Önnek mit jelent a szabadság?
Schőner Gitta: Azt, hogy a megalázottság-érzés lehullott rólam. Ezt rögtön a háború után, Svédországban éreztem meg, ott teljesen felszabadultam. Miután felépültünk, egy gyárban adtak nekünk munkát, ahol darabszámra dolgoztunk, és amikor megkaptam az első fizetésem, kiderült, hogy az több, mint az ott dolgozó mérnöké. Ez akkora élmény volt nekem! Mert amikor például Csengerben kineveztek egy doktort, annak olyan tekintélye volt, hogy nem is hasonlíthattuk magunkat hozzá, viszont Svédországban úgy éreztem, egyenlő vagyok mindenkivel. Ha mondjuk a miniszterrel, vagy bárki nagy tekintélyű emberrel találkoztam volna, nem éreztem volna magam kevesebbnek, mint ő. Neki az a dolga, szakmája, nekem meg ez, nincs különbség. És ez egy remek dolog. Egyenlőnek érezni magunkat mindenkivel.
Egy nagyon zárt kasztrendszerű világba született bele, ahol az áthatolhatatlannak tűnő válaszfalat nem is az eltérő származás, vallás jelentette, hanem a társadalmi státusz: ki szegény és ki gazdag. Emiatt már kisgyerekként rengeteg megaláztatás érte, de talán pont ezért is lett ennyire elfogadó másokkal.
SG: Egy olyan családba születtem, ahol teljesen egyenlőnek éreztük magunkat a keresztény szomszédokkal vagy akár a katonasággal. Különösen én, aki nagyon hazafias gyerek voltam. Imádtam a magyar verseket, történelmet. Egészen addig, amíg nem döntöttek úgy, hogy én nem vagyok odavaló, mindig is úgy éreztem, ez az én hazám, ide tartozom, ez az én nevelésem.
De soha senkit sem tudtam igazán elítélni.
Zsidók, keresztények, cigányok között élve nőttem fel, és nem éreztem különbséget sem vallásilag, sem társadalmilag. Inkább sorsilag, hogy kinek mi jutott. Mindig a népet vádoljuk, holott a nép csak anyag, a mozgató erő a vezetőség. A diktatúra nem a nép akarata, hanem azé, aki az erőt kézben tartja. Éppen ezért az SS-eket sem tudtam megítélni, mert ha az ember megérti a diktatúra működését, akkor elbizonytalanodik, hogy vajon kényszerből vagy önként viselkednek-e így. Persze voltak köztük szadisták, akik élvezték, hogy kiélhetik magukat, de sokakat kényszerítettek rá. Ezt hamar felismertem, úgyhogy a gyűlöletet nem is ismerem, csak a megértést.
Auschwitzban az életösztön volt a megtartó erő, ami a deportálás első pillanatától automatikusan működésbe lépett. Hazatérve viszont az élet elfogadása volt a nehéz, és nagyon megrendítő, amikor arról ír, hogy a túlélők mennyire kétségbeesve keresték egymás társaságát, hogy “megbírkózzanak azzal, hogy visszakerüljenek az életbe.”
SG: Meg is lepődtem ezen. Volt egy barátnőm, Éva, akinek az édesapja visszajött. Nagy csalódás volt nekem, hogy ő újranősült és még boldognak is láttam. Nehéz volt ezt elfogadni, hiszen annyira boldog családja volt, és ebből már nem maradt semmi. Nagyon fiatal voltam. Felfogtam, de nem voltam képes beletörődni, hogyan lehet ilyen rövid idő alatt elfogadni az új életet. Hogy egy negyven feletti ember, akinek azért már van múltja, hogyan képes azt ennyire hamar elfelejteni.
De később aztán rájöttem, el kell ezt tussolni, elraktározni valahova, és csak élni a mának.
Én sem ültem bele a gyász székbe, és gyászoltam a veszteséget, hanem megpróbáltam felállni és menni tovább.
Mikor adott magának lehetőséget arra, hogy a történteket feldolgozza?
SG: Éjszakákon át, amikor lefeküdtem, időnként előbukkantak, de amikor reggel felkeltem, mentem tovább. Néha beszélgettünk eseményekről, helyzetekről, de igazán mélyen sosem. Például a bátyám, aki az édesapámmal volt együtt, képtelen volt elmondani, hogy mi történt velük, mástól tudtam meg. A bátyám mindig csak annyit válaszolt, ne kérdezz.
A gyerekei számára mennyire lesz új mindaz, amit a könyvben elmesél? Mennyit tudnak mindabból, amin a szüleik keresztülmentek?
SG: Soha nem meséltem nekik erről, csak néha egy-egy rövid kis epizódot említettem meg, ha valahogy úgy jött ki. De nem beszéltem a szenvedéseimről.
Miért nem?
