja elvesztésének rabja sem. Nem lett Hamlet, sem a „kádári konszolidáció kis janicsárja” (50.). Mert épp ellenkezőleg: ha az iménti idézet kapcsán valami felmerülhetne, akkor inkább az, hogy Rajk nem lett-e rabja annak, hogy ne legyen apja elvesztésének a rabja?

-

Mert ha, személyes történetének felfoghatatlan bonyolultságával és önazonosságáért folytatott kérlelhetetlen önanalízisével együtt, Arthur Koestler vagy Danilo Kiš magyarázata Rajk számára „túl triviális”-nak mutatkozik, ekként pedig a „kommunista eszmekör” (ami itt vélhetően nem egyéb, mint a terrorrezsim szinonimája) „magától értetődően” feltételezi a működésképtelenséget, a súlyos bűnöket, a szenvedést, akkor talán az is elbizonytalanodik, hogy Nádas Péter ezerkétszáz oldalnyi világló részletének miben is áll a tétje. Vagy Karig Sára – szintén Tények és Tanúk kötetként olvasható – történetének, akinek élete a kékcédulás választásoknál „keresztezi” id. Rajk László belügyminiszterét. Karigot a csalás leleplezése miatt tartóztatják le és viszik Vorkutára, ám ő – épp a munkatábor tapasztalata alapján – ellenségnek azt a kommunizmust megtagadó, meghamisító, kisajátító közeget tekinti, amely őt oda juttatta, és nem magát az eszmekört („én nem a szocializmusban csalódtam”).

Ha a későn születettek nemzedékei a gyilkos vakhitekhez és gyanúperekhez, bűnökhöz és bűnhődésekhez, árulásokhoz és bukásokhoz akár leegyszerűsítő megvetéssel, akár ügyetlen tapintattal közelítenek, akkor mire juthatnak e történeteknek a megértésében?

Mert azok egyébként sem válaszokkal szolgálnak, helyette felkavaróak. Mert akkor mi marad gondolni és érezni való például az Orsó utcai Nagy Imre Emlékházban, amelynek kiállítását Rajk tervezte, s amelynek egykori tulajdonosa perében az utolsó szó jogán „fellebbezését” a népbírósági tanács helyett a magyar néphez és a nemzetközi munkásosztályhoz egyként intézte? S mindez nem pusztán a történelem egy mozaikját érinti, hanem hozzászól a rendszerváltás (eszme)történetéhez és politikai gyakorlatához, s ekként a jelenünk napi politikájához is („a mostani rezsim [NER] éppannyira kommunista, mint amennyire nem” (kiemelés: F. R.), A tér tágassága, 176.) 

-

56-os konferencia Eörsi István lakásán

II.

A hidegháborús diskurzus helyén a kelet-közép-európai rendszerváltásokkal (és után) a nyugati modernizációs diskurzus vált dominánssá. 1990-ben Jürgen Habermas Kelet-Európa konzervatív, „helyrehozó” forradalmairól [nachholende Revolution] beszélt, amelyek nélkülözték az innovatív, jövőbe mutató eszméket, s ezért ezen eszmék üres helyére olyan nyugati modelleket adaptáltak, amelyek itt – a szovjet típusú rendszer jellegéből adódóan – addig háttérbe szorultak. Eszerint 1989 legfőbb törekvése az alkotmánypolitikai visszatérés volt a polgári forradalmak örökségéhez, társadalompolitikai szempontból pedig a fejlett kapitalizmus érintkezési viszonyainak és életformáinak eltanulása. Tanulmánya végén Habermas úgy összegez, hogy a baloldalnak dilemmái ellenére sincs oka a depresszióra, a visszatérés geopolitikai keretei új (és szükséges) mintázatokat és stratégiákat kínálnak: „a szocialista eszmék így át kell, hogy formálódjanak ama tőkés társadalom radikálisan demokratikus önkritikájává, amely jogállamiságot és szociális államot teremtő tömegdemokráciaként, gyengeségeivel együtt, erősségeit is kibontakoztathatja.”

