Lily Ebert: A holokauszt nem tettekkel kezdődött, hanem a gyűlölet szavaival

Lily Ebert: A holokauszt nem tettekkel kezdődött, hanem a gyűlölet szavaival

A 97 éves, magyar származású Lily Ebert az egyik utolsó holokauszt-túlélő, akinek a történetét még személyesen tőle hallgathatjuk meg. A dédunokájával, Dov Formannal közösen írt Lily fogadalma nem csak Auschwitz borzalmairól szóló memoár, meseszerű bonyhádi gyerekkorától követhetjük történetét a haláltáborig, majd az újrakezdésig előbb Tel-Avivban, később Londonban. Lily Eberttel, Dov Formannal és Lily lányával, a pszichoterapeuta Bilhával beszélgettünk a holokauszt okozta generációkon átívelő traumákról és a szavak erejéről.

Apró Annamária | 2021. október 22. |

Lily Ebertet, leánykori nevén Engelman Líviát 20 éves korában, 1944-ben hurcolták el Bonyhádról Auschwitzba. Édesanyját és két fiatalabb testvérét az azonnali halálba vezényelte Mengele, míg két húgával Lily azok közé került, akiket kényszermunkára fogtak a nácik a haláltáborban. Lily Ebert Auschwitzban megfogadta: ha ezt túléli, mindent elkövet azért, hogy elmesélhesse saját holokauszt-történetét a világnak. Évtizedek hallgatása után végül betartotta fogadalmát: 97 évesen dédunokájával, Dov Formannal közös kötetben mondja el élettörténetét az idilli bonyhádi gyerekkortól a gettóban történteken át Auschwitzig, majd az altburgi lőszergyárig és az erőltetett menetig, mely egészen a felszabadulásig tartott. A svájci menekülttáborból Lily Palesztinába került az első kibucok egyikébe, ezután Tel Avivban, majd Londonban kezdett új életet. Lily Ebert az egyik utolsó holokauszt-túlélő, akitől személyesen hallgathatjuk meg történetét, ő pedig iskolákat járva, valamint TikTokon és Twitteren is elmondja az elmondhatatlant azért, hogy még egyszer ilyen ne történhessen meg a világban. 

Lily Ebert, Dev Forman
Lily fogadalma - Hogyan éltem túl Auschwitzot, és merítettem erőt a továbblépéshez
Ford.: Endreffy Kata, 21. Század,  2021, 320 oldal
Lily Ebert, Dov Forman: Lily fogadalma

Mikor érezte először, hogy el kell mesélnie a saját holokauszt-történetét?

Lily: Nagyon régen. Miután megmenekültem, elhatároztam, hogy a világnak tudnia kell, min mentem keresztül. Nem viselkedhetünk így, ilyen csúnyán egymással, sokkal toleránsabbnak, megértőbbnek kell lennünk ahhoz, hogy a világ megváltozzon.  

Miért tartotta ennyi éven át magában, hogy még a családjának sem mesélte el, milyen borzalmakat élt át?

Lily: Mert nem volt rá alkalmam, hogy elmeséljem. Ha pedig lett volna rá alkalmam, az még túl korai volt, akkor még nem tudtam beszélni, mert nagyon fájt. El kellett telnie egy kis időnek, mire meg tudtunk szólalni. Akkor viszont láttuk, hogy a világ még nem döntötte el, akarja-e hallani a történetünket.

Mert ami történt velünk, azt a világnak nemcsak hallania kell, de meg is kell értenie.

Az, hogy valakinek más a vallása vagy a nemzetisége, az nem jelenti azt, hogy jobb vagy rosszabb ember. Az csak azt jelenti, hogy különbözik tőlünk. 

„A holokauszt nem a tettekkel kezdődött – hanem a szavakkal.” Mi volt az első olyan pillanat, amikor azt érezte, veszélyben lehet az élete?

Lily: Nehéz kérdés, mert ez lassú folyamat volt. Előbb csak sárga csillagot kellett viselnem, azután hat óra után a zsidók nem mehettek ki az utcára. Majd már csak akkor vásárolhattunk a boltokban, miután már a keresztények vásároltak. 

