Áldás vagy átok a jó emlékezőtehetség?
Nincs olyan ember, aki engedné, hogy kitöröljék a memóriájából a rossz emlékeit, akkor sem, ha lehetséges lenne. A múlt értékes tapasztalat, mely segít jobbá tenni az életünket. Így működik ez a társadalom szintjén is: az elődeink hibáiból megtanulhatjuk, hogyan működik a világ, és főleg, miként ismerhetjük fel az ismétlődő folyamatokat. A történelem ugyanis mint olyan, nem ismétli önmagát, ám azok a pszicho-szociális reflexek, amelyek az egyént bűnöző ideológiák és kormányok cinkosaivá teszik, viszont annál inkább, mert az ember nem változik. Némelyek teherként tekintenek az emlékezetre, ám ha képesek vagyunk tanulni a múltunkból, ez a teher nyereséggé válik.
Amint az ember az ön nagyapja történetét olvassa, kétoldalanként felteszi magának a kérdést, miként tett volna ő a második világháború idején, amikor a német lakosság nagy része a Mitläuferek („árral úszók” - a szerk.) közé tartozott. Majd egészen megkönnyebbül, ahogy a Norbert Frei történésztől vett idézethez ér, mely szerint: az, hogy nem tudjunk, miként viselkedtünk volna, „nem jelenti, hogy nem tudnánk, miként kellett volna viselkednünk”.
Akik egyénileg, államként, vagy intézményként a Mitläuferek vagy a hóhérok oldalán voltak, és így felelősek az elnyomásért, az üldözésért és a gyilkosságokért, azoknak valamiféleképpen kötelességük szembenézni a sötét múltjukkal. Nem úgy mint vétkesek, hanem mint felelősök. Németországban a hatvanas években a háború utáni generáció indította el ezt a folyamatot. Hibásnak érezték magukat a szüleik bűnei miatt. Ennek a bűntudatnak köszönhető, hogy a demokratikus kötelességek tudata mélyen beékelődött a német társadalomba. Ez az emlékezetkultúra segített Németországnak felépíteni a világ egyik legerősebb demokráciáját. Ezzel együtt a múlt feldolgozásának manapság nem szabad bűntudattal járnia, mert elijeszti a fiatalokat és széttagolja a társadalmat. A lényeg, hogy erősítse a felelősségtudatot.
Részletesen ír arról, mennyire más volt az emlékezetmunka a keleti blokk országaiban, mint a Német Szövetségi Köztársaságban. Mi történt a fal leomlásakor?
Az NDK azon a mítoszon alapult, hogy a keletnémetek mind náciellenes kommunisták voltak. A vezetés egy része valóban ellenálló volt: megjárták a táborokat, szenvedtek és harcoltak. Ez azonban nem volt igaz a lakosságra,
a többség nyugaton és keleten is nemzetiszocialista Mitläufer volt.
A keletnémet vezetők tehát a saját tapasztalatukat vetítették a társadalomra, mely kénytelen volt magára erőltetni az antifasiszta ideológiát, anélkül hogy hitt volna benne. Folyton emlékeztették a múltbéli kegyetlenkedésre, csakhogy az emberek az áldozatokkal és a mártírokkal azonosították magukat, mintha Kelet-Németországban nem lettek volna nácik. Nem úgy, mint a nyugatiak, akik elismerve a bűnrészességet sikeresen dolgozták fel a múltjukat. Keleten a holokausztot is elhallgatták, hogy a kommunistáknak ne kelljen osztozkodniuk az áldozatszerepen. Amikor a fal leomlott, a két oldalán ott állt két társadalom, melyeknek teljesen más volt a viszonyuk a történelemhez.
És mi történt a rendszerváltás óta? Lát különbséget a kelet- és a nyugatnémetek demokráciatudatában? Az AfD („Alternative für Deutschland”: szélsőjobboldali párt – a szerk.) elvégre jóval erősebb a keleti tartományokban, mint a volt NSZK-ban.