-

A Napszállta díszletében, 2017. július. Fotó: Laokoon Film, Hermann Ildi

A (nyugati) politikát viszont ekkor már évtizede olyan figurák uralták, mint az ultrakonzervatív Ronald Reagan, a neoliberális Margaret Thatcher és a kereszténydemokrata Helmut Kohl. Az öngyarmatosítást sem nélkülöző (magyar) rendszerváltást ekként egy, világnézeti értelemben meglehetősen széles spektrumú antikommunista tendencia határozta meg, s lett ez tulajdonképpeni konszenzus, „történelmi szükségszerűség”, politikai taktika és retorikai bázis, globális és lokális keretben egyaránt. A globális hierarchiában való „felzárkózás” posztszocialista projektje során, ahogy Gagyi Ágnes írja, „az integráció megkövetelte a szocialista jóléti intézmények felszámolását, [így] a proletarizált rétegek érdekeinek sérülniük kellett. (…) A demokrácia és szabadpiac csomagjában, amit a strukturális függés kényszerű körülményei között mindkét elitblokk [a konzervatív MDF és a liberális SZDSZ] elfogadott a nyugati modellhez való felzárkózás egyetlen modelljeként, a demokratikus politikai intézményrendszer létrehozásának követelménye együtt járt azzal a követelménnyel, hogy az integrációban a proletarizált népesség érdekeinek sérülniük kell.”

Az antikommunista narratívát lokális szempontból nem ideológiai, inkább emlékezetpolitikai ítéletek formálták – mindez a Rákosi- és Kádár-féle hatalomgyakorlásra, a szovjet csapatok jelenlétére, a szörnyű bűnökre, szenvedésre, és nem utolsó sorban a rezsim önképére adott válasz volt, és 1956 is nemzeti szabadságharcként lett elsősorban szimbólummá, ahogy a forradalom újratemetett mártír miniszterelnökének meg-nem-tagadott világnézeti krédóját is mintha részben kitakarta volna a nemzeti gyász. Ebből is adódott, hogy a ’baloldaliság’ gyanúba keveredett, mint olyasvalami, amit Magyarországon és a régióban elinfláltak a második világháború utáni évtizedek. A rendszerváltó elitek nyilvánosságaiban az ún. baloldal 1989-ben így inkább Pol Potot, Jaruzelskit, Li Penget és Rákosit jelentette, és/vagy Pozsgay Imre opportunizmusát, és nem Rosa Luxemburgot, vagy Martin Luther Kinget, vagy Salvador Allendét, vagy Nelson Mandelát. Nem Jászi Oszkárt, nem Kéthly Annát, nem Bibó Istvánt. És nem Nagy Imrét. Még úgy sem, hogy az utóbbi nevek ott szerepeltek elődökként Rajk László pártjának, az SZDSZ-nek az Elvi Nyilatkozatban. Ez azért is okozott feszültséget, mert a demokratikus ellenzék hajlíthatatlan és rendszerkritikus (tehát antikádárista, így értsd, hogy antikommunista) ellenállása heterogenitással és ideológiai eklekticizmussal párosult, s mindez összefüggésben állt azzal, hogy számos személyiségének – Rajk kivétel – egyéni gondolkodástörténetét meghatározta a marxizmus, annak reneszánsza vagy az újbaloldal. Ennélfogva pedig akár aktualizálható is Rajk László fentebbi költői kérdése a saját generációjára, tudniillik, ez az eszmekör hogyan volt képes az ötvenes-hatvanas-hetvenes években (is) magához vonzani ennyi hihetetlenül tisztességes és okos embert. Rajk épp maga biztat, hogy „jó lenne elkezdeni az alternatív kultúrák kritikai vizsgálatát, hogy ne csak a tett, a vállalás, a bátorság vagy a moralitás előtt tisztelegjünk, amikor szamizdatról beszélünk.” (111.) Ez bizonyára az évtizedek alatt rögzült (ön)elbeszélések fölfeslő szövedékének felbontásával is együtt kell, hogy járjon, s ekként mindjárt A tér tágassága által levont következtetések újrakontextualizálásval, s adott esetben opponálásával.

