„Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel…” – Störr kapitány feljegyzései az alcíme Füst Milán eredetileg 1942-ben megjelent regényének, amelyben a holland hajóskapitány emlékezik vissza házassága és a kapcsolat széthullásának időszakára. A feleségem története viszont ennél sokkal többről is szól, Füst Milán narrátora ugyanis szenvtelen, már-már távolságtartó módon ad számot szenvedélyes fellobbanásokról, őrjítő féltékenységekről, megcsalásokról, amelyeknek időnként aktív, máskor passzív részese volt. De vajon jogosan féltékenykedik Störr? Egyértelmű választ nem kapunk, hiszen nemcsak Füst Milán megbízhatatlan narrátora vergődik kétségek között, de bizonytalanságban tartja olvasóit is. Störr a végletekig dramatizál, kínzó gondolatai fogságában vergődik, világának origójában pedig ki más állna, mint francia felesége, Lizzy, akinek csapodárságáról sziklaszilárdan meg van győződve („Különben is, meddig akarsz még egy kis francia dajna hollandi szamara lenni?”). Álomszerű jelenetekben bontakozik ki házasságuk krónikája, melynek
inkább a fonákját, mint a színét látjuk.
Szerelmes és gyilkos indulatok fűtik a kapitányt, aki a regény címével ellentétben alapvetően nem is a felesége, hanem a saját történetét meséli el, miközben megszállottan bolyong a világ nagyvárosaiban. De ez csak a regény egyik síkja a sok közül, hiszen egy pokoli alászállásnak is szemtanúi lehetünk, melynek során Störr kapitány az emberi létezés és a tudatos észlelés kérdéseivel is szembesít, megtapasztalva közben az egyéni és közösségi elmagányosodás kínzó stációit.
A feleségem története a füsti életmű egyik legfontosabb darabja. 1942-es megjelenésekor Az Ujság recenzense a következőt írta a regényről: „Hogy korszakalkotó mű-e, nem tudom, nem is lényeges. De az életemet teszem rá, hogy remekmű”, hozzátéve azt is, hogy A feleségem története „ugyanabból az anyagból készült, mint a világirodalom alig néhány – valóban nagy regénye”. Ungvári Tamás ugyanakkor 1959-ben azt írta az Ország-Világban, hogy a megjelenésekor csak két kritika foglalkozott a könyvvel, „lustán, kelletlenül, fanyaron”. Miután azonban a Magvető 1957-ben újra kiadta, napok alatt elfogyott a könyv, és ekkor már „a kritika is hódolt a mesternek”. Nagyjából abban az időben adta ki a francia Gallimard is a regényt, a francia lapok pedig ódákat zengtek a könyvről, amelynek már a keletkezése is legendás. Füst több helyen is elmondta, hogy hét évig napi tíz óra munkával írta a regényt. 1942-ben a Film Színház Irodalomnak nyilatkozva így fogalmazott:
„Szerzetesi életet éltem a hét év alatt, egyetlen egyszer sem voltam színházban, moziban, nem olvastam ujságot, s nem hallgattam rádiót”.
1967-ben a Magyar Szónak is azt mondta, hogy ez idő alatt nem volt ünnepnapja vagy vasárnapja: „S e hét év alatt negyvenezer oldalnyi vázlatom halmozódott fel... Tudja-e, mit jelent franciául a recul? Azt a csúszószéket nevezik így, amelyen a festő hátracsúszik, hogy megvizsgálja a vásznát. Az az író, akinek hamar van reculje – aki hamar meg tudja állapítani, hogy ér-e valamit a munkája vagy sem – képes kitartóan dolgozni. Arról, amit éjjel írtam, reggel már meg tudtam mondani, hogy elégedett vagyok-e vele vagy sem. S ennek köszönhetem, hogy hét évig sikerült az érdeklődésemet fenntartanom”. Később több helyen elmondta azt is, hogy a negyvenezer oldalnyi vázlattal és jegyzettel hat hétig fűtötte otthon a 110 literes fürdőkályháját.
Füst Milán hét éven át tehát minden idegszálával erre a könyvre koncentrált. Úgy gondolta (hiszen a regény megjelenésekor ő maga mondta a Film Színház Irodalomnak), hogy a publikum csak a nagy kompozíciókat szereti, „ennek van keletje”, és az írók ki is fejlesztették magukban az ehhez szükséges képességeket, a jó fogalmazást, a jó megfigyelést, „a regény összes külső eszközeit”. Füst szerint azonban az alkotás nem ebből áll: „ők kívülről veszik a regényt, vagyis művészi eszközökkel riportot írnak.
Az alkotás nem ilyesmi, nem jólfésültség, az belülről jön.
Az úgynevezett divatos írók minden évben írnak egy nagy regényt, vagy kettőt, Tolsztoj viszont – a regényírás legnagyobb mestere – hosszú életében, öreg koráig csak három nagy regényt írt”. Füst azt vallotta, hogy „a nagy regényhez egész élet kell”, és ezért nem is tett magának szemrehányást amiatt, hogy élete alkonyán hét évet töltött el regénye megírásával:
„Annál kevésbé, mert úgy érzem, hogy ez a regény lett életem minden értelme”.