A történelem őszintétlen feldolgozása és a féligazságok nem könnyítették meg a keletnémetek dolgát, amikor a demokrácia kialakításáról volt szó, és arról, miként tagozódhatnának be egy olyan államba, amelyik elvárja a polgáraitól, hogy tisztában legyenek a tévedhetőségükkel és a felelősségükkel.
A populista pártok máig szeretnek a történelem áldozatának szerepében tetszelegni,
többek között ezért van az AfD-nek két-háromszor annyi támogatója az egykori NDK területén, mint nyugaton. Az újraegyesítéskor nem a gazdasági, hanem az ideológiai váltás volt a legnehezebb. Ezt a tényt azonban akkoriban alábecsülték: senki nem számolt vele, hogy a jólét nem jár együtt magától értetődően a demokráciatudattal.
A felülről diktált emlékezetmunka több szempontból is nehézkes.
Nem, felülről semmit nem lehet erőltetni. A kommunizmus alatt az orosz „Nagy Testvér” kényszerítette a keleti blokk országait, hogy – a bennük élő gyűlölet ellenére – tisztelegjenek a Vörös Hadsereg „hőstettei” előtt. A náci Németország egykori szövetségesei – Magyarország, Szlovákia, Románia, Bulgária és Horvátország –, és akik a németek győzelmében bíztak, mint a balti államok és Ukrajna, kénytelenek voltak azonosulni a szovjet táborral és a hősies mártírok szerepével.
A fal leomlása után ezek az országok szerettek volna kiszabadulni az emlékezetdiktatúra alól.
Egy részük – ellenreakcióként a rájuk erőltetett antifasiszta emlékezetmunkára – rehabilitálta a harmincas-negyvenes évek fasiszta vonásokkal bíró hőseit. Ez Magyarországon főleg az utóbbi tíz évben öltött feltűnő méreteket. A magyarok soha nem számoltak el igazán a múltjukkal. A Harmadik Birodalom szövetségeseként az ország valamelyest felelős a második világháborúban, de mindenképpen a holokauszt bűnrészese volt. Bár a Harmadik Birodalom a zsidók deportálásakor nyomást gyakorolt az országra, ettől függetlenül is már legalább harminc éve tombolt az antiszemitizmus, és sokan fordultak csodálattal a fasiszta eszmék felé.
Hogyan tanítható most, sok évtizeddel később a felelősség- és a demokráciatudat?
Nagyon fontos a politikai oktatás, melynek részben a múlttal való szembenézésen keresztül kell történnie. Szerintem a gyakorlatias emlékezetmunka vezet célra, az, ami tudatosítja bennünk a tévedhetőségünket, és éberré tesz, hogy felismerjük a vakságot, az opportunizmust és a közömbösséget, és azt, hogy miként próbálják kihasználni az embert a populista pártok. Ahogyan például a nyelvhasználatukat vizsgálva nagyon könnyű azonosítani a rájuk jellemző, manipulatív szófordulatokat.
Mint amikor egy politikus előszeretettel használja a nyilvánosság előtt az „ellenség” szót.
Igen. Az embereknek maguknak kell definiálniuk a saját hovatartozásukat: nem határozhatják meg az identitásukat aszerint, hogy mit mond egy-egy párt. És már itt is vagyunk újra: csak az definiálhatja önmagát, aki ismeri a múltját. Ez a kapu a szabadsághoz, ezért nem akarnak a populista pártok gondolkodó polgárokat. Olyan emlékezőképességre van szükségünk, amely felszabadít és okosabbá tesz. Ahhoz, hogy az emberek azonosulni tudjanak a második világháború egyre távolodó örökségével, nemcsak érteniük, hanem érezniük is kell, hogy e hagyatékkal járó tennivalók rájuk is vonatkoznak. Ahhoz, hogy érzelmi kapcsolat alakuljon ki a múlt irányába, érdemes felásni a családi emlékeket. Így válik a névtelen történelem különlegessé és priváttá; része lesz a családnak. A saját, arccal és névvel ismert elődeink története lelket lehel az absztrakt múltba, és felvetődik a kérdés: mi értelme volt hibázniuk és szenvedniük a nagy- és dédszüleimnek, ha én képtelen vagyok tanulni a példájukból?