-

Rajk Júlia kisfiával, 1955. Fotó: Reismann Marian

Hiszen a demokratikus ellenzék ideológiai eklekticizmusa markáns baloldali/demokratikus szocialista elemeket is hordozott, éppen a fentebb sorolt elődök hagyományára alapozva, s nemegyszer éppen a rendszerkritikus ellenállás lényegi alapját adva meg.

Kőszeg Ferenc egy 1997-es cikkében elismeri, hogy a demokratikus ellenzék szocialista-szociáldemokrata alapon őrzött meg harmadik utas elemeket, egészen a rendszerváltásig. Konrád György a hetvenes évek legvégén a (nyugati) szociáldemokrata és az államszocialista modell közötti, a térségben kialakítható autonóm, demokratikus szocialista modellről ír, s ezt idézi (a már emigrációban, 1983-ban angolul megjelent Diktatúra a szükségletek felett című könyvében) a Fehér–Heller–Márkus szerzőhármas, ahol több és nem kevesebb szocializmus szükségességét látják: „Amint Konrád György helyesen fogalmazott, a kapitalizmus nem állítható helyre demokratikus módon a világnak ebben a régiójában. Ezért hát mindazoknak, akiknek valódi célja a demokrácia, egyúttal az igazi szocializmusra kell töreked­niük.” Ennek nyomán Krausz Tamás is arról ír a Kádár-rendszer baloldali ellenzékéről szóló tanulmányában, hogy a demokratikus ellenzék gondolkodásában a szocialista reminiszcenciák a 80-as évek vé­géig megőrződtek, mindaddig, amíg a rendszerváltás félre nem tolta a régi hatalmi épít­ményt. Mindezt továbberősíti, hogy a demokratikus ellenzék tevékenysége komoly – liberális – bírálat tárgya is lesz az idő szerint. A Párizsban élő Faragó Béla önálló könyvet szentel a kortárs magyar ellenzéki gondolkodásnak (Nyugati liberális szemmel, 1986), melyben ezt írja: „mennyire függetlenek a magyar ellenzéki gondolkodás képviselői attól a gondolat- és értékrendszertől, amelyen az általuk bírált hatalmi berendezkedés alapul.” (kiemelés: F. R., 15.). A szintén párizsi emigrációban élő Kemény István bírálja meg a szamizdat Beszélő Társadalmi szerződés című 1987-es programját. Kemény 1988-as kritikája a Társadalmi szerződés önigazgatási koncepciója kapcsán nem a történeti, tehát ’56-os vagy munkástanácsi vonatkozásokat emeli ki, ehelyett mindenekelőtt antikapitalista maradványokat, komplexusokat azonosít. Sőt, bár rögzíti az eklekticizmus keltette „zavart”, a Társadalmi szerződés gazdasági szemléletét mégis leginkább az önigazgatási fejezet, e szocialisztikus elköteleződések felől véli összességében leírhatónak: „Úgy érzem, hogy az egész fejezetet a kapitalizmustól való félelem hatja át. E félelemből kettős törekvés fakad: már most gátat vetni a még meg sem levő kapitalizmusnak, és egy nem kapitalista utat találni az önigazgató gazdasági rendszer képében.” A további példákra itt és ezúttal sem hely, és talán szükség sincsen.

