Fotó: Vigh Levente
Idén negyedik alkalommal kapja meg egy első prózakötetes szerző a Margó-díjat. Immár hagyománnyá vált, hogy interjúsorozatban mutatjuk be a rövidlistára került jelölteket. Hargitai Miklós, Fekete Judit, Csutak Gabi, Mécs Anna, Frank Márton és Csepelyi Adrienn után most Juhász Tibor mesél az írást beindító távolságról, Salgótarjánról és az öntudatra kelő szereplőkről. A legjobb első prózakötetnek járó elismerést október 18-án az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon adják át a Várkert Bazárban. Az 500 ezer forinttal járó Margó-díj kiemelt támogatói a Bookline, a KKM Publishing Hungary Program és az Aegon Művészeti Díj.
Juhász Tibor: Salgó blues
Scolar Kiadó, 2018, 80 oldal, 2199 HUF
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első prózakötetig vezető alkotói folyamatban?
A Salgó blues munkálatainak első időszakában próbáltam pontosan úgy megrajzolni a könyv cselekményének színhelyéül szolgáló Acélgyári utat, ahogyan az a szemlélő láthatja, aki eltévedve Salgótarján városában egyszer csak az utca elején lévő kolduspaloták árnyékában találja magát. Ez nem kifejezetten azt jelenti, hogy a kolónialakások és más épületek jelenlegi állapotáról akartam az utolsó repedésig látleletet nyújtani, inkább egy térképész helyébe képzeltem magam, aki kimérten helyezi el egymás mellett a házakat, és mivel hisz abban (inkább csak próbál hinni, igazából ez a szíve vágya), hogy munkája alapján a jövőben valaki vagy valakik tájékozódni fognak, egyetlen kisboltot, utcasarkot, beugrót sem hagy figyelmen kívül. Ehhez képest az első szövegek elkészülte után meglepetten vettem észre, hogy az utca kicsúszott a kezeim közül, önálló életre kelt, bizonyos épületeket, intézményeket elnyelt, másokat pedig kidomborított. Eltűnt például az acélgyár telkének szomszédságában álló egészségügyi szakközépiskola, aminek négy éven keresztül a diákja voltam (így, mondhatni, a Salgó blues megírása előtt már négy évnyi tapasztalatom volt a terepről, hiszen minden tanítási nap reggelén és délutánján végiggyalogoltam az utcán, bár akkoriban természetesen nem tudtam, hogy terepmunkát végzek). Próbáltam visszaírni a kötetbe, de nem ment, nem engedte a szöveg. Az alkotófolyamatban ez volt a legmeglepőbb, látni, ahogy a már célzatos terepmunka dacára öntudatra kelnek a szereplőim, ahogy önállóan kezd szerveződni a tér, függetlenül tőlem, elszakadva a munkatervemtől.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
A szikrát talán a Salgótarjántól való eltávolodásom adta. A Debreceni Egyetem hallgatójaként rengeteg változás történt bennem, olvasmányélményeim és tanulmányaim alapjaiban változtatták meg az irodalom- és nyelvszemléletemet, az új környezet pedig az identitásomat. Korábban, azaz egyetemi tanulmányaim előtt nem nagyon mozdultam ki Salgótarjánból. Sosem volt miért. Egy dohányboltban dolgoztam éppen, amikor felnéztem az internetre, és láttam, hogy az Ez nem az a környék című verseskötetem kézirata megnyerte az Apokrif folyóirat induló könyvsorozatának pályázatát. Ezért jelentkeztem egyetemre, ha már verseskötetem lesz, gondoltam, megpróbálok diplomát szerezni hozzá. Arra azonban nem számítottam, hogy az új tapasztalatok és barátok mennyire megváltoztatnak majd. Korábban a származásomhoz és a városhoz mértem magamat, az így kialakult identitást azonban nehezékként hordtam, súlyát mindig éreztem, frusztrált, komplexusokat okozott, amikkel az újabb feladatok előtt és minden addig ismeretlen helyzetben meg kellett birkóznom. Akkor kezdtem el dolgozni az első prózakötetem, a Salgó blues kéziratán, amikor ez a súly eltűnt, és a város helyébe azok az emberek léptek, akik tájékozódási pontokat jelentenek a számomra mai napig. Már nem Salgótarjánhoz, hanem a személyes környezetemhez képest határozom meg magam. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy szabadabb lettem. A szülővárosomtól való földrajzi és elvont értelemben vett távolság meglódította a tollamat, még a tereplátogatásaimon is sokkal jobban tudtam figyelni az Acélgyári út rezdüléseire.
Mit vártál az első prózakötetedtől?