Napról napra lett minden egyre rosszabb, időbe telt, mire fel tudták építeni a részükről kényelmes és hatékony rendszert, amellyel el tudnak bennünket pusztítani. 

A legfiatalabb húgomat és öcsémet megölték. Túl fiatalok voltak a kényszermunkához. Csak azokat hagyták életben, akikből még valami munkát ki tudtak préselni. Őket sem azért, mert bárkit is életben akartak hagyni, hanem azért, mert nem tudtak egyszerre olyan sok embert megölni. Pedig éjjel-nappal dolgozott a krematórium, erre nagyon figyeltek. A másik oldal pedig az volt, hogy a harcoló katonák helyett is el kellett látni a munkát, erre használtak bennünket, ameddig használhatóak voltunk. Nem állt érdekükben, hogy életben is maradjunk, az csak a véletlen műve volt. A céljuk az volt, hogy mindannyiunkat megöljenek, hogy a zsidó népet elpusztítsák. 

-

Volt olyan pillanat, amikor megrendült a hite?

Lily: A hitem nem. Abban, hogy mindezt túlélem-e, mindent, amint keresztülmentem, nem hittem mindig. Sokszor olyan helyzetbe kerültünk, amiben lehetetlen élni. Nem is tudom, hogyan tudtam. Csak azért, mert egyet elhatároztam: hogy életben akarok maradni. De nem azért, hogy életben maradjak, hanem hogy meg tudjam mutatni a világnak, mi történt. Hogy emberek olyan gonoszak egymással, hogy nem segítik, hanem ok nélkül megölik a másikat, csak azért, mert más a vallása vagy a nemzetisége. Remélem, hogy ennyi év után, mert több mint hetven év eltelt azóta, a világ tanult belőle, és ilyesmi nem fog előfordulni még egyszer.

Hogy érzi, tanult ebből a világ?

Azt szeretném tudni, mi a maga véleménye. Tanult? Jobb?

Nem vagyok benne biztos.

Na, látom, ugyanazon a véleményen vagyunk.

A járvány sem állította meg a magyar holokauszttúlélőt, hogy elmesélje, hogyan élte túl a haláltábort
A járvány sem állította meg a magyar holokauszttúlélőt, hogy elmesélje, hogyen élte túl a haláltábort
Tovább olvasok

Hogyan emlékszik vissza a háború végére? 

Lily: Tulajdonképpen nem az volt a cél, hogy életben maradjunk. Halálmenetbe vittek bennünket. De nem akartak a város közepén megölni, ahol éppen voltunk, mert nem volt érdekükben, hogy a világ ezt lássa. Olyan helyre akartak vinni minket, ahol szabadon megölhetnek, és a világ vagy nem is fog tudni róla, vagy ha tudja, akkor is csöndben marad. Csak nem így történt végül, mert véget ért a háború, és már ők sem tudtak mindent olyan pontosan kiépíteni, megszervezni. 

Hogy látja, milyen hatással van egy ilyen trauma a családra, a következő generációkra?

Lily:

Ez nemcsak nekünk volt trauma, vagy az utánunk következő generációnak, vagy az utánuk jövőknek, hanem az egész világnak.

Mi látjuk, hogy az egész világ megváltozott tőle. A morál sokkal rosszabb lett. A világ azt tanulta meg ebből, hogy aki erős és akaratos, az azt csinál, amit akar, mindezt büntetlenül teheti. 

Bilha: Ez nagyon nehéz kérdés. A holokausztot átélőknek nagyon fájdalmas felismerés volt, mekkora hatása van az általuk átélt borzalmaknak a második vagy harmadik és a soron következő további generációkra. Az édesanyám, és valószínűleg a legtöbb holokauszt-túlélő megpróbálta megvédeni a gyermekeit azzal, hogy nem beszélt arról, mit élt át. Azt remélték, ha nem tudunk róla, nem is lesz ránk semmilyen hatással. De ez egyáltalán nem így működik. A holokauszt óriási hatással van ránk is, hosszútávú, életünk végéig tartó befolyással bír. Az, hogy mi, második generáció is átadtuk ezt a gyermekeinknek, és ők is a gyermekeiknek, azt mutatja, hogy ez egy kollektív fájdalom, kollektív trauma, amely öröklődik, ez ismert jelenség. Nagyon erős hatása van, de nehéz róla beszélni úgy, hogy a szülő még életben van, mert ahogy a szülő próbálja megóvni a gyermekét, ez kölcsönös, a gyermek is védi a szülőt, nem akarja kimutatni a fájdalmát. 

