A háborúk általában nem akkor érnek véget, amikor a felek aláírják a békeszerződést. A konfliktusok nem tűnnek el egyik pillanatról a másikra, ahogy a traumák és sebesülések sem, amelyeket a résztvevők szenvedtek el. Erről szól Michael Ondaatje új regénye, A háború fényei, amely arra is rámutat, hogy valójában sem az egyéni, sem a kollektív múlt nem rekonstruálható teljes egészében, mivel az emberi emlékezet pontatlan, homályos és tele van elfojtásokkal.
Michael Ondaatje: A háború fényei
Fordította: Bíró Júlia, 21. Század Kiadó, 2018, 302 oldal, 3990 HUF
Michael Ondaatje kanadai író a ’90-es években robbant be Az angol beteg című regényével, amely Almásy gróf életének történetét mesélte el. A könyv sikere hatalmas volt, megjelenésének évében elnyerte a Man Booker-díjat. Későbbi népszerűségében persze valószínűleg az Anthony Minghella rendezte adaptációnak is volt némi szerepe, melyben Almásy grófot Ralph Fiennes, a szerelmét pedig Kristin Scott Thomas játszotta. A film 1997-ben kilenc Oscar-díjat nyert. A történet és Ondaatje sikere azóta is töretlen, legalábbis ezt jelzi, hogy tavaly a regény megkapta az Arany Man Bookert is, amelyet a díj történetének 50. évfordulója alkalmából, az eddigi 52 díjazott közül választottak ki mint legjobb könyvet. A háború fényei teljesen más regény, mint Az angol beteg volt, két ponton azonban kapcsolódik hozzá: egyrészt ez a történet is erősen kötődik a második világháborúhoz, másrészt az emlékezés és felejtés témája is hasonlóan hangsúlyos benne. Részben hasonló a könyv cselekményvezetése is, amely a titkokra és azoknak a fokozatos felfejtésére épít, és így generál feszültséget az olvasóban.
A regény főszereplője Nathaniel, akit a háború végén, 1945-ben a nővérével együtt elhagynak a szülei. Először nem is sejtik, hogy ez a döntés végleges, csak annyit mondanak nekik, hogy Szingapúrba kell utazniuk, ezért őket ideiglenesen egy Molylepke nevű figura gondjaira bízzák. Az apjuk rögtön el is megy, az anyjuk pár héttel később, némi színpadias készülődést követően utazik el Londonból. A gyerekek azonban pár hét múlva megtalálják a pincében anyjuk telepakolt bőröndjét és gyanakodni kezdenek. Ráadásul nem tudnak megbízni új pártfogójukban sem, akiről leginkább azt képzelik, hogy valami bűnbanda tagja lehet. Az életük teljesen kifordul önmagából, minden bizonytalanná és labilissá válik körülöttük. Ebben az instabil állapotban kell megküzdeniük kamaszkori félelmeikkel és a kérdésekkel, amelyekre senkitől nem kapnak választ. Tizenkét évvel később Nathaniel fiatal felnőttként megpróbálja összerakni a múltat, amelyről alig tud valamit. Azonban azzal kell szembesülnie, hogy az emlékei hiányosak és homályosak, ráadásul kutakodása közben csupa titokba botlik bele. Életének legfontosabb szereplői vagy eltűntek, vagy nem hajlandók válaszokat adni. A legnagyobb kérdése persze az, hogy pontosan kik is a szülei, és milyen okuk lehetett arra, hogy elhagyták a saját gyerekeiket.
A háború fényei elsősorban az ember emlékezőképességének különös, szelektív mivoltáról szól. A könyv cselekménye ugyanis az információhiányra épül: Nathaniel megpróbálja megfejteni, hogy pontosan mi történt vele a gyerekkorában, és kik voltak azok az emberek, akik körülvették őt. Azonban folyamatosan arra kell rájönnie, hogy a konkrét információk helyett inkább csak benyomások, érzések, pillanatképek maradtak meg az elméjében, ezek pedig önmagukban nem alkalmasak arra, hogy a saját élettörténetét össze tudja rakni belőlük. Ráadásul ugyanígy azzal is szembe kell néznie, hogy egész gyerekkorában elhallgatások, titkok és hazugságok vették körbe őt, így a múltjában nagyon kevés a valós tájékozódási pont.
„Biztonságosabb volt, így, szavak nélkül. A gyerekkorunkat hallgatások és elhallgatások kísérték végig. Amit homály övezett, arra csak következtetni lehetett, úgy, ahogy magunknak kellett értelmeztünk annak a ruhákkal tömött utazóládának a mögöttes értelmét. Rachel meg én régen elveszítettük egymást azoknak a csendeknek a kuszaságában.”
