Bevallom, az utóbbi időben egyre jobban érdekel a holokauszt és az emlékezet, egyre több könyv jött velem szembe erről, ezért a Mozgókép már csak azzal megvett, hogy egy rendező a Német Birodalomnak készít filmet. Milyen lehetett ekkor forgatni? Milyen témákhoz lehetett nyúlni? Kik engedélyezték, és mik voltak a kompromisszumok? Milyen képet akart festeni magáról egy olyan vezetőség, amely embereket éget el? Rengeteg kérdésem volt, de abban nem kételkedtem, hogy tartogat számomra valamit ez a könyv.
A Mozgókép című regénnyel egy olvasmányos, fordulatos történetben fogalmazta meg azt, hogy mit jelent, akár ma is, a politika és művészet kapcsolata. A kompromisszumok és a művészeti kiteljesedés sokszor nem párhuzamosan működik. A Mozgókép 20. századi történet egy filmrendezőről, aki a náci Németországban köteles forgatni, de egyben sokkal több is annál.
A függetlenség és a cinkosság, az egyén és a hatalom örök harcának összetett ábrázolása ez a regény.
(A regényből itt találsz egy részletet).
Daniel Kehlmann A világ fölmérése című regényének megjelenése óta hazánkban nagy sikert arat, az elmúlt 20 évben majdnem mindegyik regényét olvashattuk, hála Fodor Zsuzsa fáradhatatlan fordítói munkájának. A Mozgókép idén a top50-es listánkon az elsőként végzett, ha kíváncsiak vagytok, miket körözött le, akkor itt találjátok a teljes listát. Illetve egy podcastben is kibeszéltük a regény, amit itt tudtok meghallgatni:
Megtörtént-e, amit láttunk megtörténni?
A Mozgókép félig fikció, félig történelem. Georg Wilhelm Pabst osztrák filmrendező életét követjük végig az 1930-as évektől egészen a haláláig. Pabst sikeres filmrendezőként szerencsét próbál Amerikában, igyekszik helyet találni a nagy hollywoodi reflektorfényben, de hamar kiderül, hogy ott nem értékelik úgy, ahogy Európában. Közben a második világháború már kibontakozóban van, a fasizmus szelleme egyre nagyobb indulatokat gerjeszt, és egyre több zsidótörvény születik. Pabst, hogy biztonságba helyezze édesanyját, hazatér Németországba, de egy szerencsétlen véletlen, vagy talán a sors miatt, az országban kell maradnia. A határokat lezárják, Hitler hatalomra kerül, elindulnak a koncentrációs táborok, és
Pabstnak nem marad más lehetősége, mint hogy részt vegyen a goebbelsi médiarendszerben. Itt kell filmet rendeznie.
„Annyiban Kehlmann egyértelműen állást foglal a dilemmában, hogy szerinte egy ilyen rendszerben nem lehet tisztának maradni – miközben romantizálás nélkül felmutatja azt is, hogy a nácik ajánlatának elutasítása egyenlő lenne a megsemmisüléssel (koncentrációs táborral, bebörtönzéssel stb.). A regény tétje az, hogy sikerül-e a szerzőnek a kompromisszumkötés és az önfelmentés folyamatát lélektanilag árnyaltan, hitelesen és a didaktikussá válást elkerülve bemutatni” – írtuk a hét könyve kritikánkban.
A művészet a hatalom felett áll?
A megalkuvás és ellenállás dilemmájának regénye ez. Pabst korán szembesül azzal, hogy Amerikában nem tud érvényesülni, Európában már van tekintélye, ismerik az életművét, és megbecsülik. A háborútól viszont menekülni akar, nem tud és nem is akar szembesülni azzal, amit a Német Birodalom csinál, magába zárkózik, amikor egyszercsak a nácik felajánlják, hogy ők adnak pénzt és lehetőséget, lehet filmrendező. Pabst életében egyre több szürke zóna jelentkezik,
mind a magánéletben, mind a karrierjében is egy üvegplafon alatt találja magát, csak azt és úgy teheti, amit a birodalom enged.
A felesége elhidegül tőle, a fia hitlerjugend lesz, külföldi barátait nem éri el, anyja pedig egy idősotthonban éli mindennapjait a háború őrülete alatt. Pabstnak nem marad más választása, mint dolgozni, a legjobb tudása szerint.