SG: Magamnak sem tudom megmagyarázni. Persze hallották, ha a barátokkal, szomszédokkal beszélgettünk. Különösen Izraelben, ahol mindnyájan áldozatai voltunk ennek a helyzetnek, és mindenki máshonnan és más körülmények között szabadult fel, egymás között elmesélgettük a saját élményeinket. A gyerekek ezt hallották. De mivel nem beszéltek magyarul, nem nagyon érthették. Annyit tudnak, hogy megírtam az életem történetét, de csak most fogják megismerni, mi is az.
A lányom egy egész más mamát fog viszontlátni ebben a könyvben, meg fogja változtatni rólam a véleményét.
Megértőbb lesz. Ő volt az első gyerek, tapasztalatlan voltam, és olyan körülmények között született, hogy nem is éreztem azt az anyai érzést annyira, mint később a fiamnál. Nem volt rá időm, se alkalmam. És ezt a gyerek megérzi, más lesz emiatt a kapcsolat is. Később sokszor érezte úgy, hogy kritizálom őt - ez nagyon megmaradt bennem. Pár éve New Jerseyben iskolás gyerekeknek meséltem az élményeimről, és az erről megjelent újságcikkeket ő is olvasta - azóta úgy érzem, nagyon megváltozott a viszonyunk. Megértőbb velem, más anyát talált bennem.
Gyerekként nagyon vallásos családban nevelkedett, még Auschwitzban is igyekezett betartani az előírásokat. A vallás fontos kapaszkodója, vigasza, mozgatórugója volt az életüknek, viszont még Izraelbe érkezése előtt elhagyta, holott bőven volt része megpróbáltatásokban és kihívásokban utána is. Mi lépett a helyébe?
SG: Nagyon istenfélő gyerek voltam, de miután visszajöttem, találkoztam olyanokkal, akikkel rengeteget beszélgetve már sokkal inkább úgy láttam, hogy mindez csak egy történet, egy nép története. Az isteni csodák, mint például a vízözön vagy a tíz csapás, igazából mind a természet műve - a Tóra meg is magyarázza. Miután ezt megértettem, nagyon megnyugodtam. Eltűnt az Istentől való félelem, és rájöttem, hogy csakis tőlem függ, hogy mi lesz belőlem, az én kezemben van az életem.
Ez erőt adott és felelősséget.
A vallás egy eszme, sőt, rögeszme. Megértem azokat, akik hisznek, mert ebben nevelkedtem én is. De én a természetben bízok, és igyekszem megtenni, amit megkövetel tőlem. Tőlünk függ, milyen állapotban éljük az életet, vigyázni kell arra, amink van, hallgatni a szervezetünkre. Én például minden nap tornázom, egészségesen étkezem. Eddig nincs panaszom, remélem, így marad továbbra is. De azzal nem is foglalkozom, hogy mi lesz, a lényeg az, hogy máma jó, és tegyünk azért, hogy holnap is jó legyen. Ehhez persze a gyűlöletet is el kell pusztítani, mert az felemészti az ember szervezetét. Haraggal és rengeteg méreggel jár, folyton okokat keresve a gyűlöletre. Ezzel muszáj leszámolni. De itt jön elő az, hogy először meg kell találni magunkat, és felismerni, hogy én vagyok felelős magamért. Aki vallásos, persze kövesse az előírásokat, de ne várja a csodát, csakis magára támaszkodjon. A csodát mi csináljuk.
Gitta könyve azokról mesél, akikről eddig nem nem nagyon volt szó, a vidéki zsidóságról. A történelmet az írástudók írják, de a táborokba deportált vidéki zsidók a legszegényebbek, legkiszolgáltatottabbak voltak, akiknek esélyük sem volt elmenekülni. Gitta mindenféle nosztalgiázás, mismásolás és hazugságok nélkül mutatja meg, milyen volt a háború előtti világ. A Horthy-szobor nemcsak a zsidók sorsa miatt kérdéses, hanem azért is, amit például Gitta mesélt Csengerről, arról a hihetetlen kasztrendszerről és a szegénység miatti sorozatos megaláztatásról. Fontos, hogy megismerjük és szembenézzünk a holokauszttal, de nézzünk szembe ezzel is és fogadjuk el a felelősséget. Mert az előtte lévő és az utána jövő világ is ugyanez. Gitta ettől is fantasztikus, hogy képes szembenézni a hibáival, szembenézni a valósággal, és mindezt olyan vidámsággal, pozitív életszemlélettel és szellemi frissességgel, ami nagyon ritka ebben a korban. Igazából egy magyar önreflexió is ez a könyv. Egy olyan történet, ami nagyon releváns a mai Magyarországon is, de a magyar történetszemlélet, a magyar társadalomszemlélet szempontjából is.
Schőner Gitta és Shiri Zsuzsa - Fotó: Valuska Gábor
