alanna stang (szerk.)

Rejtett mintázatok - A hálózati gondolkodás nyelve - BarabásiLab

Ford.: Kepes János, Open Books, 2021, 189 oldal

Megveszem

„Hivatásos életemben három nyelvet használok (...). Először is, van a tudomány nyelve, a matematika, az algoritmusok nyelve, amely a tudományos kutatást mozgatja. Másodszor a széles nagyközönség nyelve, amelyet a könyveimben használok. Harmadszor pedig a vizualitás nyelve. Mindegyik a valóság megragadásának közös vágyában gyökerezik”

mondja Barabási Albert-László abban az interjúban, ami a Rejtett mintázatok - A hálózati gondolkodás nyelve című kötet egyik legérdekesebb része. Persze a bostoni BarabásiLab adatvizualizációinak és adatszobrainak művészi fotói és a közvetlenül hozzájuk tartozó kommentárok mellett.

A kötet a budapesti Ludwig Múzeumban megrendezett és még június 20-ig látogatható BarabásiLab: Rejtett mintázatok című kiállításával közösen került kiadásra. A könyvben szereplő esszék és minitanulmányok pedig nemcsak a BarabásiLab adatvizualizációs képeinek és szobrainak helyét keresik művészet és tudomány határán, hanem tudomány és művészet közös metszetét is igyekeznek a jelenben feltérképezni a hálózati vizualizációkra reflektálva.

Barabási és csapata az elmúlt 25 évben ugyanis nemcsak a hálózatkutatásban, hanem a tudományos vizualizáció és művészetek kapcsolatában is feldobta a labdát: ha a művészetekben saját magunkat és létélményeinket dolgozzuk fel, és a látható mögötti láthatatlant is keressük, akkor itt egyértelműen van közös tartomány a BarabásiLab munkáival, kutatásaival. Legyen szó a génjeinkben rejtőző betegségektől kezdve addig, hogy mit árulnak el a mobiladataink a tetteink megjósolhatóságáról, vagy hogy mi derül ki a művészvilágról, ha a kiállítások történetén végzik el a hálózati elemzést. Sors, szabad akarat, szerencse – olyan létkérdések kapcsolódnak ide, amiket filozófiai munkák és műalkotások sora tárgyal az emberi civilizációk kezdetétől.

Barabási és csapata pedig az egyre jobban kidolgozott adatvizualizációs eszközökkel tudatosan lépett a tudományos kutatások szférájából a képzőművészetek terepére, és ezzel olyan kérdéseket feszeget, amiknek relevanciáját legkésőbb Marcel Duchamp óta nem lehet félresöpörni. Ő egy piszoárt állított ki New Yorkban, és ezzel az aktussal a használati tárgy műalkotássá vált – egy adatvizualizáció esetében hol a határ? 

Kizárja a művészeti alkotások halmazából a BarabásiLab vizualizációit a tény, hogy a létrehozásuk és felhasználásuk célja tudományosan motivált?

Vagy fordítva, művészetté válik-e az adatvizualizáció, ha tudatosan esztétikai igénnyel, sőt, egy ideje már dizájnerek és művészek bevonásával készül el, és tárgyában az emberi létezés aspektusait ábrázolja? És ha egyre gyakrabban szerepel művészeti galériákban?

A könyv nem oldja fel a dilemmát, de közelebb visz a BarabásiLab munkáihoz és az adatvizualizáció esztétikai forradalmához, amiben egyre kifinomultabbá válik az a vizuális nyelv, amivel ábrázolhatóak az életünket is meghatározó hálózatok.

Amikor fellapozzuk a Rejtett mintázatokat

Az Open Books kiadásában megjelenő kötet önmagában tiszteletet parancsolóan igényes, letisztult eleganciája Eln Ferenc grafikus munkáját dicséri. És bár Barabási Albert-László több sikeres ismeretterjesztő kötet szerzője, ezt itt nem ő írta, csupán aktívan közreműködött a születésében. Aminek a folyamata egyébként nagyon szépen illeszkedik a hálózatok tematikájához, mondhatni illusztrálja azt, hiszen a kötetben szereplő szövegek több kontinensről érkeztek, és a járvány idején nemzetközi együttműködésben készült el.

Fabényi Júlia, a budapesti Ludwig Múzeum igazgatója beköszönőjében azt hangsúlyozza, mennyire fontos a Ludwig pluralista missziója, azaz, hogy tudományos, filozófiai és művészetelméleti munkákat párhuzamosan mutasson be, és az interdiszciplinaritás jegyében a tudományos-művészeti mátrixot kutassa – például a tudomány esztétikai dimenzióját. Peter Weibel, a karlsruhei ZKM Művészeti és Médiaközpont elnök-vezérigazgatója előszavában a marslakóknak nevezett magyar tudósok örökségét épp úgy felemlegeti, mint a tudományos megalapozottságú művészeti mozgalmakat (konstruktivizmus, Bauhaus, De Stijl), vagy éppen Kassák Lajost, Moholy-Nagy Lászlót vagy a világhírű Victor Vasarelyt.

