Edith Eva Eger: A döntés
A magyar származású Edith Eva Egert az utóbbi években az egész világ megismerte. Már majdnem kilencvenéves volt, amikor megírta A döntés című memoárját, amely rengeteg ember számára lett életbevágóan fontos olvasmány. Mindössze tizenhat éves volt, amikor a nácik megérkeztek szülővárosába, Kassára, és szüleivel, valamint egyik nővérével együtt marhavagonokban Auschwitzba deportálták. Édesanyját és édesapját már a táborban töltött első napon elvesztette, a hírhedt náci orvos, Joseph Mengele egy karlegyintéssel a gázkamrába küldte őket. Ő és nővére, Magda rengeteg érzelmi és fizikai megpróbáltatás után, de túlélték a borzalmakat és lehetőséget kaptak arra, hogy új életet kezdjenek. Sok holokauszt-túlélőhöz hasonlóan azonban sokáig ő sem tudott mit kezdeni a szabadsággal, amelyet beárnyékoltak a szörnyű emlékek, valamint szüleinek és szerelmének elvesztése. Később férjhez ment, családjával együtt Amerikába költözött és pszichológiát tanult, de továbbra is múltjának rabja maradt. Évekbe telt, mire beszélni tudott traumájáról, és évtizedekbe, mire teret tudott engedni érzelmeinek. Időközben nemzetközileg elismert pszichológussá vált, aki többek között bántalmazott nőknek, poszttraumás stresszel, függőséggel, gyásszal vagy bűntudattal küszködőknek segít.
„Memoárja nemcsak arról szól, hogyan próbálta meg túlélni a múltat, hanem arról is, miként került ki annak fogságából, és hogyan alakította ki azt az életstratégiát, amely lehetővé tette számára, hogy vállalja a felelősséget önmagáért és megtanuljon a jelen örömeinek élni.”
Interjúnkat Edith Eva Egerrel ITT olvashatjátok.
Heather Morris: Az auschwitzi tetováló - Lale Sokolov igaz története alapján
Lale Sokolov évtizedeken át hallgatott arról, hogy mi történt vele és szerelmével a második világháború alatt. Sem ő, sem a felesége, Gita nem beszéltek arról, hogyan kerültek Auschwitzba és mi mindenen mentek keresztül, még saját fiúk is csak érintőlegesen tudott a családi múltról. Pedig Lale Auschwitz-Birkenau tetoválójaként több borzalmat látott, mint bárki: találkozott minden táborba érkezővel, látta, ahogy Mengele dönt a sorsokról, és maga karcolta társai bőrébe a név helyett funkcionáló számsorokat. Ő volt az egyetlen fogoly, aki bement egy gázkamrába, és élve jött ki onnan. És azon kevesek közé tartozott, akik a koncentrációs táborban találták meg életük szerelmét. Heather Morris megrázó könyve, Az auschwitzi tetováló róla, és szerelméről, Gitáról szól.
„Lale és későbbi felesége a koncentrációs táborban ismerkedtek meg. A Tätowiererként dolgozó férfi akkor figyelt fel először Gitára, amikor a bőrébe tetoválta a végzetes számokat. A nevét még sokáig nem tudta, de a számát megjegyezte, és amint alkalma volt rá, megpróbált megismerkedni vele. Szinte pillanatok alatt alakult ki köztük az a nagyon erős szerelem és kötődés, ami mindvégig segítette őket a túlélésben. Az Auschwitzban töltött három év alatt egymás támaszai voltak, noha sokszor nem is tudták, hogy életben van-e még a másik. Végül mindkettőjüknek sikerült megmenekülni. Ausztráliába költöztek és összeházasodtak, de a múltjukról sosem beszéltek.”
