Meczner Vera a Gradus Művészügynökség alapítója, több mint húsz éve dolgozik a hazai és nemzetközi művészeti menedzsment területén. Ügyfelei között színészek, zeneszerzők, operaénekesek, műsorvezetők vannak, ezenkívül a Werk Akadémia komolyzenei menedzserképzés szakmai mentora, az ELTE BTK Művészetközvetítő és Zenei Intézetének állandó vendégoktatója, és számos hazai művészeti egyetemen is tanít. Idén megjelent a Művészmenedzsment című könyve, amely a hazai viszonyok figyelembevételével nyújt segítséget művészeknek és menedzsereknek. A szerző több mint 10 éve dolgozik együtt Varró Dániel József Attila-díjas költővel. A „barátságból lett munkaviszonyról”, a kötetről és a közös munkáról beszélgettünk.
A művészeti menedzsment és a művészmenedzsment nem ugyanaz
„Magyar nyelven eddig nem jelent meg kifejezetten művészmenedzsmenttel foglalkozó könyv” – mondja Meczner Vera. „Azért tartottam fontosnak, hogy megírjam, mert sok művészben megvan az igény az önfejlesztésre, a karrierje előmozdítására, viszont teljesen hiányoznak ehhez az eszközök.
A művészeti képzések órakínálatában ez gyakorlatilag nem található meg Magyarországon.” Hozzáteszi, hogy
a művészmenedzsment a művész menedzselését jelenti (artist management), része a művészeti menedzsmentnek (art management), ami egy sokkal tágabb fogalom.
Patriarchális szemlélet és az önmenedzsment hiánya
A szerző Angliában szerezte a mesterdiplomáját, és a tanulmányai alatt gyakornokként dolgozott a Birmingham Contemporary Music Group világszerte ismert kortárs zenei együttesnél. Így kívülről is rálátott a magyar piac sajátosságaira – ennek külön fejezetet is szentel a kötetben. Könyvében arról is ír, hogy a magyar színházi világot még mindig erősen patriarchális szemlélet jellemzi: az igazgatók gyakran úgy kérik fel a művészeket egy-egy munkára, hogy nem zajlik érdemi egyeztetés. Ők határozzák meg a munkadíjat és a feltételeket is, a művészeknek pedig többnyire nincs lehetőségük valódi tárgyalásra.
„A művész védelméről gyakorlatilag szó sincs, nem tekintik őt valódi partnernek. Gyakran előfordul, hogy
egyszer csak megérkezik egy e-mail a színház vezetésétől: leraktuk a szerződést a portára, írd alá.
De előtte semmiféle egyeztetés, tárgyalás nem történt.” – folytatja Meczner Vera.
Arról is beszélgetünk, hogy miért van az, hogy Magyarországon kevés művész találja meg az egyensúlyt önmaga menedzselésében. Van, aki elárasztja tartalmakkal a közösségi oldalakat, mások szinte semmit sem tesznek. „Az előadóművészek megtanulják, hogy mennyit kell gyakorolni, pontosan be tudják lőni, hogy a koncert előtti nap hányszor kell átjátszani azt a darabot, elolvasni a szöveget, de azt senki sem mondja meg nekik, hogy az önmenedzsmenttel hogyan kell foglalkozni. Éppen ezért vannak, akik átesnek a ló a túloldalára, és vannak, akik fel se teszik a lábukat erre a lóra” – mondja a menedzser.
Úgy véli, az előadóművészeknek és az alkotóknak igenis a feladata, hogy menedzseljék magukat, különben láthatatlan marad a munkájuk: „A gazda termelheti a legcsodálatosabb körtét a kertjében, ha nem viszi ki a piacra, akkor nem fogja tudni eladni, és otthon fog mind elrohadni.”
A menedzser nem kiszolgálja a művészt
A menedzserekről – részben a hollywoodi filmek hatására – gyakran olyan kép él bennünk, hogy ők azok a határozott, akaratos figurák, akik tűzön-vízen átviszik az elképzeléseiket, és többnyire negatív szereplőként tűnnek fel. Meczner Vera szerint ez a filmes ábrázolás természetesen eltúlzott és karikírozott – hiszen a filmeknek ez a dolguk. Ugyanakkor elismeri, hogy egy menedzsernek valóban szüksége van egy jól átgondolt koncepcióra és eszköztárra ahhoz, hogy célba érjen. Legalább ilyen fontos azonban, hogy a menedzser és az ügyfele között bizalmon alapuló, szimmetrikus kapcsolat alakuljon ki. „Látok olyan helyzeteket, amikor a menedzserek kiszolgálják a művészeket, de olyat is, amikor nagy ügynökségek diktálnak, és a művésznek nincs választása: el kell vállalnia, amit előírnak. Nyilván egyik sem egészséges.
Én csak úgy tudok dolgozni, ha közösen gondolkodunk, közösen döntünk.”