Úgy érezte, ez egy tabu a családjában?

Bilha: A holokauszt témája abszolút tabusítva volt, igen. Valamint az ezzel kapcsolatos érzéseink is, ezeket egyáltalán nem tudtuk kifejezni. A fájdalom különböző szálakon érint minket, és hierarchikusan épül fel a generációk között. Akárcsak a gyásznál, mikor elveszítünk valakit, szintén hierarchikus viszonyok alakulnak ki, van egy fő gyászoló, az ő fájdalma a legnagyobb. A második generáció számára rengeteg csoportot hoztak létre, ahol kibeszélhetik ezt a fájdalmat, megmutathatják a családi emlékeket, képeket egymásnak, de szerintem a csoportterápia ez esetben nem feltétlenül működik, én például nem akarnék ilyenben részt venni egyáltalán. 

Lily: Ez nem lehet ugyanaz az érzés, mert mi mentünk keresztül rajta. A második generáció mást élt át. Mind a kettőnek nehéz, de nem elemezhetjük, hogy vajon melyik a nehezebb teher, mert egyszerűen más teherről beszélünk. Van, aki egyedül ment keresztül az egészen, van, aki csak hallotta, hogy a másik mit élt át.

De mindenkit érint, mindenkin keresztül megy a trauma.

Még ha ugyanazon az úton is jártunk, akkor is mindenki másképp fogta fel, másképp élte meg, még akkor se lehet azt mondani, hogy én is éreztem, te is érezted, ő is érezte. Mert nem. Az emberek különbözőféleképp éreztek. 

Bilha: Anyának igaza van, mint mindig. Csak annyit tennék hozzá, hogy mikor te magad mész keresztül egy ilyen elképesztő traumán, nagyon sok védelmi mechanizmus lép életbe, amely segít túlélni. A legfőbb ilyen a disszociáció, mely segít a megküzdésben. Ilyenkor túlélő módba kapcsol az ember, percről percre az életéért küzd. A második generációnak ez egészen más, hiszen mi nem az életünkért küzdünk, mi csak érezzük ezt a hatalmas fájdalmat, viszont ez egy nagyon nyers, húsba vágó fájdalom mindazok nélkül az énvédő, elhárító mechanizmusok nélkül, melyek segítenének megküzdeni a traumával.

Lily: Te is tudod, hiszen vannak gyerekeid, mindenáron meg akartunk benneteket védeni, ezért nem is beszéltünk róla, nem akartunk megmérgezni benneteket ezzel. Még a számot is eltakartuk a kezünkön, hogy ne bántson benneteket. De rájöttünk, hogy ez nem megoldás, kell róla tudnia a második, harmadik, akárhanyadik generációnak és az egész világnak, hogy ne történhessen ez meg még egyszer. Mert ha a világ nem tudja, nem is fáj neki, de nem is tud ellene védekezni.

Hiába akartunk benneteket, gyermekeinket megvédeni, ugyanúgy éreztétek. Hiába nem beszéltünk róla, tudtátok, mi történt.

Nagyon nehéz dilemma volt ez. Hogy én ezt jól csináltam vagy sem, azt te tudod megmondani, próbáltam a legjobb megoldást választani. 

Bilha: Rengeteg kutatás készült, ami azt mondja, erre nincs jó stratégia. Bármelyik utat választja a túlélő, az mindenképp nagyon nehéz út lesz, hiszen ez egy hihetetlenül fájdalmas téma. Nagyon sok olyan gyermek van, akárcsak az unokatestvéreim, akiknek a szülei teljesen elhallgatták előlük, mit éltek át a holokauszt során, ezért pedig elképesztően dühösek ezek a gyerekek a szüleikre. De vannak, akiknél beszéltek róla a családban, és az sem jobb. Bárhogy döntöttek a szülők, a fájdalmat nem lehet elkerülni. 

