Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
A flow, amit abban a kettős életben megéltem, amikor alkottam: akkor ütött be a járvány, amikor elkezdtem írni, így napjaim felében felfokozott testi-lelki állapotban küzdöttünk kollegáimmal a ránk ruházott kórházi covid-osztályon, előtte-utána viszont vittek magukkal az önálló életre kelt szereplőim, a történetem, aminek, mint egy moziban, a nézője voltam, és a szövegem, aminek a krónikása lettem. Sosem állt távol tőlem a teatralitás és most végre szabadon ki tudtam ezt élni, a fantáziámat el tudtam engedni, és mint egy film, úgy húzott be világába a saját kitalált történetem, elképesztő utazás volt.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Az alapötlet az örök téma, a szerelem, ahol arra kerestem választ, hogy egy fiatal nő miért ragad benn évekre egy méltatlan szeretői kapcsolatba, és hogy mi lehetne az, ami végül kibillenti ebből. A történetemben az éppen kitört világjárvány lett a katalizátor, aminek hatására a főhősöm átkeretezte az életét, addigi bezárt világából ekkor tudott nyitni a családja és a barátai felé, és ez adta meg a végső lökést számára, hogy változtasson a status quón.
Havas Juli első regényében a női sors áll a középpontban, miközben beláthatunk a Covid-osztály kulisszái mögé. 
Mit vártál az első könyvedtől?
Én csak írtam és írtam, nem gondolkodtam azon, mi lesz, ha kész lesz, meg is lepődtem, amikor néma csinadrattával odabiggyesztettem a VÉGE szót. Ha meg kellene fogalmazni, mit várok tőle, talán azt mondanám, amit én magam is várok a regényektől: hogy szórakoztasson, hogy vigye el az olvasókat egy másik világba, hogy érintse meg őket, és hogy szeressék.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Rengeteg apróságot kijavítanék, pontosítanék, szépítenék mondatról-mondatra akár, de a szerkezetén vagy a dramaturgiáján nem változtatnék.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A Péterfy Akadémiára jártam, amikor ez a könyv megszületett, a fejezetek kezdetben novellák voltak, amik hétről-hétre kerekedtek egésszé és ebben a folyamatban Péterfy Gergely segített. A kész regényt először Péterfy-Novák Éva olvasta el, „nyugodjál már le” válaszolgatta, amikor arról nyaggattam, hogy milyennek találja. De a legnehezebb az volt, amikor már Mészáros Sándornál volt a kézirat,
máig nem fogtam fel igazán, hogy tetszett neki és hogy egy szépirodalmi kiadó, a Kalligram kiadta.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Az, ahogy a főszereplőm, Kertész Anna önálló életre kelt. Sőt, hogy egymástól teljesen különböző női olvasók mondták azt, hogy olyan, mintha róluk írtam volna. Úgy hiszem, hogy a titkát is megfejtettem ennek az azonosulásnak, talán olyan lehet, mint a horoszkóp, amiben ha találsz egy-két hasonlóságot, akkor az egész jellemzést magadénak érzed. Érdekes volt hallani, ahogy Ivánra őszintén tudtak haragudni az olvasók, vagyis hogy képes voltam egy igazi antagonistát megteremteni. De az is jópofa, amit egy kedves ismerősöm mesélt, hogy amikor a férje megzavarta őt a regényem olvasásában, akkor úgy szólt rá, hogy „na, ne ivánkodj”, utalva arra, hogy Iván mindig rendelkezni akart az Anna idejével.
Visszatérve a magunkénak érzett regényes történetekre, meghatóan felemelőnek találom a női sorsközösségekben azt, ahogy kisebb vagy nagyobb mértékben, de minden nővel egyformán megesnek azok a jó és rossz dolgok, amik később, mint láthatatlan fonalak, összekötnek minket, és ideális esetben elvezetnek akár a sisterhoodig.
Bár még csak most ébredezik, én hiszek a női összefogás erejében.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Kisgyerekkoromban évekig meseolvasó voltam, utána válogatás nélkül faltam a pöttyös és indiános könyveket, Tarzant és Monte Cristo grófját, a Vadon szavát és Tom Sawyert, Alice-t és Pán Pétert, és mindent, amit otthon vagy a könyvtárban megtaláltam. Elsők közt lehetett Fehér Klára Bezzeg az én időmben narancssárga-fehér pöttyös könyve, így visszaemlékezve tökéletes lányregény volt, finom és humoros, iskolával, barátnőkkel, első szerelemmel, háborúval és sírással a végén.
Hány évesen írtad meg az első olyan szövegét, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Egy negyedik helyezéssel járó országos magyar irodalmi tantárgyverseny után hosszú évtizedekig „csak” olvasó voltam. 2019-ben kezdtem írni tanulni, vagyis ö
tvenhét éves voltam, amikor az első „novellát” kiadtam a kezemből, és 2020-ban fogtam neki a regényemnek.
Nem bánom mégsem, hogy csak most kezdtem neki, mert korábban el voltam foglalva az orvosi karrierem építgetésével, az állandó tanulással, pályám kezdetén pedig a család és a gyerekek majd minden vegyértékemet lekötötték. Mindennek megvan az ideje, ennek most jött el, és én örömmel fogadtam el azt a felszabadult ajándékidőt, ami lehetőséget ad az írásra.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Saját short-listám első két helyezettje – a Száz és magány és a 22-es csapdája – közül a második igazi debütáló sikerkönyv, amit „meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt”. Ráadásul sajnálatosan aktuális, miszerint a háborúval nem csak az a baj, hogy ismeretlen emberek meg akarják gyilkolni egymást, hanem legfőképpen az, hogy vezetőink és politikusaink egyre irreálisabb helyzetekbe hajszolnak bele minket, ezért újabb és újabb abszurd bevetéseket kell teljesítenünk. Ha valamikor, akkor most még nagyobb szükségünk van izgalmas történetekre, szépen írt szövegekre, amelyek menedéket adnak szürreális valóságunk elől.