Ondaatje a regény folyamán mindvégig fenntartja az emlékezés problémájából fakadó feszültséget, újabb és újabb perspektívákból mutat rá a múlt bizonytalanságára és megkonstruálhatatlanságára. Megjelennek olyan emlékek, amelyeket Nathaniel elméje egyszerűen kitörölt, holott mindenki úgy emlékszik rá, hogy megtörtént. Ahogy újra és újra kiderül az is, hogy a történet egyes szereplőinek gyökeresen más volt a személyes élményanyaga, így teljesen más emlékek és élettapasztalatok csapódtak le bennük. A könyv mindvégig játszik az ebből fakadó ellentmondásokkal, sőt, megspékeli azt a titkokkal és elfojtásokkal is.
„Sok ilyen töredékes és bűntudatos pillanatot őrzök valahol eltemetve, vagy inkább félretéve, amelyek éppoly értelmetlenek, mint a sose használt tárgyak anyám utazóládájában. És az események időrendje is széthullott, minden bizonnyal önvédelemből.”
A könyv másik fő témája az, hogy mennyi olyan szörnyűség történhetett a második világháború után, amelyről a tanúink és a forrásaink „elfelejtettek” beszámolni. Ondaatje nem véletlenül helyezte a regény cselekményét 1945-be: azt a kétes időszakot akarta bemutatni, amikor ugyan a békét már megkötötték, de a társadalmi rend még nem állt helyre. Egy különös határhelyzetet ábrázolt, azt az időszakot, amikor a háború és a béke állapota átfolyik egymásba, amikor még nem teljesen tiszta, hogy melyik világnak a törvényei uralkodnak. Nathaniel éppen ebben az átmeneti időszakban nő fel, egy olyan korban kéne megtanulnia, hogy mi a helyes és helytelen, mi az igaz és mi a hamis, amikor éppen elmosódott a határ legális és illegális, jogos és jogtalan, igaz és hamis között. És miközben iskolába jár, dolgozik, barátokat szerez vagy épp átéli az első szerelmet, fogalma sincs róla, hogy a világ másik felében még zajlik a földalatti háború.
„Hamar rájöttem, hogy a fegyverszünetet követően, nem hivatalosan még sokáig véres háború zajlott. Olyan időszak volt ez, amelyben az egyezmények félig homályban maradtak, és a közvélemény tudtán kívül folytatódtak a hadi cselekmények. Európa-szerte gerillacsoportok és partizánosztagok bukkantak fel, és nem akarták letenni a fegyvert. A fasiszta és német kollaboránsok után, a korábbi négy-öt év szenvedéseinek megtorlásaképpen hajtóvadászat indult. A kölcsönös bosszúhadjáratokban teljes falvak lakosságát irtották ki, és további fájdalmat okoztak.”
A könyv azonban ennél is tovább megy: Nathanielnek fokozatosan arra is rá kell ébrednie, hogy a múlt teljes egészében nemcsak egyéni és családi, hanem társadalmi szinten sem feltárható. Felnőttként a külügyminisztérium archívumában kap munkát, ahol a háború utáni évek dokumentumainak felülvizsgálata a feladata. Mindez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a háborús akták „javításában” vesz részt. Hogy ez pontosan mit takar, azt Ondaatje nem hagyja homályban.
„Mi valójában a „korrekció” második hulláma voltunk. Felfedeztem ugyanis, hogy a háború végének közeledtével és a békekötés alatt egy eltökélt, mondhatni apokaliptikus cenzúra zajlott. Számtalan művelet adatait tárolták itt, végül is, amelyekről bölcsebbnek ítélték, ha soha nem kerülnek nyilvánosságra, így a legkompromittálóbb bizonyítékokat, amennyire csak tudták, mihamarabb megsemmisítették; mindenütt így volt ez világszerte, a szövetségesek és a tengelyhatalmak főhadiszállásain egyaránt.”
A háború fényei tehát egy személyes történeten keresztül mesél a múlt eseményeinek kibogozhatatlanságáról. Nathaniel élete egy egész nemzedék sorsát testesíti meg, mindazokét, akik a háború után voltak gyerekek, akik titkok és elhallgatások közepette nőttek fel, anélkül, hogy sejtették volna, miken mentek keresztül, és milyen bűnöket követtek el a szüleik a második világháború alatt vagy azt követően. Ondaatje regénye maga is olyan, mint egy elsötétített szoba a háború alatt, a címével ellentétben ugyanis alig derül fény valamire az igazságból. Nathaniel kénytelen a képzeletével kiszínezni azokat a fejezeteket az életéből, amelyekről nem kap információkat. A könyv tehát a sötétségben való tapogatózásról szól, és arról, hogy az objektív múlt feltárása ma már teljességgel lehetetlen.