Lily: Annyira rossz érzés, hogy nem tudtunk jót cselekedni ezzel kapcsolatban. És a túlélők megélése is mind-mind egyedi, a nagynénéddel, Pirivel tényleg egy szót sem lehetett erről a témáról beszélni. Én elég hamar meg tudtam szólalni, és azóta is beszélek erről. De hogy melyik a jobb megoldás, azt nem tudom. Hallgatás vagy szavak, nemcsak ez a kérdés, hanem hogy az emberek hogyan reagálnak rá. 

Bilha: Úgy gondolom, hogy a fájdalom szintje talán csökkent a negyedik generációnál, de a misszió, hogy emlékezzünk és megemlékezzünk, és fenntartsuk az erről szóló tudást, talán még erősebb. Emellett úgy látom, ez a generáció érzékenyebb nemcsak az antiszemitizmussal, de más behatásokkal kapcsolatban is, ezt érzem a gyermekeimen és unokámon is, Dovon. Neki ez a küldetése, de valószínűleg ahhoz, hogy ő ilyen kutatómunkát tudjon végezni és így elmélyedjen a témában, kellett az a térbeli és időbeli távolság, amely közte és a holokauszt között van. Én nem lettem volna képes egy ilyen munkára, mert a fájdalmam túl nyers, túl erős ehhez. Szóval bár a fájdalom mintha enyhülne, ez a generáció biztos abban, hogy folytatnia kell ezt a munkát, meg kell őriznie az utókornak a tudást, főleg úgy, hogy őket is ilyen szinten éri és sérti az antiszemitizmus.

Lily: De a világ úgy működik, hogy mindig új problémákkal kell megküzdeni, ez egy régi probléma, a mi problémánk. De a mi problémánk volt a legsúlyosabb az összes generáció közül, és remélem, ez így is marad. Láttuk, hogy gyárakat építenek, de nem azért, hogy megvédjék embertársaikat, hanem hogy megöljenek minket. Ez egy normális világban nem történhetett volna meg, de ennek semmi köze nem volt a normalitáshoz. Ez a legszörnyűbb dolog, ami az emberiséggel történt, és remélem, az emberiség tanult ebből. Azt mondják, nehéz mások tapasztalatai alapján tanulni, de ebben az esetben muszáj. 

Sokan a negyedik generációból nem tudják, mi történt a dédszüleikkel. 

Iskolákban is tart előadásokat. Hogyan lehet kisgyerekeknek elmesélni, átadni mindazt, ami történt?

Bilha: Édesanyám gyakran járt iskolákba, oda is, ahová az én gyermekeim, unokáim jártak, hogy beszéljen a holokausztról. Emlékszem, hogy egyszer belépett osztályba, ahol 9-10 éves kisgyerekek voltak, az egyik unokám is közöttük volt. Valamit kérdeztek a gyerekek tőle, Anyu szeretett volna kezdeni beszélni, de összeomlott, nem tudott megszólalni. Eszébe jutott, hogy ha ezek a gyerekek ott lettek volna Auschwitzban, egyikük sem élte volna túl, egyiküket sem hagyták volna életben. Ez a gondolat annyira eluralta, hogy nem jött ki több szó a száján. Egyébként nyilván 

nagyon nehéz erről a témáról gyerekekkel beszélni úgy, hogy a korosztályuknak is megfelelő válaszokat kapjanak, de mégis az igazságot.

Nem akarja traumatizálni a gyerekeket, de mégis el szeretné mondani nekik, mi történt. Ez egy nagyon törékeny egyensúly, amit meg kell tartani, és szerintem édesanyám ezt nagyon jól csinálja. 

Mi volt a legmeglepőbb kérdés, amit gyerekektől kapott?

