Kilenc novella, kilenc nőtörténet – Dora Čechova elbeszélései (részlet a kötetből itt) látszólag a nők és férfiak kapcsolatáról szólnak, de van valami, ami még inkább összefogja ezeket a történeteket. Mégpedig az, hogy élhetünk a jelenben bármennyire elégedetten vagy gyötrelmesen, a múltban hozott döntések súlyától nem tudunk szabadulni.
Dora Čechova cseh szerző a Nők, akiknek férfi kell című novelláskötete a második, ami magyarul megjelent az írótól. „Sokáig nem tudtam, hogy mi lesz a téma, de aztán megtaláltam a kapcsolatot a történetek között: tényleg arról van szó, hogy a nő mellett kell hogy legyen egy férfi” – fogalmazott az író az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon készített interjúnkban. A kötet a Helikon Kiadó gondozásában, a Margó Könyvek sorozatban jelent meg Mészáros Tünde fordításában.
Érzelmileg nehéz témák
A szerzővel készített interjút is azzal vezettem fel, hogy a címadás meglehetősen provokatív a 21. században. Ezért nagyon érdekelt, hogy a történetek vajon ráerősítenek-e arra az értelmezésre, hogy a nőknek szükségük van a férfiakra, mely értelmezés könnyen kiolvasható a Nők, akiknek férfi kell megfogalmazásból. A novellák azért ennél – szerencsére – jóval árnyaltabb képet adtak, noha az egymáshoz elég hasonló női karakterek feltűnése egy idő után elfárasztja az olvasót.
Fontos már az elején leszögezni, hogy a könnyednek tűnő cím és a rózsaszín, szívecskés borító senkit ne tévesszen meg: a szerző érzelmileg nehéz témákat emel be a szövegeibe.
Mint például a párkapcsolati bántalmazás, a magány, a betegség, az alkoholizmus, a transzneműség vagy a kivándorlás.
„Vera pedig meg volt győződve róla, hogy a férje jogosan veri, hiszen ő nem tudja biztosítani neki azt a hátteret és a nyugalmat, amit elvárna. Hol voltak már azok az idők, amikor a német tengerpart strandkosarában ültek, és a férfi magáról meg az álmairól mesélt neki. Úgy nem beszélgettek azóta sosem” – olvasható például az egyik novellában.
Utolér a múlt
Az elbeszélések fókuszában egy-egy nő vagy egy-egy kapcsolat, házasság áll. A viszonyok távolról sem felhőtlenek. Mindegyik történetben visszaköszön, hogy a szereplők a múltban döntöttek valahogyan, és ennek a következményeit mostanáig elszenvedik vagy elviselik.
Például a nők bizonytalanok abban, hogy jól választottak-e férfit maguk mellé. Egy házaspár fényűző életet él, és a gasztronómiai kalandok tartják a lelket bennük, mire az olvasóban természetesen felmerül, hogy vajon milyen hiányt pótolnak a groteszk, mohó evéssel. „Bohumillal töltött évei során Jasa egyetlen napra sem állt munkába. Otthon volt. Takarított, mosott, minden reggel vállfára készítette férjének a tiszta, frissen vasalt fehér inget. És főzött. A korunabeli első ebédjüktől közös szenvedélyükké vált az étel” – olvashatjuk a kötetben.
Más nők megrekednek, újrakezdenek és megbocsátanak, vagy azzal szembesülnek, hogy a férjük súlyos titkot őriz.
Utóbbiról a címadó – egyben az egyik legerősebb – novellában van szó. A Nők, akiknek férfi kell című elbeszélésben egy pár izgatottan várja a második gyerekük érkezését, ám a kicsi Down-kórral születik. Az anya nem vállalja a felnevelését, a szülők gyerek nélkül távoznak a kórházból:
„- Így nem akarom, ilyen fogyatékosan nem. Ha tudom előre, elmegyek abortuszra.
- Dehát mégiscsak a lányunk.
- Így nem kell – pillantott fel a nő a könnyein át –, nem kell!”
A férj azonban – noha nem nagyon harcol a felesége akarata ellen – úgy dönt, hogy titokban látogatni fogja a kislányt a nevelőintézetben, amivel természetesen előbb-utóbb az anyuka is szembesül. De a férfit közben olyan kérdések gyötrik, hogy miben lett volna más az életük, ha határozottabban lép fel, és nem mond le a kislányukról.
„A hazaúton arra gondolt, milyen következményekkel járt a család számára, hogy ő annak idején beleegyezett Klára akaratába.
A felesége a második szülés óta antidepresszánsokat szedett, amelynek az adagját mostanában önhatalmúlag, orvosa tudta nélkül emelte. Theodor egész kamaszkorában evéssel próbálta elnyomni értelmezhetetlen érzéseit, sőt Vladimír sokszor látta üres tekintettel bolyongani a házban. Arra gondolt, hogy a fia talán drogokkal kísérletezik. Ő maga dohányozni kezdett, fokozatosan feltornázva magát a napi egy doboz cigarettáig.”
„Az életet sosem késő elrontani”
Visszatérő motívum, hogy ezek a nők általában zárt, falusi vagy kisvárosi közösségekben élnek, ahol elkerülhetetlen, hogy ne kelljen amiatt aggódni, hogy a megosztó döntéseikhez mit szól a környezetük. De van, aki ezúttal is többre vágyik, és új országban kezd új életet. A kivándorlás azonban éket tud verni egy családba:
„Apja az utóbbi években minden ősszel kijött hozzá Torontóba. Anyja viszont sosem bocsátotta meg neki, hogy az egyetem helyett repülőjegyet vett Amerikába, férjhez ment, és letelepedett Kanadában. Első lánya, Anna-Marie születésekor azért sikerült őt meggyőznie, hogy jöjjön ki hozzájuk egy hétre a papával. Többé aztán nem látogatta meg őket. Rebeka-Josefínát, a második unokát csak fényképekről és a számítógép képernyőjéről ismerte.”
Kemény Zsófi a kötethez írt utószavában úgy fogalmaz, „az életet sosem késő elrontani”. Ez az érzés valóban áthatja a novelláskötetet.
Számomra olykor mégis hiányzott egy magabiztosabb fellépés a női karakterek részéről.
Hogy jobban a kezükbe vegyék az életüket, és ne csak elszenvedői, hanem alakítói is legyenek a sorsuknak. Ennek ellenére a szöveg sodor magával, és olyan izgalmas nézőpontokat kapunk Čechova elbeszéléseiben, amivel eddig nem nagyon találkoztunk. Például, hogy mit okoz egy barátságként tovább működő kapcsolatban, ha a válás oka, hogy az egyik fél transzneműként akar tovább élni.
Fotó: Kováts Zsófi
