A történelmet mind a mai napig úgy tanuljuk, mintha az csakis a férfiak története lenne. Az események aktorai, illetve azok lejegyzői, a híres történetírók szinte mind férfiak. Az erős női karaktereket felvonultató történeteiddel viszont egy egészen új perspektívából mutatod meg az elmúlt évszázadok eseményeit.
Sosem tagadtam, hogy próbálom női szemmel nézni a történelmet és úgy visszaadni. Már csak azért is, mert az ő szerepükbe, lelkükbe jóval inkább bele tudom élni magam, de nyilván vannak férfi szereplők is.
A történelmi regény nálunk nagyon sokáig inkább macsó műfaj volt. Rengeteg remek férfi szerzőnk volt: Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Kodolányi János és még sorolhatnánk. Nincs ezzel semmi baj, jó, hogy vannak, csak a másik oldal egy picit hiányzott. Büszke vagyok, hogy amolyan első fecske voltam. Amikor elkezdtem, ez még hiánycikk volt, piaci rés. Úgy éreztem, lenne rá igény, nekikezdtem, majd beindult a lavina. Ma már egyre több női szerző ír történelmi regényt, aminek nagyon örülök.
Ráadásul mennyivel szerethetőbbé és átélhetőbbé válik a történelem akkor, amikor az évszámok és események mögül előlépnek a személyiségek is. Történelemtanár éned mennyire dominál egy-egy regény írása közben?
Azt azért le kell szögeznem, hogy nem tankönyveket írok, bár tény, hogy a lelkem mélyén élő töritanárt nem tudom megtagadni. Persze nem akarok didaktikus lenni, de nyilván szeretnék ismereteket átadni. Kutatás közben is ez dolgozik bennem: a lehető legtöbb dolgot felkutatni és lejegyzetelni. Viszont arra vigyázok, hogy ne írjak bele mindent görcsösen a könyvbe, elvégre ez egy regény, szórakoztató műfaj. Könyveimbe igyekszem úgy beleszőni a történelmet, hogy szervesen illeszkedjen a cselekménybe, illetve hogy a karaktereim tényleg szerepeljenek benne.
Mindig odafigyelek arra, hogy a történelmi események ne csak úgy lógjanak a levegőben, hanem tényleg hatással legyenek a szereplők életére.
Neked melyik a kedvenc korszakod?
A 20. század mellett a 18. század a szívem csücske. Szerintem a magyar történelemben a 18. század amolyan mostohagyerek. Az alapján, ahogy tanítják, unalmasnak és száraznak tűnik. Én is utáltam gimnazista koromban: Mária Terézia, II. József és egy csomó rendelet, amit be kellett magolni – tényleg borzasztó. Az egyetemen jöttem rá, hogy ez igazából egy színes és izgalmas korszak, tele színes és izgalmas figurákkal.
Egyszerűen nem értem, hogy a történelemoktatásban ez miért nem tud előjönni, hogy érdekesebb legyen a tanulók számára is, és ne csak a száraz tényeket tanulják. Sok visszajelzést kapok történelemtanároktól, hogy kiegészítő olvasmányként ajánlják könyveimet, mert így jobban meg tudják nyitni ezt a korszakot, és kedvelhetőbbé, tanulhatóbbá tudják tenni a diákok számára. A száraz évszámok mögé el tudják képzelni az egyént is, így emberközelibbé válik ez a korszak is. Igazából valamennyi regényem esetében ez a cél.
Akármelyik évszázadról írok, mindig arra törekszem, hogy emberi sorsokon keresztül mutassam be azt.
A történetírásnak, történelemszemléletnek számos iskolája van, mindegyik más-más mozgatórugó mentén meséli el a múlt eseményeit (a görögöknél például az istenek viszályain, vagy a marxistáknál az osztályharcokon keresztül). Számodra mi a fő fókusz?
Nagyon érdekel, hogy a nők társadalmi szerepei és a lehetőségei hogyan változtak az évszázadok során. Ezt próbálom ábrázolni, figyelve arra, hogy ne áldozatként jelenjenek meg, mert egyáltalán nem erről volt szó.
Sokszor írok olyan nőkről, akik valamilyen gyógyító hivatást választottak. A 18. században ez úgy indult, hogy maximum javasasszonyok lehettek, és akár még a boszorkányság vádjával is illethették őket. Úgyhogy kimondottan veszélyes volt ezzel foglalkozni, de más lehetőségük az orvoslásra fel sem merült. Manapság természetgyógyásznak neveznék őket. Semmiféle hivatalos oktatásban nem vettek részt, papírjuk sem volt róla. A hagyomány általában anyáról lányra szállt. Mindig igyekszem hangsúlyozni, hogy ez egyáltalán nem volt „alsóbbrendű” tudás, mint ahogy ők sem érezték magukat kirekesztettnek.