Lily: Hogy hogy éltem túl, és ezek után hogy tudtam gyerekeket a világra hozni. Sokan öngyilkosok lettek, mikor felszabadultunk. Annyit harcoltak, hogy túléljék, majd mikor véget ért a háború, látták, hogy nem tudnak ebben a világban élni, és a saját maguk életét vették el. 

-

Dovval együtt használják a közösségi médiát. Mit gondolnak ezekről a felületekről, mik a személyes tapasztalataik?

Dov: A közösségi média fantasztikus eszköz a kezünkben, sok olyan részletet ismertünk meg a segítségével, amiről nem is tudtunk Lily életével kapcsolatban. A legtöbb üzenet pozitív volt, de persze találkoztunk negatív reakciókkal is. Egy pár hónapja egy borzasztó, antiszemita, rasszista üzenetre ébredtem. Megkérdeztem Lilyt, hogyan kellene reagálnom rá, ő pedig azt mondta, nem kell a negatív üzenetekkel foglalkozni, tegyünk ki egy új posztot. Dédmamám mindig azt mondja, a holokauszt nem tettekkel vagy a zsidók kiirtásával kezdődött, hanem a gyűlölet szavaival. Lily megtanított arra, hogy nem hagyhatom, hogy a gyűlölet legyőzzön! 

Hogyan találták meg az amerikai zsidó katona, Hyman Schulman családját, akitől Lily a felszabadulás után egy különleges bankjegyet kapott az első jókívánsággal a háború óta?

Dov: Az angliai lezárások miatt két hónapig nem láthattam Lilyt, és akkor jöttem rá, mennyire fontos nekem és mennyire hasonlít a személyiségünk is. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy ennyi időt tölthetek vele. A kijárási tilalom alatt jöttem rá, hogy Lily nagyjából ugyanannyi idős volt a náci megszállás idején, 1944 márciusában, mint én akkor. Amint lazítottak a szabályokon, azonnal meglátogattam őt. Elhatároztam, hogy felveszem és megőrzöm a vallomását, az élettörténetét, amíg még van rá lehetőségem. Hiába tanulok emelt szintű történelmet, a holokauszt egyszerűen nem az a téma, amit az iskolában, tankönyvekből meg lehet érteni. A legtöbb ember ebben az országban még sosem találkozott holokauszt-túlélővel, nem látta a dédmamája karján a tetoválást: A-10572. Lily teljes valója egy számmá degradálva. Egy örök emlékeztető arra, mit tettek vele a nácik. Mivel a pandémia miatt Lily nem látogathatta az iskolákat, hogy elmesélhesse élettörténetét, elkezdtük használni a közösségi médiát erre a célra. Az egyik olyan emléktárgy a sok közül, amit Lily megmutatott, egy német bankjegy volt. „Ez egy új élet kezdete. Sok szerencsét és sok boldogságot!”Ez volt ráírva, a remény üzenete, tíz szóban. 1945-ben kapta Lily egy ismeretlen amerikai katonától.

Nagyon mélyen megérintett a történet, mert a földi pokolból épp csak kilépve ez volt Lily számára az első reménykeltő üzenet, az első saját tulajdona a háború után.

A pénzbeli értéke elhanyagolható volt, de mégis annyira sokat jelentett neki, hogy hatvanhat éven keresztül megőrizte. 2020. július 5-én kitettem a Twitterre és azzal viccelődtem, hogy 24 órán belül megtalálom a katonát, akitől a bankjegyet kapta. A bejegyzésem virálissá vált és nyolc órán belül sikerült beazonosítanom Hayman Shulman közlegényt. Néhány nappal később már Zoomon beszélgettünk a Shulman családdal, ez Lily számára maga volt a csoda. Egy újabb bizonyíték arra, hogy a nácik nem győztek. A médianyilvánosság aztán történészekig vezetett, és olyan dokumentumok, videófelvételek kerültek elő Lily útjáról, melyről ő sem tudott, hogy egyáltalán léteznek. Elkezdtük összerakni a puzzle-t. De Lily története nem egy tipikus holokauszt-történet, mert a tipikus holokauszt-történetet senki sem tudja elmesélni, mivel az arról szól, hogy hogyan semmisítettek meg egy egész családot fegyverekkel, gázzal vagy éheztetéssel. Lily ígéretet tett magának Auschwitzban, hogy ha túléli a borzalmakat, amelyre nagyon kicsi esélye volt, akkor mindent megtesz azért, hogy elmondhassa a világnak, mit élt át, saját magáért és mindenki másért, aki nem élte túl. Nagy megtiszteltetés, hogy megírhattam vele együtt a Lily fogadalmát. Ez egy 75 évvel ezelőtti fogadalom beteljesítése, így az élettörténete örökké fennmarad. Lily legfőbb üzenete, hogy soha ne add fel. Ő túlélte az auschwitzi poklot és most tíz unokája, valamint 34 dédunokája van. „Ahol élet van, ott remény is van” – ezt szokta Lily mondani.