Veronika H. Tóth- Viola Stern-Fischer: A Mengele-lány
Stern Rózsa Ibolya Mengele-lány volt, egyike azoknak, akiket Auschwitz rettegett orvosa kiválasztott az embertelen kísérleteihez. A traumák sora, amiket át kellett élnie, szinte felfoghatatlan. A nácik mindent elvettek tőle; az otthonát, a családját, a méltóságát, a jövőjét, de ő mégis túlélt. A négy koncentrációs tábort túlélő, szlovákiai magyar nő hetven évvel a történtek után mesélte el, hogy milyen szörnyűségeken ment keresztül a koncentrációs táborban. Történetét Veronika H. Tóth újságíró írta meg A Mengele-lány címmel (olvass bele ITT). „Mengele-lány voltam. Egyike a sokaknak, akiknek el kellett viselniük a kísérleteit. Egyike a keveseknek, akik ezt túlélték. És talán az egyetlen, aki legyőzte – a doktor és a csapata olyasmiket művelt velem, hogy valójában soha nem részesülhettem volna az élet legnagyobb ajándékában: nem tarthattam volna a kezemben a saját gyermekemet. Kétszer győztem le őket, két csodálatos lányom van” – olvashatjuk a könyvben.
Veronika H. Tóth interjúnkban így mesélt róla:
„Számára az volt a legfontosabb, hogy azokról meséljen, akik már nem tértek vissza. Ez volt az alapgondolata. Nem a saját történetét akarta megőrizni, hanem azokét, akik már nem tudták elmondani a világnak, mi történt velük.”
Eddy de Wind: Auschwitz, végállomás – Egy túlélő története a haláltáborból
A holokauszt óta eltelt több mint 75 évben sok visszaemlékezés és regény jelent meg Auschwitzról, de olyan nem volt köztük, amelyet közvetlen a felszabadítás után, a táborban írtak volna. Ezért különleges Eddy de Wind holland orvos könyve, amely úgy született meg, hogy szerzője sem időben, sem térben nem távolodott el a lágertől: ugyanazon a priccsen jegyezte le, hogy miken ment keresztül, amelyen korábban fogolyként is aludt. Eddy de Wind története sok szempontból egyedi, bár ahogy a legtöbb holokauszttúlélő, úgy ő is sokszor nem várt fordulatoknak, véletleneknek és a szerencséjének köszönhette, hogy életben maradt az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításáig. Hogy oda hogyan jutott el, azonban – részben – az ő döntésén is múlott: édesanyját féltette, ezért jelentkezett önként a westerborki gyűjtőtáborba. Eddynek ezt követően a tábori kórház orvosaként keményen kellett dolgoznia. A transzportra kiválasztott foglyokat kellett megvizsgálnia, csak az maradhatott, aki nagyon beteg volt. A kórházban aztán összeismerkedett egy ápolónővel, Friedellel, akivel egymásba szerettek. Nem sokkal később pedig úgy döntöttek, összeházasodnak. Westerborkban tartották meg az esküvőt, hiszen nem volt más választásuk, friss házasként pedig a kórházban kezdték el közös életüket. Nem kímélték meg azonban őket sem. 1943 szeptemberében Friedellel együtt mindketten bekerültek az auschwitzi transzportba.
„Eddy az auschwitzi kórházblokkban rengeteg mindent látott és hallott, és pontosan tudta, milyen kegyetlenségekben van része a fogolytársainak, ahogy orvosként azzal is tisztában volt, hogy gyakorlatilag lehetetlen túlélni a kőkemény fizikai munkát annyi élelemmel, amennyit az embereknek adtak. Tisztában volt a táborban terjedő fertőző betegségekkel is, ahogy azt is a saját bőrén tanulta meg, hogy a láger orvosai valójában nem szándékoznak gyógyítani, sem betegségeket megelőzni. Felesége révén ráadásul arról is pontos képe volt, hogy a szomszédos blokkban milyen kegyetlen beavatkozásoknak teszik a nőket, hogyan kísérleteznek rajtuk a legköltséghatékonyabb sterilizációs módszer kifejlesztése érdekében. Egy átlagos rabnál tehát valamennyivel nagyobb rálátása volt arra, hogy mi minden zajlik Auschwitzban.”
A könyv bemutatójáról szóló összefoglalónkat ITT olvashatjátok.