Épp ellenkezőleg, nagyon is büszkék voltak erre a hagyományra.
Eszükbe sem jutott, hogy lehetne ezt másként is. A 19. században már változott a helyzet, többekben is felmerült, hogy ez mégsem elég, szeretnének ők is orvosi egyetemre menni. Itthon erre még nem volt mód, de máshol már igen, és aki megtehette, élt is ezzel, például Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő, aki Svájcban tanult. Persze ez nem ment egyszerűen, sok nehézséget kellett leküzdeni, de elviekben már megvolt rá a lehetőség. Ma pedig már egyáltalán nem kérdés, hogy a nők is járhatnak orvosi egyetemre. Bő három évszázad alatt ennyit változott a világ. Ez nagyon érdekes szempont szerintem.
Idén megjelent két köteted, A könyvárus lány és annak folytatása, a Julie Könyvkuckója a közelmúlt eseményeibe kalauzol: az ‘56-os forradalom Budapestje, majd Bécs, Egyesült Államok, ‘60-as évek, vietnámi háború. 1956 mindmáig izgalmas és folyton új aktualitást kapó téma, de a könyvben megidézett Nixon–Kennedy-párharcot is izgalmas volt ráolvasni az idei elnökválasztási kampány hajrájára. Mi indította el benned ezt a történetet, amiből aztán megszületett a regény?
Ezek mindig fokozatosan alakulnak. ‘56-ról, meg egyáltalán erről az időszakról, az ‘50-es, ‘60-as évekről nem először írok. Nagy családregényemben, az Emma évszázadában is van egy elég nagy sorsfordító fejezet, ami pont ‘56-ról szól. Tudtam, hogy egyszer visszatérek ehhez a korszakhoz, amikor már csak ezzel foglalkozom. Ráadásul abból a nézőpontból, ahogy a főszereplőm élete is alakult: ’56 és utána az amerikai emigráció. Ez már nagyon régóta foglalkoztatott, főleg azok sorsa, akik nagyon fiatalon, akár még gyerekként kerültek ki Amerikába – hogy élték meg, hogyan tudtak beilleszkedni abba az egészen más világba.
A ti családotokban van ilyen történet?
Állítólag vannak Amerikában rokonaink, de nem ismerjük őket, és ők korábban is mentek ki.
Nincs közvetlen élményem. Az olvasmányaim alapján kezdett el foglalkoztatni. Én kamaszfejjel éltem meg a rendszerváltást, akkor lehetett erről a korszakról először beszélni, megtudni dolgokat. Előtte alaposan elhallgatták, ha valamit, akkor is csak nagyon egyoldalú beszámolót lehetett róla hallani. Úgyhogy ez akkor rettentő izgalmas volt, hirtelen annyi információ zúdult ránk, hogy az ember csak kapkodta a fejét.
Kamaszként nagyon megfogott és azóta érdekel ez az időszak.
De ennek meg kellett érnie, hogy ilyen szinten is foglalkozzak vele, és regényt írjak köré.
Kimeríthetetlen téma, ráadásul történelmi távlatban nincs annyira távol tőlünk, még élnek azok az emberek, akik átélték, emlékeznek rá, érzelmileg is jobban érinti az embereket, mert sok máig ható családi vonatkozása van, úgyhogy szerintem bátorság is kell ahhoz, hogy bárki ezzel foglalkozzon. Tonnányi forrás áll rendelkezésre, de még mindig alakul, képlékeny az egész, hiszen nem telt el annyi idő. Szóval nehéz téma és óvatosan kell hozzányúlni. Végül úgy döntöttem, hogy merészen is lehet ezt csinálni. És ráadásul pont azért, mert még nincs olyan távol az emléke. Még sokan élnek azok közül, akik ott voltak a forradalom egyes eseményein, de a visszaemlékezéseket olvasva látszik, hogy mindenki másként élte meg a történteket, másként emlékeznek rá – ez teljesen emberi dolog, ami viszont megnehezíti a történészek és az írók dolgát is. De éppen ezért éreztem magamban a bátorságot, hogy egy kicsit elszabaduljon a fantáziám. Mert ha mindenki, aki ott volt, másként idézi fel, akkor - bár én akkor még nem éltem – ha ott lettem volna, lehet, én is másként éltem volna meg. Úgyhogy hagyjuk azt, hogy ki hogyan emlékszik.
Nyilván vannak tények, azok köré kell felépíteni a történetet, de azért az írói szabadságba belefér, hogy picit kiszínezzem.
A visszajelzések alapján ez sikerült, legalábbis nem panaszkodott még senki, hogy ez nem így volt. Sőt, épp az ellenkezője történt, például pont az elnökválasztás, illetve a Kennedy-merénylet kapcsán.