Számomra azért is volt különösen megrázó Lily története, mert pécsi vagyok, Bonyhád is itt van a szomszédban. Lily, járt azóta Magyarországon? 

Lily: Igen, talán a nyolcvanas években voltam először. Édesapám Magyarországon halt meg, ott van eltemetve. Az anyám sírjához nem tudok menni, mert őt elpusztították Auschwitzban. Az öcsém sírjához sem tudok menni, a húgoméhoz sem, mind Auschwitzban haltak meg. Édesapám szerencsés volt, úgy gondolom, hogy azelőtt meghalt, hogy minket deportáltak. Először is nem ment keresztül mindezen, amin mi keresztülmentünk. Másodsorban pedig el van temetve, nem elégetve, halála után még egyszer elpusztítva. Ezt nem lehet emberekkel tenni: meghalnak, az az utolsó út. Annak a sok ezer embernek viszont nem az volt az utolsó út, elégették őket, nincs sírjuk. Nincs hová menni gyászolni. A háború önmagában is szörnyű. De hogy ilyesmi megtörténhetett, hogy kisbabákat, öregeket öltek meg, az rettenetes. Az a szegény kisbaba sírt, azt hitte, enni kap, erre a falhoz vágták a szemem láttára. Ez normális? 

Erről lehet beszélni? Nem lehet, a világ nem tud róla beszélni, pedig kell, mert tudni kell róla, mi történt, hogy újra ne történhessen meg. 

Bonyhádon botlatókövek állítanak emléket Lily Ebert meggyilkolt családjának.

Dov: Nekem nagyon sokat jelentenek ezek a botlatókövek, Lilynek viszont vegyes érzései vannak velük szemben, nem gondolja, hogy különösebb jelentőségük lenne. Mert ahogy őt kiszakították az otthonából, így ezeket a köveket is ki lehet forgatni és elhajítani.

Ha azt mondom, otthon, mi jut az eszébe? És ha azt, hogy haza?

Lily: A családom évszázadok óta Magyarországon élt, magyarabb volt a magyaroknál is. És mi történt velük? És nem azért, mert valami rosszat csináltak, hanem mert zsidónak születtek. Gyilkosokat élve hagytak, ártatlan embereket megöltek. Válaszoljon erre a világ valamit. Nem tudom, hogy hány generáció kell ahhoz, hogy ezt megbocsássuk, ha valaha is sikerül. Mivel fejezzük be? Hogy vigyázzon a világ, hogy ilyesmi soha ne történhessen meg senkivel. Az egész emberiségért beszélek most, nem zsidókért, keresztényekért, muszlimokért, hanem minden emberekért.

Olyan sok embert vesztettünk el, ne veszítsük el az emberséget!

Hogy mit jelent embernek lenni. És ahelyett, hogy öljük egymást, segítsünk egymásnak. Ezt tanuljuk belőle. Világ, nyisd ki a szemedet és tanulj, tanulj meg embernek lenni! Maradj embernek, ahogy a Jóisten embert teremtett, nem zsidót, nem keresztényt, nem muszlimot. Ehhez térjünk vissza, hogy emberek maradjunk. 