BarabásiLab: Az ízek hálózata, 2011

A kötet bevezetője ezután különösen érdekes, hiszen lépésről lépésre leírja a BarabásiLab vizuális evolúcióját, illetve az adatvizualizációk gyakorlati hasznát és szükségességét. Barabási több megszólalásában hangsúlyozta már, hogy mivel ő vizuális típus, azért is indult el az adatvizualizáció irányába, mert számára az a megértést szolgálja. Ahogy a fejezet leírja, hogyan fejlesztették ki az egyre bonyolultabb ábrákat, a 21. századi mélységérzékelés és szobrászat kapcsolatát, vagy a kétdimenziós modellek megszületését a térben az előbb fehér, majd színes 3D-s nyomtatás segítségével – szóval ennek a folyamatnak a leírása engem egyértelműen arra emlékeztetett, ahogy egy művész stílusát elemzik, csak itt a stációkat a technológiai kihívások és megoldások jelentik. A hasonlóság nyilván nem véletlen, a romániai Karcfalváról származó Barabási kamaszként ugyan megnyerte a helyi fizika olimpiát, de alapvetően szobrásznak készült, ahogy 2020 októberében a Margó Fesztiválon is elmondta, a kommunista Romániában szinte teljesen irreálisnak tűnt, hogy valakiből művész lehessen, ezért is ment végül fizikusnak (a beszélgetést ITT meg is hallgathatod). A művészet iránti érdeklődése azonban ezzel nem múlt el, sőt, a BarabásiLabben ő maga jelölte ki azt az irányt, hogy a vizualizációknak esztétikai minőséget is adjanak.

A tudomány és művészet határán fejlődő adatvizualizáció egyik leghíresebb példája a BarabásiLabből Az emberi betegségek hálózata, vagy rövidebb címén a Betegségtérkép lett. A genetikai Humán Genom Projekt folyományaként az orvostudomány az ezredfordulón a betegségek és gének kapcsolatát kereste, Barabási és csapata pedig 2007-ben publikálta az emberi betegségek hálózati térképét. A modell ikonikussá vált: ehhez kötődik például az első alkalom, hogy az amerikai National Academies tudományos szakfolyóirat posztert csatolt egy tanulmányhoz, majd a londoni Serpentine Galleryben ki is állították.

BarabásiLab: A konnektóma, 2019

Mindezek után engem laikusként meglepett Készman József, a Rejtett mintázatok-kiállítás kurátorának kisesszéje, amiben a korábbi szövegekhez képest sokkal egyértelműbben beleáll, hogy szerinte ez nem művészet. Azaz, hogy szerinte attól, hogy a tudományos vizualizációnak van esztétikai dimenziója, még nem “szükségképpen” műalkotás, csupán mindkettő a vizualitás nagy területén érvényesül. Hiába hangsúlyozza előtte és utána, hogy milyen fontos új tanulási nyelvet dolgozott ki a BarabásiLab, ez a merevebb álláspont mintha nem venne tudomást arról – amit számomra tulajdonképpen a kiállítás és az album is aláhúz –, hogy 

mennyire megfoghatatlanok tudomány és a művészet egymásba mosódó határai.

Arról az izgalmasan feszítő ellentmondásról van szó, hogy a BarabásiLabben létrehozott modellek lehet, hogy nem művészeti alkotások, de azt sem lehet mondani, hogy nem művésziek, hiszen a létrehozásukban a műalkotásokhoz hasonló motivációk is megjelentek: elmondani, szemléltetni valamit az emberről, a világ működéséről, mindezt direkt esztétikai szempontok szerint is.

A kötetben ezután egy kis gráfelméleti kitérőt követően, de még a kötet zömét kitevő hálózati vizualizációs modellek képei előtt egy hosszú portréinterjút olvashatunk Barabásival. A beszélgetés nemcsak az életutat és a hálózatkutatói munkásságát tárgyalja, de természetesen alaposabban boncolgatják tudomány és művészet kapcsolódási pontjait is, amiről Barabási egy helyen ezt mondja:

„A kreatív folyamat megegyezik a művészetben és a tudományban. Mindig új kifejezési formákat és új problémákat keresünk, amelyeket a meglévő eszközkészletünkkel kezelni tudunk. Amit viszont a művészek és tudósok megalkotnak, az egészen más – másként is ítélik meg. Nálunk a művészet terében való megnyilvánulások együtt élnek az általunk művelt tudománnyal. Csak a kifejezésmódban különböznek.”

(Kiemelt kép: Siker a művészvilágban, 2018. Forrás: BarabásiLab)