Nemes Z. Márió: A pókfonálba vetett hit

Aki hipochonder, az ismeri a betegségeket? Gondolom, igen, hiszen ahhoz, hogy felismerje őket magán, rendelkeznie kell alapvető információkkal. Esetleg még delikát részletekkel is. Vajon úgy olvas a betegségekről, hogy közben megkívánja őket? Lehet persze, hogy vannak már preferenciái, vagyis évek munkája alatt megalapozott ízlés mentén indul el, mint egy dörzsölt connesseur. Ugyanakkor nem is az átszellemült tekintetű ínyencek jutnak először eszembe, hanem azok a kísértetiesen idősödő férfi pornósok. Testük még mindig kisportolt és tömör, de ami valójában kihangsúlyozza a kontúrjaikat, ami igazán feltölti őket vérrel, az a minden rezdülésükben ott rejlő obszcén koncentráció. Így válogatunk betegséget? Vagy a betegség választ ki minket ezzel a kíváncsiságot nélkülöző, de szakszerű (ön)ismerettel? Régebben azt hittem ennek egyfajta oroszrulett-szerű anti-logikája van, máig nem vetettem el ezt a lehetőséget, hiszen valahol megnyugtató hinni az élet mint anyag értelmetlenségében.

A fatalista nyugalmát ugyanakkor az élet azzal tudja kijátszani, hogy nem mindig minden értelmetlen, mert a szerves anyag néha információ is.

Ezért az értelmezés lehetősége, kísértése és kínjai elrontják az orosz rulett vallásos élvezetét. Mert milyen jó lenne abban kitartani, hogy vis maior. Hogy a fekete dobozban végül is tök mindegy élnek vagy halnak. De valamiért aztán nem mindegy mégsem. Mégis firtatjuk a vonzásokat és választásokat. Hogy Rocco Siffredi vagy Shane Diesel nem véletlenül hívta fel magához a rákot, tüdővészt és cukorbetegséget aznap estére, hiszen szakmai véleményük szerint ezeknek a kombinációknak van a legnagyobb élvezeti értéke a MAGYAR GENOMBAN. Nehéz összeállítani a legpontosabb betegségtérképet, legalább annyira, mint megalkotni a tökéletes orgiát. Amikor az alakzatok, formációk és kombinációk gazdagsága olyan sűrűségű lesz, hogy a szerves információból szingularitás képződik. Az Életgép befelé robban, Rocco Siffredi kinyitja a fekete dobozt.

 Valahol sajnálom a hipochondereket, mert fától az erdőt. Vagy fordítva. Hiszen a MAGYAR GENOMBAN minden betegségnek tűnik. Mintha eleve a szingularitásban születtünk volna. Sőt, igazából már az egy betegség, hogy így gondolkodom. Hogy nem vagyok hajlandó nem megbetegíteni magamat a betegséglátástól, hogy le akarom rajzolni a térképet, ami először országszerű lesz, aztán szégyenkezve besatírozom. Vagyis nagy erőfeszítés kell hozzá, hogy a térképen „kívül” maradjunk, mert hajlamos arra, hogy túlságosan szeressen minket. Nem leképez, hanem beborít és elcsábít, ahogy a Klyntar-szimbióták próbálják utánozni saját testükkel Peter Parker pókfonalát. A betegségtérkép él(et). Például elindulok egy szálon ráklépésben és kibukkanok Erdélyben. Ez az Erdély a MAGYAR GENOMBAN van, bár ezt mindig is sejthettük. Minden nagyon ismerős, tisztára, mint otthon. Ezt most kinek a teste? Kid Bengala szerint nem számít, a lényeg, hogy tegyük oda magunkat. Nem kell túlgondolni, amúgy is generációk haltak már bele a szellembe.

Régen is komoly tétje volt a térképeknek, amikor még a Földet akarták velük uralni. A Föld elfogyott, most az Élet van soron. De ahogy a Föld középpontjában dinoszauruszok laknak, úgy az Élet középpontjában is csak egy üreg van, noha lakatlannak épp nem mondható. Ki akar oda költözni? Valójában mindannyian a fekete dobozba vágyunk. Ez a vágy természetéből fakad. Ha 2016 legkeresettebb pornószínésze („Mandingo”) ártatlannak és bújósnak tűnik elsőre, valószínűleg nem láttad akcióban. Az Élet középpontját a megismerési akció fakasztja fel. A földönkívüli pókfonál apoteózisa. Vagyis amire a betegségtérkép rámutat, az a térképek összeomlása. Hogy Rocco, Shane, Kid, Mandingo és a többiek tömött sorokban menetelnek bele a MAGYAR GENOMBA. Nem tudom, mennyiben lesz mindez a faji emlékezet része. A hipochonderek vajon nemcsak megismerni, hanem emlékezni is akarnak? Hogy jobban tudjanak félni a vágytól? Vagy a betegségtérkép összeomlása végső soron a biológiai történelem felszámolásához vezet? Hogy már annyira beleöregedtünk a tudásba, hogy nincs vágyunk emlékezni? Ez lenne a végső betegség?

Elvesztettem a fonalat. Pedig csak arról akartam beszélni, hogy nem értem a hipochondereket. Vagy túlságosan is. Mert akkor a betegségtérkép Pokol és Mennyország egyszerre. Legalább nem kell szétforgácsolni magunkat, hanem megkapjuk az egész csomagot egyben. Interneten is lehet majd rendelni, az életkorra vonatkozó kérdések és az orvosi adatok egyeztetése után egyszerűen csak ráböksz szíved választottjára. Vagy hagyod az algoritmust dönteni, hiszen ő – mint egy dörzsölt connesseur – talán jobban is tudja nálad, hogy mit kíván a MAGYAR GENOM. Persze mindez felvet etikai kérdéseket. Mi van a méltósággal és a kizsákmányolással? Be lehet tiltani betegségeket? Ki fog tüntetni értük? Ki védi meg a jogaikat? Miért ne lehetne a betegség az önmegvalósítás eszköze? És ki merné tagadni a vágy igazságát? Legyünk realisták! Rocco szerint ez egy szakma, ami ugyanakkor nem zárja ki a pókfonálba vetett hitet.