Ugyanakkor erre az ellentmondásra az 1989-es SZDSZ-programviták idején is többen (Eörsi István, Szalai Pál és mások) felhívták a figyelmet. Tamás Gáspár Miklós 1989 elején kimutatta az irányzatokat, a jobb- és balszárnyat az SZDSZ-ben, leszögezve, hogy a demokratikus ellenzék vezető képviselői ilyen-amolyan formában mind a demokratikus szocializmus felől érkeztek, később pedig azt is felidézi, hogy ő jobbra terelgette volna ez idő tájt az SZDSZ-t. Ezzel a terelgetéssel és a fentebbi hagyományokhoz való hűséggel áll összefüggésben, hogy épp TGM volt az, aki 1989 legelején bejelentette: a magyar ellenzék történetében a Bibó-korszak lezárult. Az SZDSZ-en belül dominánssá váló irányzat elitjének éleslátásával és szemléletével ellentétben ugyanakkor a szavazók 1994-ben mégis baloldali alternatívát kerestek, s így azt az MSZP-ben voltak kénytelenek megtalálni, s ekként Horn Gyulából lett szociáldemokrata magyar miniszterelnök (és nem – mondjuk – Kis Jánosból), aki aztán Bokros Lajossal válaszolt a baloldali alternatívát és/vagy létbiztonságot kereső tömegeknek. 

-

Édesanyja temetésén nevelőszüleivel és családtagokkal a Kerepesi temetőben, 1981. szeptember 14. Fotó: Györk Viktor

III.

„A kérés praktikus részét nézve támogattam a koalíciót [1994-ben]. Technokrataként úgy gondoltam, ha ez lehetőséget ad arra, hogy az SZDSZ liberális pártként maradandóan alakítsa az ország jövőjét, politikai arculatát, demokratikus fejlődését, akkor ez elől nem lehet kitérni. (…) azt gondoltam, megéri a kockázatot, és szerintem meg is érte. (…) Abban biztos voltam, hogy erózióhoz vezet, de a kérdést a másik oldalról is föl lehet tenni. Ha az SZDSZ kimarad a koalícióból, akkor a legközelebbi választáson vajon nem ugyanúgy 6%-on végzi-e, csak anélkül, hogy alakítani tudott volna a világ folyásán. (…) Az erózió mindenképpen végbement volna, mert a párt bázisának nem jelentéktelen, és a liberális politika iránt nem igazán fogékony része mindenképpen levált volna. (…) Ha az SZDSZ nem lép be a koalícióba, akkor az ország öles léptekkel indult volna az osztrák típusú, kétpárti felosztáson alapuló, korrupcióval terhelt korporatív rendszer kiépülése irányába. Ennek csak az SZDSZ feküdhetett keresztbe” (kiemelés: F. R., 395–396.), mondja Rajk László az 1994-es koalíciókötés körülményeiről a 2009-es életútinterjúban. Rajk 1996-ban mondott le a parlamenti mandátumáról, korrupciós botrányok miatt. Ez a lemondás élesen demonstrálta („Ha a párt kormányzati korrupciós ügybe keveredik, azt már nem tudom vállalni.”, 404.), hogy az SZDSZ tehát mégsem tudott keresztbe feküdni a kétpárti felosztáson alapuló, korrupcióval terhelt modellnek. És hiába az 1996-os lemondás, amely a koalícióba lépés egyik fő célkitűzésének kudarcát ismerte be, ekként azt is, hogy maga a koalíció megérte-e, 2009-ben mégis megerősítendő lett a narratíva, miszerint megérte

Mi ez a narratíva? És ami még fontosabb: miként mesélhető el általa Rajk László és az ország elmúlt húsz-huszonöt évének története?

Az ezredforduló utáni évtized (valóban) a kétpárti felosztáson alapuló modell időszaka lett a magyar politikában (az – akkor immár kétségtelenül liberális – SZDSZ eróziója itt csupán mellékszál, ha egyáltalán; ami maximum beszédes, hogy a passzív Kis János elhagyta azt a pártot, ahova az aktív Kóka János aztán belépett). Rajk László pontosan látta: „Orbán módszere lett, hogy a választás után, akár győztesként, akár vesztesként, de azonnal folytatódik a kampány, a kiszorítósdi, állandósítják a hideg polgárháború viszonyait” (371.). Ez a módszer lett tehát a vezérnarratíva, s jelmondata így hangzott: a haza nem lehet ellenzékben. Az orbáni kompetitív szemlélet bináris rendszert hozott létre, ez pedig a nem-vezérelvű, tehát demokratikus, tehát vitára épülő diskurzustere(ke)t is bénította, sok esetben uniformizálta (ebből következően a politikai „közösség” potenciális belső, kreatív konfliktusai is kínosan gyakran, ám evidensen fulladtak és fulladnak kollaboránsozásba). Minden megszólalás ebben a dichotóm keretben vált csak értelmezhetővé, egy eldöntendő kérdés bonyolultságával. Amit pedig választani lehet, azt erkölcsi kötelesség meg is választani, hiszen valami ellenében: van – mandátumát, érvényét pedig már ennyi meg is adja. Ez pedig szükségszerűen zárta ki minden korrekció és újratervezés lehetőségét mint afféle gyáva megadást-visszavonulást (akár a D-209-es ügy (413.), akár Őszöd (416.) esetében). S történik ez máig, amikor még mindig részben 2006 romjaira épülne a NER-t váltó politika, a bináris rendszer túszejtő logikájából adódó kényszerrel.