Az alkotómunka végéhez közeledve ijesztően a hatalmába kerített a könyv, lüktetett a fejemben a mondatok ritmusa, szinte láttam magam előtt a szereplőimet, velük keltem és feküdtem, egy részeg hajnalba ferdülő este után még az utcán is felfedezni véltem az egyiküket. Szorongatott a könyv, és bár a kézirat szerkesztése közben igyekeztem annyira eltávolodni tőle, hogy a hibák és az egyenetlenségek kiküszöböléséhez szükséges objektivitással tudjak dolgozni, az acélgyár melletti Kék Acélhoz címzett kocsma levegője egyre jobban fullasztott. Nagyon szerettem volna kijönni onnan. Ezt vártam a legjobban, hogy lezárhassam az anyagot, és becsukhassam magam mögött az ivó ajtaját.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Szerintem egyetlen alkotó sem mondhatja el azt, hogy igen, ezt máshogy nem lehetett volna megírni. Aki mégis ilyen kijelentésekre ragadtatja magát, az gyanús. Vannak olyan darabok az első verseskötetemben, amikkel jobban meg vagyok elégedve, a Salgó blues egyes szöveghelyei majdnem úgy sikerültek, ahogyan szerettem volna, de megijeszt az a tény, hogy egy szöveget lezárni igen, befejezni viszont nem lehet. Mivel elég sok mindent megváltoztatnék, inkább azt mondom el, hogy mit hagynék változatlanul. A címet. Annyit gondolkodtam rajta, annyiféle variációja volt… Nem találtam alkalmasabbat. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs is, csak én nem leltem meg. Ha újraírnám a könyvet, valószínűleg még a saját nevemen is alakítanék valamennyit, szóval biztosan megnyugtatna, ha lenne egyetlen dolog, amivel már nem kell törődnöm.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Áfra Jánosnak, Elekes Dórának (aki a kötet szerkesztőjeként fontos észrevételekkel járult hozzá ahhoz, hogy a kézirat elnyerje végleges formáját), Énekes András Elődnek, Fekete Richárdnak, Mizser Attilának, Németh Annának, Pataki Viktornak, Pál Sándor Attilának, Pótor Barnabásnak és Vigh Leventének. Ők voltak a Salgó blues első olvasói. Arra kértem őket, hogy szedjék szét a szöveget, kössenek bele ott, ahol csak tudnak. Megtették, ezúttal is köszönöm nekik! Babiczky Tibor nevét szeretném még megemlíteni, hiszen neki köszönhetem azt, hogy a Scolar Kiadóhoz került a kéziratom. És hát a Borisz Jelcin Szövőegyletről sem feledkezhetek meg, hiszen e csoportosulás tagjai mindig gondoskodnak arról, hogy a legnagyobb intenzitással éljem meg azokat az élményeket, amik nélkül bizonyosan nem tudnék alkotni.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Egyet sem tudnék kiemelni. Nagyon sok visszajelzést kaptam, számomra mindegyik különleges és fontos, mindenkinek hálás vagyok, aki elmondja a véleményét, akár egy Facebook-üzenet, akár egy kritika formájában.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Az első regényre nem emlékszem. Bár az általános iskolában a kóstolódó ifjúság programjának engedelmeskedve igyekeztem nem eleget tenni az előírásoknak, mégis szinte biztos, hogy valami kötelező olvasmány lehetett. Az első meghatározó regényre viszont már igen: Bartis Attila A nyugalom című kötete volt. Hónapokon, sőt nem túlzás kijelenteni, hogy éveken keresztül visszatértem hozzá. Sokszor eszembe jut.
Hány évesen írtad meg az első olyan szövegét, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Ha jól emlékszem kisebb-nagyobb megszakításokkal 8 éves korom óta foglalkozom írással. 18 éves koromban született meg bennem az elhatározás, hogy kiveszek néhány szöveget az asztalfiókból, és megmutatom a szakmának. Még ekkor sem tartottam irodalomnak azt, amit csináltam, de tudnom kellett, hogy annak tarthatom-e.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Azt hiszem, Kálmán Gábor Nova című prózakötetét említeném meg. 2011-ben jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. Én 2013-ban szereztem be. Megvettem, hazavittem, leültem és elolvastam. Egy percre sem tettem le a kötetet. Nagyon tetszett a műfajisága, az az eldönthetetlenség, hogy most akkor regényről vagy elbeszélésfüzérről van-e szó. A kötet cselekményének színhelyéül szolgáló fiktív szlovákiai település, Jasná Horka tragikomikus atmoszférája az első bekezdések után beszippantott, a mesterien formált karakterek elevensége, az ábrázolt mikroközösség bonyolult, mégis áttekinthető rendszere nagyon emlékezetes maradt a számomra. Sokat tanultam ebből a könyvből.
Olvass bele a könyvbe:
Salgo Blues Reszletek by konyvesblog on Scribd
