A mesék úgy érnek véget, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ezek a szavak nevelnek minket, ebben hiszünk, hogy csak meg kell találni a másikat, és utána minden úgy marad ebben a kimerevített pillanatban. A mesék nem szólnak a változásról, arról a pillanatról, amikor egyszer csak nem ismerünk a másikra, de ami ennél rosszabb, már magunkra sem. Amikor keresni kezdjük az összes valaha volt önmagunkat, remélve, hogy mint egy fura kirakóban, megtaláljuk köztük az igazit. A mesék nem szólnak a levegőtlenségről, a kilátástalanságról, a dühről, amivel hol magunkat, hol a másikat büntetjük reménykedve, mert ahol büntetés van, ott van feloldozás is.
Gurubi Ágnes szeptember elején megjelenő (de már előrendelhető) regényének hősei már jóval túl vannak a mese végén. Egyikük sem érti, mi történik, mind azt várják, hogy feketén-fehéren megmutatkozzon előttük az igazság, mint egy isteni kinyilatkoztatás. Pedig mindenkinek megvan a maga igazsága, ami itt felszabadít, ott sebeket ejt, de kimondva, leírva, kibeszélve, világgá kiáltva mégis enged tovább menni, és talán ez a legtöbb, amit remélhetünk.
Gurubi Ágnes: Másik Isten (részlet)
Ilyenkor már nincsenek kirándulók. Juli nem számít arra, hogy bárkivel találkozik a túraútvonalon, ami a nagyapja meg az apja emlékével forrt össze. Ahányszor a nyaralóban jártak, szinte mindig eltöltöttek pár órát az erdőben. Még ha esett az eső, akkor is. Miután meghalt a nagyapja, Juli az apjával kirándult, kamaszkorában pedig egyedül bóklászott, általában szerelmi bánatában, leszakított egy-egy akácágat, és reménykedve tépkedte a leveleket, hogy utoljára a szeretlek maradjon az egyetlen kis levél az ág végén. Most sem siet sehova, ráérősen kaptat felfelé fehér hosszú ujjú ingben és vászonnadrágban. Néha megreccsen egy ág a lába alatt, hallja, ahogy az erdő él, lélegzik. Nem ijed meg, ha mocorgást hall, egyedül a vaddisznóktól tart, ezért résen van, azt akarja, hogy legyen a keze ügyében egy bot, ha szükség lenne rá. Kiér a tisztásra, ami félúton van a nyaraló és a kápolna között. Megáll. Tekintete összetalálkozik egy őzével. Egyikük sem mozdul, majd az őz hirtelen megiramodik és eltűnik az erdőben. Juli továbbmegy. Megbotlik egy fa gyökerében. Elvágódik. Lassan felkászálódik. Felhúzza a nadrágszárát, a térdét nézi, ami lehorzsolódott. Továbbmegy. Cseperegni kezd az eső. Felnéz az égboltra. Sötét felhők gyülekeznek. Ne, csak ezt ne, kérlek, istenem, ha már idáig eljutottam, ne küldj rám vihart, mondja magában. Szedni kezdi a lábát, megint elbotlik, de nem esik el. Közben azon imádkozik, hogy épségben a kápolnához érjen, ne csapjon bele a villám, ne törje ki a nyakát, bár annak is örülne, ha nem ázna szét,
ha a naplementében elszórhatná az apja hamvait, ahogyan azt elképzelte.
