„Cecilie Enger ezúttal is egy női sorsot tár elénk, melyben a gyerekkori szeretethiány, az íróvá válás kudarca, a gyermektelenség, a kiüresedett házasság és az öregedés kérdései is helyet kapnak” – írtuk kritikánkban a regényről, melynek főhőse egy agyvérzés következtében elveszíti tanult nyelvét, az angolt, így kényszerűen visszatér anyanyelvéhez, melyet továbbra is megért. A norvég használata előhozza belőle a gyerek- és fiatalkori emlékeket, és egy új perspektívát teremt ahhoz, hogy megvizsgálhassa a múltját. A könyv (itt bele is olvashatsz) keserű számadás egy elvesztegetett életről – olyan naplószerű, vallomásos szöveg, mely nem szépít, és nem keres mentségeket a kudarcokra.
A hazánkban is jól ismert szerzővel a nyelv szerepéről, nyugalomról, csendről és a félelemről is beszélgettünk.
Az Egy perc csendben, ahogy korábbi regényeiben, ismét egy női karaktert állít a középpontba. Mennyiben más a mostani főszereplője, mint a korábbiak?
Åsta sok szempontból különbözik a korábbi karaktereimtől. Sorsa inkább a véletlen, mint választás eredménye.
A mindennapi élet legapróbb tevékenységeiben is mások segítségére szorul.
A katasztrófa előtti Åsta azonban hasonlóságot mutathat néhány korábbi karakteremmel.
Ez a könyv a veszteség, a gyász és az idő múlásának feldolgozásával is foglalkozik. Milyen személyes vagy társadalmi élmény ösztönözte arra, hogy megírja ezt a regényt?
Mindig is érdekelt a nyelv, az, hogy hogyan értelmezzük, értjük és értjük félre egymást. Milyen módokon küzdünk azért, hogy a lehető leghatékonyabban kommunikáljunk, és mégis milyen könnyen tévútra vezetnek minket az elvárások és az előítéletek. Az, hogy nem tudom magam érthetővé tenni, mély félelemmel tölt el, és ezt a félelmemet tettem Åsta sorsává.
A főszereplő egy betegség következtében elveszíti a beszédkészségét. Mit gondol, mi mindent veszítünk el a nyelvünkkel együtt?
Személyiségünk nagy része a beszédünkön keresztül fejeződik ki, annak ellenére, hogy tudjuk, kommunikációnk több mint 80%-a nem verbális. A gondolatok és vélemények verbális kifejezésének képességét általában természetesnek vesszük. Az újszülöttek nem tudnak beszélni: sírás, sikítás és gesztusok segítségével jelzik, hogy mit akarnak, amit néha nehéz megfejteni, de kitartóan ragaszkodnak hozzá, amíg meg nem kapják, amit akarnak.
Felnőttként elvárják tőlünk, hogy verbálisan, azaz a nyelv eszközeivel fejezzük ki magunkat.
Szavak nélkül elvágnak minket a közös verbális alapoktól, képtelenek leszünk tömör verbális kifejezésre, és ezzel személyiségünk kifejezésének nagy részét elveszítjük. Ez egy rendkívül frusztráló helyzet.
Mit gondol, a nyelv elvesztése bebörtönözte és elszigetelte a hősnőt, vagy éppen felszabadította?
Ez egy nagyon érdekes kérdés. Azt hiszem, a nyelv elvesztése valamilyen módon mindkét irányba hatott rá. Az angol nyelv elvesztése elszigeteli őt. Az anyanyelvén, a norvégon, múltjának nagy része rejtve marad. Amikor norvégul kezd el írni, emlékei visszatérnek hozzá, és bár ezek az emlékek nem kifejezetten kellemesek, valamilyen módon mégis felszabadítják őt.
A mai gyors és zajos világban mi a szerepe a csendes elmélkedésnek, amely a regény egyik legfontosabb motívuma?
A koncentráció és az elmélkedés egyaránt fegyelmet és tudatos döntést igényel, hogy figyelmen kívül hagyjuk az úgynevezett okostelefonok által okozott zavaró tényezőket, amelyeket mindannyian mindig magunkkal hordunk.
A tér, az idő, a nyugalom és a csend ritka kincsek az életben, és aktívan kell törekedni rájuk.
A reflexió hiánya könnyű prédává tesz minket azok számára, akiknek céljaik vannak velünk. Ha nem vagyunk képesek megvitatni és átgondolni a bonyolult kérdéseket, akkor a húsz másodperces videókban bemutatott, végletekig leegyszerűsített válaszok túlságosan észszerűnek és hihetőnek tűnhetnek. A figyelemelterelés világában mind a demokráciánk, mind a mentális egészségünk nagy veszélyben van.