Hírlevél feliratkozás
Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Négy könyv, amelyben túlélők meséltek Auschwitzról

Az irodalom nagyon fontos szerepet játszik a holokauszt emlékének megőrzésében. A túlélők beszámolói, visszaemlékezései lehetővé teszik, hogy az utókor is tisztában legyen az elkövetett bűnök és kegyetlenségek mértékével. 

...
Kritika

Miért pont 999 fiatal, hajadon nőt vittek el először Auschwitzba?

Az első tömeges, regisztrált transzporttal 999 fiatal, férjezetlen lányt hurcoltak el Auschwitzba 1942-ben, hogy velük építtessék fel a tábort, amelyben aztán százezrek haltak meg. Heather Dune Macadam megrázó könyve, a 999 fogoly ezeknek a nőknek, gyerekeknek állít emléket.

...
Nagy

A memoár, amelyet Auschwitzban írtak

Eddy de Wind holland orvos csak azért akart életben maradni az átéltek után, hogy megírja nekünk, az utókornak, hogy milyen bűnöket követtek el a zsidósággal szemben. A koncentrációs táborban kezdte el írni könyvét, hogy a világ tudtára adja, mi történt.

A hét könyve
Kritika
Az új Nádas erőszakos és szórakoztató, teljesen felszabadult
...
Podcast

Hogyan árjásították a nácik a zsidók könyveit? [Ms. Columbo Olvas]

Karina Urbach a náci bűntettek történetének egy újabb rétegét tárta fel, amikor megírta nagymamája, Alice Urbach szakácskönyvének fordulatos történetét. Az Alice könyve egy szerteágazó családtörténet, amelyből kiderül, hogyan zajlott a 30-as, 40-es években a szakkönyvek „árjásítása”. Podcast. 

SZÓRAKOZÁS
...
Szórakozás

A Love, Death & Robots továbbra is kíméletlen őszinteséggel szembesít az emberségünkkel

Tényleg képtelenek vagyunk megváltozni? A Netflix tévésorozata, a Love, Death & Robots új évada szerint lélekszakadva rohanunk bele a saját végzetünkbe. Nem tud ebben visszafogni bennünket sem technológiai fejlődés, sem harmadik típusú találkozás, de még a múltbéli tapasztalataink sem. 

...
Nagy

A Halott Pénz-könyv még a tagoknak is tudott meglepetést okozni

A Halott Pénz Na még mit nem?! című kötetét mutatták be a Hajógyár és az A38 hajó Zene x Szöveg programsorozatának legutóbbi alkalmán. Járai Márkot, Boros Gábort és a kötet egyik szerzőjét, Jávor Bencét Erdős Viki kérdezte zenekari titkokról, a sikerig vezető útról, közös munkáról és az írás folyamatáról.

...
Szórakozás

Az Északi az a Hamlet, aki nem áll meg tépelődni, hanem lesújt a kardjával

Az Északi brutális: tele ordító férfiakkal, vérrel és zsigerekkel - és persze gyönyörű tájakkal és szuperhangulatos újpogány zenével. Robert Eggers rendező láthatóan élvezte, hogy megcsinálhatta a saját mozgóképre ültetett viking sagáját. A kérdés, hogy elég-e egy jó filmélményhez, ha történelmileg többnyire hiteles.

Olvass!
...
Könyvtavasz

Az Óriásalka ugyan messziről boszorkányra hasonlít, de megtanít repülni

A tizenkét éves Lóri rajong a biológiáért. Álmában időnként kihalt állatok jelennek meg: a fiú a Holdkarmúval, Gyomorköltővel, Óriásalkával, Kardfogúval és Bozótpatkánnyal folytatott párbeszédek segítségével próbálja értelmezni élete eseményeit. Olvass bele!

...
Könyvtavasz

Vajon kit illet meg a megtalált kincs?

Nógrádi Gábor gyerekszereplői kincskeresési lázban égnek, és hamarosan felkerekednek, hogy személyesen járjanak utána, vajon tényleg van-e alattuk kincs. Olvass bele!

...
Könyvtavasz

Mán-Várhegyi novellájában nyomtalanul eltűnik egy férj a Miss Pula fedélzetéről