De valahogy a romantikus érzések elkerülik, egyre dühösebben megy előre, nem tud szabadulni a dühtől, attól a dühtől, ami vele van születése óta, ami koloncként lóg a nyakában, ami évtizedek óta megbéklyózza, mint egy nyakra tekeredett köldökzsinór, a saját dühe fojtogatja, mázsás súlyként húzza le, megy a fehér ingben, azt gondolta, ez alkalomhoz illő lesz, bár hamvakat még soha nem szórt el, a nagyszülei a Kozma utcai izraelita temetőben nyugszanak, nem is érti, miért nem oda temettette el az apját. Most már nemcsak szemerkél az eső, hanem zuhog, egyre nagyobb cseppekben, szakadó eső áztatja a poros utat, Juli csak megy, a fehér ruha egyre koszosabb rajta, sárfoltok a térdén, az ingujján, az emelkedőn a fák gyökereibe kapaszkodik, többször térdre rogy, mint egy elhagyott menyasszony, úgy néz ki, de ő csak megy és átkozódik magában, mondd, hol voltál, hol voltál, amikor szükségem lett volna rád, amikor elmentünk osztálykirándulásra elsőben a Balatonhoz, és kiderült, hogy csak én nem tudok úszni, mert nem tanítottál meg, hol voltál, amikor tizenkét évesen tüdőgyulladásom volt, három hétig feküdtem otthon, te pedig egyszer sem látogattál meg, hol voltál, amikor két napig vártalak az ajtóban a bőröndön ülve, és azt hajtogattam anyának, hogy biztosan jönni fogsz, mert megígérted, és elviszel sátorozni, és horgászni fogunk, úgy, ahogy régen, ehelyett valamelyik aktuális nőddel hetyegtél a Tiszán, és hol voltál, amikor az első szerelmem elhagyott, és nem tudtam kibe kapaszkodni, nem volt körülöttem senki, aki megtartson, hogyan hagyhattad, hogy kihasználjanak a férfiak, hogy egyik méltatlan helyzetből sodródjak a másikba,
miért nem tanítottál meg tisztelni magam,
miért nem tanítottál meg szeretni önmagam, sehol nem voltál, hallod, apa, hallod, nem voltál velem, és most sem vagy itt, hogy megvigasztalj, sehol nem vagy, rohadj meg, hallod, még a hamvaidat is nélküled kell elszórjam, hogyan gyászoljalak el, amikor soha nem voltál az enyém.
Artikulálatlanul üvölteni kezd, mintha egy farkas vonyítana, leveti a hátizsákot a sárba, mindene viszket az izzadságtól, koszos ruhája a bőrére tapad, toporzékol és átkozódik, az erdőből rég kijutott, látja a kápolna tetejét, nem érdekli, hogy a viharban, az esőben nem tanácsos nekivágni az utolsó szakasznak, ahol a sziklákba kapaszkodva juthat el a hegytetőre, nem érdekli, hogy bármelyik pillanatban megcsúszhat a lába, most már nincs visszaút, minden erejét összeszedve húzza fel magát a sziklákon, a lábával kitámaszt, a kezével kapaszkodik, tolja magát felfelé, a kövek szegélye sebet üt a tenyerén. Az eső elállt. A zivatarnak is vége, de Juli ezt észre sem veszi. Holtfáradtan rogy le a hegytetőn.
Megérkezett.
Az órájára néz. Este nyolc. Vöröslik az ég alja. Bíborvörös. Mindjárt lemegy a nap. Leveszi az inget, a nadrágot. Egy sziklára teríti a ruháit, hogy megszáradjanak. A hátizsákból kiveszi a plédet. Bugyiban és melltartóban a pokrócra ül. Az égbolt olyan, mintha fél órával ezelőtt nem történt volna semmi, mintha az egész vihar Juli képzeletében játszódott volna le. Megtapogatja a hátizsák alján a pulóvert, nem vizes, megkönnyebbül. Előhalássza a dobozkát. Maga mellé teszi. Felhúzott lábakkal ül egy ideig a kápolna előtt, majd pár lépést tesz a szikla felé. Kinyitja a dobozt, becsukja a szemét, belemarkol a hamuba, és egyre csak szórja a mélybe. Meghinti a hegyet az apja hamvaival, azok meg úgy szállingóznak, mint a hópelyhek. Legszívesebben ő is az apja hamvaival együtt szárnyalna, arra vágyik, hogy belekapjon a szél a testébe, ő is, mint Icarus, a nap felé akar repülni, hirtelen megszédül, kőmorzsalék zuhan a szakadékba, kinyitja a szemét, ijedten hátralép.