Kádárnak mennie kell. Ez a – Haraszti Miklóstól származó – mondat a szamizdat Beszélő fentebb már megidézett Társadalmi szerződés című 1987-es programjának (A tér tágassága, 273–275.) elejéről híresült el. E kibontakozási javaslat szerzői (Kis János, Kőszeg Ferenc, Solt Ottilia) ennél több szót nem is nagyon vesztegettek a rendszernek és a korszaknak nevet adó, éppen hivatalban lévő pártfőtitkárnak, nem vesztek bele az autoriter hatalomgyakorlás módjainak analízisébe. Helyette visszafogott, a hatalmi túlsúlyt – ahogy azt a történelem hamar bizonyította – talán túl is becsülő, kompromisszumos megoldásokat javasoltak, melyek megvalósulása lehetővé tenné a rendezett továbbfejlődést egy demokratikus önkormányzatú, önálló Magyarország felé. A 2010 után súlyosbodó orbáni bináris rendszer természetéből adódóan igyekszik blokkolni az effajta távlatokat, és sikerül is neki akkor, amikor az ellenzéki képzelet forrása és célja egybeesik, és ennyiben merül ki: Orbánnak mennie kell.

„Csinálhatsz amit akarsz / akarásod is ők csinálják”, áll Petri György első, Magyarázatok M. számára című 1971-es kötetében, ahonnan A tér tágassága kötet címe is származik. Az orbáni bináris rendszer, a hideg polgárháború azt a narratív csapdát állította, hogy majdnem mindent képes bennfoglalni, így a hangos felháborodást és a néma protesztet is. Minden történet róla íródik, így A tér tágassága is elkerülhetetlenül hordozza ennek a tüneteit. Facsarva ki a nyelvet: a történelem a „győztesnek” íródik. Orbán pedig leplezetlenül fenn is tartja ezeket a reflexeket. „Ha a ’68-as elit megy, akkor már csak egyetlenegy kérdésre kell válaszolnunk, hogy ki jön? És erre azt a szerény választ kell adni, hogy mi jövünk. Higgadtan, nyugodtan, visszafogottan azt kell mondanunk, hogy jönnek a ’90-esek a ’68-asok helyett. Az antikommunista, keresztény elkötelezettségű, nemzeti érzelmű nemzedék következik most az európai politikában”, mondta 2018 júliusának legvégén Tusnádfürdőn, ezt pedig egy évvel később ugyanott: „miután a[z 1994-ben] visszatérő utódcsapatok internacionalista utódcsapatok is voltak, a nemzetközi térben is le kellett őket győzni. Erre ment rá az életünk 1994 és 2010 között. Ez volt a nemzedéki feladatunk. Természetesnek tűnik szinte ma már, hogy ez sikerült, pedig van drámája is egy nemzedéknek a magyar politikatörténetben, az SZDSZ-nek a drámája. S adjunk hálát a Jóistennek, hogy nekünk nem ez jutott osztályrészül.” De még kísértetiesebb az önmagára írt főszerep, ha két másik mondatát fordítjuk egymásba: „A hatodik koporsóban a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik” (Újratemetési beszéd, 1989. június 16.) és „…az átmenet két zavaros évtizede után Magyarország visszaszerezte az önrendelkezés jogát és képességét.” (Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, 2010. június 14.)