Újsághirdetés az 1947-es Uj Időkből
Az 1942-es Az Ujság a regényről azt írta, hogy „a magyar próza soha nem sejtett dallama szólal meg ezekben a szívdobogásával, a lélekzetvétel (sic!) ütemével együtt lüktető mondatokban”, az 1967-es Magyar Szó szerint pedig Füst A feleségem története című regényével az európai irodalom legjobbjai közé jutott. De voltak fanyalgó hangok is, a Magyar Csillag 1942-ben például azt írta, hogy Füst hol indokolatlanul túl részletesen, hol elnagyoltan ír, hozzátéve, hogy „felületesen mutatja be a figurákat, cselekedeteik motiválatlanok, érthetetlenek”. Somlyó György 1974-ben mindezt úgy összegezte, hogy a korabeli kritika
„vagy figyelembe se vette, vagy teljes értetlenséggel fogadta” a művet,
és néhány éve hasonlóképp vélekedett Enyedi Ildikó is, akinek régi vágya volt, hogy filmet rendezzen a regényből. A Nappali Ház című művészeti és irodalmi szemlének 1998-ban azt mondta, hogy a korabeli kritikák „felszínes, vállveregető, érdektelen írások” voltak, még a dicsérők is. Enyedi már akkor azt mondta, hogy Füst szerinte olyan kincse a magyar irodalomnak, ami „kilóg az irodalomból, túlnő rajta”.
Érdemes egy hosszabb részt idézni az interjúból:
„Itt van egy igazán originális magyar gondolkodó, aki annyival több, mint egy filozófus, hogy százszázalékos művész, tehát totális művet tud létrehozni, annyiban meg több, mint egy író, hogy nem csak az irodalom kontextusán belül dolgozik. Neki a mű valóban csak cifra szolga, pedig az ő esetében leginkább ezt a cifraságot szokták elemezni a „hivatásosok”. Máshol ezeket a szabálytalan tehetségeket megbecsülik, nálunk inkább irritáló. Van egy érdekes közéleti technika, kétségbeejtő technika, nem lehet vele mit csinálni, amikor nem támadnak valakit, hanem csak úgy hallgatnak. De azt sem viszik túlzásba, tudomást vesznek róla, igen, ott van, de olyan kis aranyos, kis helyes, olyan semmi különös. Néha még meg is dicsérik. Ez a közeg vette körül Füst Milánt szinte egész életében. És ezzel nem lehet semmit kezdeni. Olyan, mint amikor a süketszobába bezárnak egy embert, és akkor elkezd óhatatlanul ágálni, egyre jobban kiabálni, mert önmaga tudja, hogy a dolgok nem így vannak, hogy ő ennél többet ér. És akkor megint lehet őt gúnyosan nézegetni, hogy most mit hepciáskodik itt. Igazán nem elegáns, fúj. Ilyen dolgokat piciben én is átéltem, és ezért aztán nagyon megértem.”
Enyedi Ildikó tavalyi podcastünkben elmondta, hogy már a nyolcvanas évek óta foglalkoztatta A feleségem története. A rendező első olvasásra szerelembe esett a regénnyel, a belőle tervezett film forgatókönyvének első változata pedig már 1989 tavaszán elkészült: „A feleségem története azzal ragadta meg ennyire, hogy a felszínen ugyan párkapcsolati sztorinak tűnő történet valójában egy nagyon mély belelátást ad az emberi gyarlóságba, esendőségünk szépségébe. A regény túlnyúlik az irodalmon, más pontokat érint meg az olvasóban: önmagunkkal barátkoztat meg azáltal, hogy létrehoz egy találkozást saját magunk legtitkoltabb szegmensével.” (A beszélgetést ITT tudjátok végighallgatni.)
Nem Enyedi volt egyébként az egyetlen, aki meg akarta rendezni A feleségem történetét. Huszárik Zoltán 1978-ban a Film Színház Muzsikának nyilatkozva mondta azt, hogy egy időben erősen foglalkoztatta a regény megfilmesítésének gondolata, amelyet egyfajta ellen-Szindbádnak titulált, a megvalósítás viszont az interjú szerint pénzügyi okokból bukott el „elsősorban, a hollandiai, angliai, jugoszláviai, franciaországi forgatás költségei miatt”. Mindenesetre a megjelenéstől számítva közel nyolcvan évet kellett várni, hogy 2021-re film legyen a regényből, a forgatást ráadásul a koronavírus-járvány is bonyolította, hiszen a pandémia egyrészt lassította az utómunkafolyamatot, másrészt pedig tavasszal Enyedi Ildikó is átesett a betegségen. A világpremier ma lesz a 74. Cannes-i Filmfesztiválon lesz, és a filmet a hazai mozik szeptember 23-tól vetítik majd.