Mit gondol, el tudja az ember viselni annak a tudatát, hogy elvesztegette az életét? Létezik egyáltalán olyan, hogy elpazarolt élet?
Nem tudom, hogy én vagyok-e a megfelelő személy egy ilyen kérdésre válaszolni, de nem hiszem, hogy létezik elpazarolt élet. Lehet azonban, hogy úgy érezzük, az életben tett erőfeszítéseink hiábavalóak voltak. És ez az érzés nyilvánvalóan hatalmas csapást jelent bárkinek.
Åstának nincs gyereke, de a regényben megjelenik egy fiatal lány, aki egyfajta helyettesítő gyermekként szolgál a férjének. Fontos a gyermek a teljes élethez? Hogyan látja a gyermektelenség kérdését?
Nem hiszem, hogy a teljes élethez, bármit is jelentsen ez, feltétlenül saját gyermekekre van szükség. Fontos azonban, hogy szeressünk és szeressenek minket, és hogy legyenek olyan feladataink, amelyek értelmet adnak az életünknek.
Nem véletlenül jó másoknak segíteni.
A helyi közösségben, a társadalomban való segítségnyújtás és a környezet megóvása is nagyon fontos dolgok. Szerencsére az emberek nagyon különböző dolgokban találnak értelmet.
Hazánkban az egyik legismertebb norvég klasszikus Ibsen, akiről a középiskolában is tanulunk. Ő azt állította, hogy az élet hazugságait nem szabad felfedni, mert az emberek nem képesek elviselni az igazságot. Ezzel szemben a főhőse, úgy tűnik, elutasítja az élet minden hazugságát. Jól értelmezem ezt?
Sok emléke el van temetve, tudat alatt blokkolva, vagy akár aktívan elnyomva is lehet, mivel ezek az emlékek zavaróak és kellemetlenek. Amikor kénytelen anyanyelvén írni, rejtett hazugságai újra felszínre kerülnek. Nehéz ezt beismernie, de végül mégis szembesül velük.
Norvégiát a legtöbben nyugodt, rendezett országnak tartják. Mennyire próbálja megingatni ezt a sztereotípiát azzal, hogy bemutatja a társadalom érzékeny rétegeit?
Rendezett ország vagy sem, mindannyian hétköznapi emberek vagyunk. Küzdünk az életünkkel, a veszteségeinkkel, a csalódásainkkal, a félelmeinkkel és a szégyenünkkel. Úgy gondolom, hogy ez univerzális, függetlenül attól, hogy milyen típusú nemzetben vagy társadalomban élünk.
A sztereotípiák lebontása nem volt kifejezett célom.
Anyagilag szerencsés ország vagyunk, de úgy gondolom, az olvasóim már tudják, hogy a kihívások és a gondok még a gazdagok körében is jelen vannak.
Voltak olyan jelenetek, amelyek írása érzelmileg vagy technikailag különösen nehéz volt?
Nem igazán. Több évtizede újságíróként dolgozom, és nem okoz problémát segítséget kérnem, ha szükségem van rá. Imádom a szerzői munka kutatói részét, hogy mindenféle forrást, köztük néhány nagyon hasznos szakértőt is igénybe véve mélyebb betekintést nyerhetek bizonyos dolgokba. Milyen érzés, ha valaki agyvérzést kap? Milyen érzés, ha valaki elveszíti a saját nyelvét?
Hogyan teheti az agyvérzés az embert tehetetlenné?
Számomra a hiteles cselekmény megalkotása és az olvasóban érzelmi reakciókat kiváltó jelenetek leírása mindig a legbonyolultabb része az alkotásnak.
Már többször járt Magyarországon. Ha kiemelhetne egy gondolatot a regényből a magyar olvasóknak, mi lenne az?
Talán az, hogy még egy ellenszenvesnek tűnő külső mögött is érdekes lelket találhatunk, akinek érdemes meghallgatni a történetét.
Milyen egyéb női és társadalmi kérdések érdeklik még? Miről tervez írni a jövőben?
Aggaszt a demokrácia veszélyeztetettsége, a szabályokon alapuló világrend felszámolása – bár elismerem, hogy ez a rend nyugati dominanciával működött –, valamint az erőskezű vezetők újjáéledése. Jelenleg egy olyan történeten dolgozom, amelyben sok szereplő lép színre: öregek és fiatalok, férfiak és nők, akiket a múltban és a jelenben is ábrázolok. Mindannyiukban van valami közös, de ahhoz, hogy kiderüljön, mi az, be kell fejeznem a regényt, és az olvasóknak el kell olvasniuk.
Fotó: Julie Pike