Hogy miként, mikor és kik által teremtődik új narratíva és inkluzív politikai közösség, amely mellett majd múltba kopik az orbáni bináris rendszer, arra most nem csak A tér tágassága nem tud választ kínálni, hiszen legfeljebb maga is tapogatózik: „Továbbra is azt mondom: a kultúra. Ha lesz változás, szerintem megint innen fog elkezdődni” (487.). A magyar progresszió új generációi – ismét nem függetlenül öngyarmatosító gesztusoktól – ma elsősorban nemzetközi terepen lelik meg a maguk teoretikus inspirációit és politikai gyakorlatait. A progresszió helyi (és regionális) sajátosságainak hagyománya egyelőre kevésbé érvényesül. Jelen írás arra tett kísérletet, hogy rámutasson erre a potenciális hagyományra a nyolcvanas évek demokratikus ellenzékének eklekticizmusában (az véletlen, hogy az építész Rajk László művészetének működése is talán e fogalom mentén beszélhető el). Persze ez a hagyomány is annyiban lesz élő, amennyiben a későn születettek majd maguk mesélik el, száraz szemmel, és nem csupán nekik mesélik, önkételyektől mentes biztonsággal. Amennyiben ők veszik használatba, hogy általa, ha erre alkalmasnak találják egyáltalán, tágasabbá tegyék a szabadság régi-új kis köreit és tereit. E hagyomány pedig nem képzelhető el Solt Ottila és Szalai Pál, és nem képzelhető el Rajk László kézjegye és arcéle nélkül.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Rajk László így élte meg gyerekként az 1956-os forradalmat

...
Hírek

Meghalt Rajk László építész

Még több olvasnivaló
...
Nagy

„Itt nincs történelmi igazságtétel” - Anna Politkovszkaja: Orosz napló

A 2010-es évek szerte a világon a demokratikus berendezkedések, ezzel együtt a szabad sajtó gyengüléséről, illetve a mindent elárasztó propagandáról is szóltak. Magyarországon különösen. Többek között erről beszélgettünk az orosz újságírót, Anna Politkovszkaját alakító Fullajtár Andrea színésznővel és az Orosz napló szerkesztőjével, Filippov Gábor politológussal. A darabot február végén mutatták be a Katonában, a pandémia miatti szünet után pedig jövő héttől ismét színre kerül.

...
Nagy

„A fennmaradó házasságokat boldognak tekintjük, még ha nem is boldogok” – Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van

Taffy Brodesser-Akner Fleishman bajban van című regényével több cikkben is foglalkoztunk már. Ezúttal a könyvből vett kedvenc idézeteinket gyűjtöttük össze.

...
Nagy

Rubik Ernő nem akarta megírni a kocka történetét, mégis megmutatta, hogyan gondolkodik

Rubik Ernő szórakoztató és szerény megtaláló, aki a feltaláló szót nem szereti. A világon egymilliárdan játszottak már a kockájával, ami kulturális jelenséggé vált. 1983-ban már majdnem írt egy könyvet, de az végül nem jelent meg. Megjelent A mi kockánk.

Egy kiállítás képe
...
Egy kiállítás képe

Selyem Zsuzsa: Ne fázz! [Egy kiállítás képe]

...
Egy kiállítás képe

Finy Petra: Szerintem [Egy kiállítás képe]

...
Egy kiállítás képe

Tóth Krisztina: Taki [Egy kiállítás képe]

A hét könyve
Kritika
Szöllősi még sosem írt annyira filmszerűen, mint az Illegálban
...
Kritika

A Lovecraft földjén a horror és a rasszizmus határait mossa össze

A Lovecraft földjén címének többszörös áthallása egyszerre utal a népszerű horroríró, H. P. Lovecraft szülőföldjére, rasszizmusára és műveinek mítoszteremtő szörnyuniverzumára. Matt Ruff e két utóbbit mosta össze, megadva történetének sava-borsát.