Meg kell értenünk, hogy az egyes ember többet tehet, mint gondolná; idejében kell élnie a lehetőségeivel, még mielőtt késő nem lesz. Ha már kialakult egy autoriter rendszer, hősnek kell lennie annak, aki ellen akar állni. Hőstetteket pedig senkitől nem szabad elvárni.
Géraldine Schwarz nagyszülei, Lydia és Karl Schwarz a harmincas években
Mit jelent, hogy idejében? A könyve pont a Mitläufer-viselkedésről szól, az átlagember tragédiájáról, aki az árral úszva a legszörnyűbb kegyetlenségeket is legitimálja. Hol van az a pont, amikor még lehet valamit tenni?
Abban a pillanatban kell cselekedni, amikor az állam törvénytelenséget követ el. Onnantól világos, hogy olyan kormánnyal van dolgunk, aki nem tartja tiszteletben a jogállamiságot, és képes lehet önkényesen cselekedni. Olyan vezetőkkel, akik a nép érdekei helyett a saját ambícióikat helyezik a középpontba. A németek ilyen szempontból elég éberek, a korrupcióellenesség a legalsó szinteken kezdődik. Vegyük például a Miles&More-vitát, ami akkor robbant ki, amikor kiderült, hogy a képviselők az állami pénzen szerzett repülési bónuszpontjaikat privát utazásaikkor használták. Azt gondolná: na ja, ennél azért láttunk már rosszabbat is. Pedig pontosan ennyire szigorúan kell fellépni, nehogy az ilyesféle gyakorlat lépésről lépésre gyengítse a demokráciát. Persze, nehezebb nyitott fülekre találni egy olyan országban, ahol a jogállamiságon már súlyosabb sebeket ütött a hatalom, de akkor is: sem Magyarországon, sem Lengyelországban nem zárják börtönbe azt, aki bírálja az államot. Ahol pedig a rendszerkritikus ember ma még csak az állását kockáztatja, ott holnap már az életét kell féltenie. A gond az, hogy Magyarországon és Lengyelországban is egyre több az opportunista, aki hasznot húz a jelenlegi politikai helyzetből, pénzt szerez és karriert épít. Az opportunizmus az egyik leghatékonyabb eszköz, ha a hatalom megszilárdításáról van szó. Hányan profitáltak a Harmadik Birodalom idején a zsidók helyzetéből, amikor átvették a magántulajdonaikat vagy az állásaikat? Ha az emberek szolidárisak és összetartanak, nem történhet meg olyan, hogy politikai indítékkal bezárnak egy újságot. Így hát valamiképpen mindenki felelős.
Az Emlékezet nélkül az ön családtörténetét köti össze Európa történelmével.
Súlyos felelősség egy olyan múltról írni, amit az ember nem élt meg. Családtagokról meg aztán főleg. Igazságosnak kell maradni a szülőkhöz, a nagyszülőkhöz, az elődökhöz, akik közül már sokan nem védhetik meg magukat. Ám közben fel kell adni a saját családhoz való vak lojalitást is, és a történelmi hitelesség érdekében az embernek vállalnia kell, hogy megváltoztassa a véleményét, korrigálja az előítéleteit, és képes legyen mások szemszögéből látni a dolgokat. Tudtam, hogy a nagyapám nemzetiszocialista párttag volt, és azt is, hogy nem annyira meggyőződéses náci, mint inkább Mitläufer volt; de nem tudtam, hogy 1938-ban alulárazva megvásárolt egy zsidó vállalatot. Aprócska, jelentéktelen figura volt, valaki, aki azt tette, amit a többiek, és akivel az olvasó így jobban is tud azonosulni, mint egy olyan szörnnyel, mint Mengele.
Nem nehéz elképzelni magunkat, ahogyan hasonló hibákat követünk el, mint ő.
