Esterházynak helye van az iskolai oktatásban

Hallottam egy magyartanárról, aki úgy olvasta fel Ady verseit az óráin, hogy könnyezett közben – és ettől kamasz hallgatósága, milyen meglepő, egyáltalán nem hatódott meg. Nem történt ez annyira régen, ez a bizonyos tanár nem találkozott Ady Endrével, nem a személyes élményei kavarodtak fel benne annyira, hogy képtelen volt uralkodni magán: mégis mindig eszembe jut ez az eset, amikor Esterházyról beszélek az előadásaimon. 

Hogy miként lehet átadni, amit csak az tapasztalhatott meg, aki beszélgetett, együtt szerepelt, egy asztalnál ült a kortárs irodalom klasszikussá változott,

már csak művein keresztül megszólítható alkotójával – mivel Esterházy után a pátosszal is sokkal óvatosabbak vagyunk, inkább egy idézethez és egy párhuzamhoz menekülök. 

Amikor a magyar irodalmi életben kitört az Ady körüli háború, Móricz adott egy interjút a Pesti Naplónak. Ott a következőt mondta D. Kocsis Lászlónak, 1929. július 18-án: „Figyelmeztettek rá ‒ mondja –, hogy Kosztolányi Dezső leleplezte az »írástudatlanok árulását«. Elolvastam a cikket és nagyon sajnáltam érte. A cikk olvasása közben állandóan az volt az érzésem, hogy végtelenül sajnálom Kosztolányit, mert valami belső gátlás megakadályozza abban, hogy Adytól azt kapja, amit annyi ezer, tízezer és százezer ember kapott: az elragadtatás boldogító érzését…” Aztán a kölcsönös lesajnálás folytatódott, miként a vita is, de most nem ezt a történetet szeretném továbbmondani: megvan a kifejezés, amit Esterházy kapcsán használni szeretnék.

Hogyan adjuk át tehát az elragadtatás boldogító érzését?

Különösen, ha olyanokat tanítunk, akiknek szintén az átadás lesz a feladatuk – vagyis tanár szakos hallgatóknak. A legfrissebb, Esterházy tanításával kapcsolatos tapasztalataim ugyanis innen származnak: egy évfolyam-előadás keretei közt kell évről évre EP-ről beszélnem, harmadéves, magyartanárnak készülő hallgatóknak.

Akik kicsit is követik, ami a magyartanítás körül az utóbbi időben zajlik, esetleg maguk is érintettek, tudják, mennyire nehezített terepen mozgunk, amikor kortárs irodalomról beszélünk tanárszakosoknak – ha belenéztek ezek a hallgatók a legújabb Nemzeti Alaptantervbe, azt fogják ott látni,

szinte nincs is mód és óraszám kortársakat tanítani

(minek töltjük tehát ezzel az időt, tehetnék fel a kérdést, de nem teszik, mert a többségük szeretne majd időben hozzá közeli írókkal foglalkozni az óráin). A saját, hozott élményük pedig leggyakrabban (igen, még 2021-ben is) az, hogy az irodalom kronologikus rendjében valahol a Radnóti–Pilinszky–Örkény háromszögben álltak meg a középiskolában, minden további homályos, legfeljebb a kétségbeesett érettségire készülés napjaiból dereng fel egy-két kortárs alkotó… neve. Most nem szeretnék olyanokkal jönni, hogy amikor Móricz a harmincas évek végén ellátogatott egykori gimnáziumába, Sárospatakra, és büszkén felhívták rá a figyelmét, épp érettségi zajlik és belőle felelnek, saját bevallása szerint elborzadt: arra gondolt, ő, érettségiző diákként, biztosan nem akarna saját magából felelni, sokkal fiatalabb írókkal foglalkozna szívesen. Közelebbi példát is mondok, az én érettségiző évemben, 1990–91-ben az Országos Középiskolai Tanulmányi versenyen az egyik választható téma a Fancsikó és Pinta volt. 

Az egyetemi hallgatók nagy része tehát nem sokat tud Esterházy életművéről, amikor az egyetemen hallani kezd róla – viszont, bármennyire is különösen hangzik ez, többnyire fél tőle. Fél, mert annyit tud róla, hogy posztmodern alkotó: és a magyar iskolákban, tisztelet az összes kivételnek, mert vannak, szerte az országban, a posztmodern az érthetetlen, lila, nehéz, rémisztő szinonimájaként oktatódik. (Lilának lila volt EP, de nem úgy… ezt most abba is hagyom.) De nemcsak ezért szoronganak: félnek azért is, mert azt tapasztalják, hogy az egyetemen oktató tanáraiknak Esterházy műveiből képződött meg valamiképp az „anyanyelve”, ők meg ezt a nyelvet nem beszélik, nem értik az utalásokat, sokszor még azt sem, ez miért olyan ellenállhatatlanul vicces. Azt tapasztalják, hogy a tanáraiknak Esterházy mintha személyes ismerősük lett volna, akármilyen korszakról beszéljenek is, és ők ehhez a képzeletbeli közös asztalhoz nem mernek, nem tudnak odaülni.

Tovább olvasnál? A cikk folytatását a Könyves Magazin Esterházy-különszámában találod, amit itt tudsz megrendelni!