A kutatáshoz mik voltak a fő forrásaid? Hiszen ahogy magad is mondtad, ez még mindig érzékeny témának számít.
Nagyon is az, éppen ezért igyekszem lelkiismeretesen mindennek utánanézni. De valóban nem egyszerű, ezzel a történészek is küzdenek. Ráadásul a történészek között is van egy vita, amiben én meg sem próbálok igazságot tenni.
A történelem nem egzakt tudomány, ezt el kell fogadni.
Arra törekszem, hogy minél több mindent elolvassak róla. Sőt, a 20. századból szerencsére már olyan forrásaink is vannak, amik sokkal jobban használhatók, például filmfelvételek, fényképek. A ‘60-as évek Amerikájáról már kimondottan sok televíziós felvétel létezik, melyek bárki számára elérhetőek – ezek nagyon hasznosak voltak. Rengeteg időm ráment, hogy végignézzem, kijegyzeteljem őket, de nagyon élveztem ezt a részét a munkának.
Az egyetlen dolog, ami viszont mindenféle szempontból megviselt – de hát ez egy kikerülhetetlen téma, ha az ember a ‘60-as évek Amerikájáról ír –, az a vietnámi háború. Pont a tavaszi karantén alatt, amikor az ember egyébként sem volt feldobva, jutottam el a kutatásban oda, hogy akkor most következzék Vietnám. Kőkemény dokumentumfilmeket néztem, veteránok visszaemlékezéseit olvastam. Háborúról írni, azt kutatni mindig nehéz feladat. De ha az ember történelmi regényeket ír, akkor ez tényleg elkerülhetetlen.
Szerinted a történeteid mennyire működnének a történelmi fordulatok nélkül?
Semennyire. Szervesen összetartoznak, és ezzel a szándékkal is írom őket. De igazából mi is a történelemben élünk.
Most aztán szó szerint a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy milyen is történelmi időkben élni.
Állítólag van is egy ilyen kínai átok: azt kívánom neked, hogy élj történelmi időkben. A regényeimben azt próbálom bemutatni, hogy az emberek egyik korban sem tudták függetleníteni magukat a külvilág történéseitől. A történelmi események az egyéni sorsokra is hatással vannak, de ez akár oda-vissza is működhet: az egyén is lehet hatással a történelemre – sajnos, vagy hál’ Istennek.
A könyvedben ki is mondod, hogy minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga háborúját.
Valahol a járvány is egy háború. Némileg szimbolikus, hogy éppen száz éve volt a spanyolnátha, egy nagy háború után. Nem szeretek ilyen nagy íveket felhúzni, de amúgy meg annyira adja magát.
De ezekkel a metaforákkal operálnak a politikusok is: harcban álló orvosok és nővérek, a vírus, amit le kell győzni.
Említetted, hogy a hősnőid java része gyógyító tevékenységet folytat, és ez érvényes mostani köteted főszereplőjére is, aki viszont a gyógyszerek helyett könyveket ajánl a különféle lelki bajokra. Neked milyen könyvek szolgálnak most mentsvárként?
Philippa Gregory elkezdett egy új sorozatot, ami azért is izgalmas, mert az előző történeteiben mindig egyes szám első személyben írt, belebújt valamelyik karakter bőrébe és úgy narrálta a történetet. Most viszont egyes szám harmadik személyben írja ezeket a köteteket, amelyeket íróként és olvasóként is jobban szeretek, mert egészen egyszerűen több szempontból tudja az eseményeket bemutatni. A másik könyv Ken Follett új könyve, ami A katedrális előzményregénye. A katedrális nagyon fontos olvasmányélményem volt, úgyhogy várom, hogy ezt elkezdhessem. Harmadiknak pedig Alison Weir köteteit mondanám.
Ő nagy tudósa a Tudor-kornak – főleg VIII. Henrik hat feleségének –, ami mindig is nagyon érdekelt.
Elkezdte egyenként is megírni a feleségek történetét: Aragóniai Katalin és Boleyn Anna regényét már elolvastam, Jane Seymour vár most rám.
A te történeteidben melyik korszak tűnik fel legközelebb, min dolgozol éppen?
Elkezdtem egy új könyvön dolgozni, ami jövő év végén fog megjelenni, de még nagyon az elején tartok, így sokat nem is szeretnék róla mondani. A 19. század elejéről indulunk, és erről már előre tudom, hogy több részes lesz – kettő vagy három kötet –. és valószínűleg eljutunk az 1848/49-es forradalomig. Ez számomra is újdonság és nagyon izgalmas, mert erről korábban még soha nem írtam.
Fotó: Máté Péter