Hogy definiálni tudjam a felelősségét, be kellett ágyaznom a családtörténetet a nagy történelembe: így tudtam az eseményeket szélesebb kontextusukban megmutatni. A történelem befolyásolta a lakosság viselkedését, a lakosság viselkedése pedig a történelmet. Körül kellett járnom a pszichológiai dimenziót is, azt az óriási propagandagépezetet, amellyel a Harmadik Birodalom olyan sikeresen befolyásolta a polgárokat. A harmincas években ezek az eszközök még újak voltak, az emberek pedig nem kaptak politikai képzést, így nem voltak felfegyverezve a manipuláció ellen. Ez ma már másképp van, Európában mindenki szabadon tájékozódhat és tanulhat, hogy kritikus, megalapozott véleményt alkothasson, és élesíthesse az ítélőképességét. Éppen ezért ma nagyobb az egyén felelőssége. Már nem az a baj, hogy egyesek nem ismerik a játékszabályokat, hanem hogy nem fogadják el őket. A veszítés is a demokrácia szabályai közé tartozik, mégis sokan vannak, akik elvárják, hogy a politika teljesítse a kívánságaikat, mégpedig kompromisszumok, konszenzus és párbeszéd nélkül. Némelyek a véleményüket egyetemes igazságnak hiszik, akkor is, ha telve vannak előítélettel, és túl kevés információ van a birtokukban. Ez a zavarodottság, amely összetéveszti a véleményt és a tudást, nagyon veszélyes.
A nagyszülei életéről való kutatása ihlette, hogy könyvet írjon az emlékezetmunka jelentőségéről és a jobboldali populizmus természetéről, vagy fordítva: a politikai tanulmánykötetéhez anyagot gyűjtve nyitotta ki a családi levéltárat?
Az indíték inkább politikai jellegű volt. 2016 a brexit éve volt, akkor nyerte meg Donald Trump az amerikai választásokat, és Európában is erősen nőtt a populista pártok népszerűsége. Mintha éppen kezdenénk felejteni, gondoltam. Miként jutottunk el odáig, hogy már nem emlékszünk a huszadik század súlyos hibáira?, kérdeztem. Én Európa és a német-francia megbékélés lányának tartom magamat. Az EU alapjai az emlékezetmunkán nyugszanak, megalakulása volt a válasz a háborúra, a holokausztra, a bűnözésre, az önkényuralomra. Ha felejtünk, elveszítjük mindazt, amiért az utóbbi ötven évben annyian dolgoztak.
A felejtés ellen írtam ezt a könyvet a múltfeldolgozásról,
és arról, miként fordította Németország az ő roppant nyomasztó örökségét jóra, és épített fel egy tartós demokráciát. Ez a példa segíthet azoknak az országoknak is, akik még mindig jobbnak látják elrejteni és elfelejteni a múlt árnyait, mert nem értik, milyen fontos a számvetés a demokrácia fejlődéséhez.
Ön német-franciaként született Franciaországban, és Európa gyermekének nevezi magát. Milyen út vezetett ehhez az erős identitástudathoz? Nem lehetett egyszerű a nyolcvanas években németként Franciaországban élni, írja is, hogy kamaszként egy ideig nem volt hajlandó németül beszélni.
Nehéz mit kezdeni egy ilyesfajta komplex identitással. Gyerekként az ember olyan akar lenni, mint mindenki más, én például francia, mert francia iskolába jártam. A két kultúrámat eleinte teherként éltem meg, aztán később persze észrevettem, hogy valójában nyereség. Nem valamelyik országhoz, hanem Európához kötődöm. Németországra és Franciaországra úgy tudok nézni, ahogyan a németek és a franciák nem, mintha volna egy harmadik szemem. Nagyon különbözik a két kultúra, mégis jól kiegészítik egymást. A francia demokráciának hagyománya van, és jóval régebbi, mint a német, amely viszont sokkal kevesebb hibát halmozott fel eddig, és szerintem ma erősebb is. Ennek a kiszélesített látószögnek nagy előnye, hogy önkritikusabbá és reflektáltabbá tesz. És mégis van egy hazám: Európa.
Szerző: Ongjerth Hanna