A művész viszi vásárra a bőrét
Az előadóművészek már korábban felismerték a menedzserrel való közös munka előnyeit, az írók azonban – néhány kivétellel – egyelőre nem tették magukévá ezt a szemléletet, mondja Meczner Vera. Egy alkotóművésszel való együttműködés nem különbözik nagyon egy előadóművész menedzselésétől, bár – jegyzi meg – Varró Dániellel közös munkája során neki is tovább kellett képeznie magát a szerzői jogok és jogdíjak területén. „Egy író-olvasó találkozó is fellépés – valójában szervezési szempontból nem sokban más, mint egy csellista koncertje” – teszi hozzá.
A költő és menedzsere együttműködése mintegy tíz évvel ezelőtt kezdődött. „Sokat dolgoztam színházban, de mindig kényelmetlenül éreztem magam, amikor tárgyalni kellett” – meséli Varró Dániel. „Volt néhány rossz tapasztalatom, és nem éreztem magam elég ügyesnek abban, hogy megfelelően képviseljem az érdekeimet. Arra gondoltam, Vera ebben sokat tudna segíteni.”
A közös munka később a fellépéseket, a meghívásokat is érintette, majd a kiadóknál való képviseletre és a „bérköltészetre” is kiterjedt. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egy cég kér fel egy költőt hogy egy adott témában verset írjon.
Természetesen akadnak olyan megkeresések is, amelyek nem illenek a költő értékrendjéhez, és amelyekkel nem tud azonosulni. „Ilyenkor Vera mond nemet helyettem, és ez óriási segítség” – meséli Varró Dániel. „Eleve nagyon nehezen tudok visszautasítani bármit, mindig hajlamos voltam túlvállalni magam.” „Soha nem mondtam Daninak, hogy ezt márpedig meg fogjuk csinálni” – teszi hozzá Meczner Vera. „Hiszen az ő neve szerepel a munkán, ő viszi vásárra a bőrét.”
Varró Dániel „telefonproblémás” szerző volt
A közös munka során az egyik legnagyobb kihívást a határidők betartása jelentette. „Nagyon rossz vagyok a határidőkkel – folyton kicsúsztam” – vallja be Varró Dániel. „Teljesen jogos elvárás volt Vera részéről, hogy ha ő képvisel, akkor ezeket a helyzeteket nehezebb kezelni. De nagyon sokat fejlődtem azóta.”
A másik nehézség a kommunikáció volt: a költő ugyanis – saját bevallása szerint –
a könyvben felsorolt művésztípusok közül a „telefonproblémás” kategóriába tartozik,
vagyis azokra, akik nem veszik fel, és nem is hívnak vissza. Erről egyébként született is egy vers, Bujdosóének címmel.
A könyvírás során Meczner Vera maga is megtapasztalta, milyen kihívásokkal jár az alkotói oldal. „Rengeteget tanultam belőle – például azt, mit jelent, amikor az ember eltervezi, hogy egy fejezetet bizonyos idő alatt befejez, aztán mégsem készül el. Meg kellett tanulnom elengedni, kihúzni részeket, és elfogadni azt is, hogy amikor a könyv megjelenik, az ember kiteszi magát a kritikának.”
A művész mint brand
A könyv közgazdasági szemlélettel is vizsgálja a művészek karrierjét: a művészeknek érdemes izgalmas termékként, szolgáltatásként is magukra tekinteniük, termékciklus-szakaszokkal. Ez a megközelítés egy szemléletváltáshoz vezetett Varró Dánielnél. „Abban segített, hogy amikor felkérnek egy munkára, kívülről is jobban rálássak arra, mit jelent az, ha oda van írva a nevem – hogy ez valójában egy márka” – meséli a költő.
A könyvben arról is olvashatunk, hogy egy művész brandje állandóan változik, fejlődik. Ezt a költő is érzi, így tekint vissza az elmúlt évtizedre: „Tíz éve még teljes pánikban voltam, hogy abból a három dologból, amit egyszerre kellene megcsinálni, és kettővel már elcsúsztam, mihez nyúljak, vagy milyen kínos lesz tárgyalni egy gazdasági igazgatóval.” Meczner Vera most már Varró Dániel teljes karrierjét menedzseli, és a költő nagyon sok áldásos hatását érzi ennek. Így lehet hosszú távon tervezni, és könnyebben számon lehet kérni, ha esetleg csúszik a határidővel. „Nagyon jó, hogy ezeket a kereteket lefektettük” – teszi hozzá.
Amellett, hogy rengeteg stressztől megszabadít, egy menedzser azért is fontos, mert nem biztos, hogy egy művész önképe megfelelő.
„Sokáig volt imposztor szindrómám, hiába fordítottam már le 15 színdarabot, musicalt, operát,
ha felkérnek egy munkára, azt érzem, hogy én ezt nem tudom megcsinálni. Vera sokat segített abban, hogy úgy nézzek magamra, hogy én igenis egy ismert költő vagyok, valamit jelent a nevem, és nyugodtan meg lehet kérni az árat a munkáimért. Öntudatosabb és magabiztosabb lettem. Ettől sokkal könnyebben megy az alkotás” – fejezi be a gondolatmenetet Varró Dániel.
Fotó: Valuska Gábor