Tehát hogy leforgassa azt a filmet, amely a birodalom, a korszak és a létrejöttének körülményei ellenére képes lesz őt és a karrierjét megmenteni. Ez a könyv több tíz oldalas nagyjelenete, amelyben Pabst a Német Birodalomban forgatott utolsó filmjének, a Molandernek követjük végig a forgatását. Pabst mindent megtesz, hogy a film tökéletes legyen, de ekkor már ő is sáros, statisztáknak rabosított zsidókat alkalmaz, tisztviselőket fenyeget, sőt éjjel-nappal dolgozik, már semmit nem tud a világról, csak kamerállásokban, mozdulatokban, felvételekben gondolkodik azért, hogy tisztára mossa magát a művészetben.
Az utolsó pillanatban viszont megjelennek az oroszok, elkezdik felszabadítani a várost, Pabstnak menekülnie kell a filmmel együtt. De egy szerencsétlen folytán elhagyja a filmtekercseket.
A művészet, amiért minden eszközt képes volt feláldozni, és igazolta volna, hogy még az elnyomás alatt is csak esztétikai értékekben gondolkozott, nincs többé.
„A cinkosságról akartam írni, ami elpusztítja a lelkedet”
Kehlmann szeptemberben Budapestre látogatott: interjúnkban ekkor elárulta, hogy eredetileg úgy talált rá a filmrendező történetére, hogy a német expresszionista film kezdeteit kutatta, abban a reményben, hogy regényt ír belőle, aztán egy izgalmasabb történetet talált. Ez pedig egy olyan kultúrpolitikai szelete a történelemnek, amely ma is releváns Kehlmann szerint, hiszen a kultúra és politika kapcsolata akár Magyarországon is kifejezetten fontos.
Szerinte a kis kompromisszumok végül összeadódnak, az ember pedig nem veszi észre, mibe rántotta magát.
Ennek ellenére Kehlmann bizalommal és nyitottsággal fordul a történethez és főleg Pabst-hoz, nem azt akarja bemutatni, hogy náci kollaboráns lett volna, de felmenteni sem akarja ez alól. A jó író nem ítélkezik, hanem megmutat, és így tesz a szerző is ebben a regényben. A hatalom és a művészet viszonya nem fekete-fehér, nem egyetlen döntésen, és főleg a filmnél, nem is egy emberen múlik. Bár azt mondja Kehlmann, hogy a cinkosságot akarta megírni, mégis sokkal többet tesz, egyszerre beszél áldozatiságról, beletörődésről, túlélésről, politikáról és etikáról.
Az elhallgatás fokozatai
A regény ábrázolásmódjában és nyelvében is követi Pabst, azaz a német expresszionista film képi és hangulati világát, és a művészi szuverenitás problémáját. Kehlmann trükkje ugyanis lehet, elsőre fel sem tűnik. Az európai olvasónak szinte természetes lehet, hogy a szorongás nemcsak a szereplők fejében, hanem a valóságban is megmutatkozik. Nem egy rész van a kötetben, amikor
a tér és idő eltorzul, az emberek átváltoznak, a realitás teljesen elveszti a kereteit.
Erre érdemes felhozni példaként a könyv első fejezetét, amely Pabst egy kései interjúját mutatja be: az ekkor már demens férfi folyamatosan elfelejti, hol tart a beszélgetés, nem tudja, mit kérdeztek, újra és újra visszatér az előző gondolatához. Kehlmann ezt úgy tudta megírni, hogy az olvasónak előbb jut eszébe, hogy valami felett elfutott a szeme, vagy nem érti a szöveget, mint hogy a karaktert vádolja demenciával.
Egy másik helyen pedig Pabst Goebbelsszel találkozik, akiből a beszélgetés során hirtelen kettő lesz, kafkai módon megnyúlik a tér, óráknak tűnnek a percek, és a két Goebbels egymás mondataira válaszol. Fiával pedig megesik, hogy a náci házmesterre egyik nap úgy talál, hogy pók formában bujkál a pince sötétjében. A szöveg dinamikája tűpontosan méri azt, hol kell elengedni és hol visszatartani a horrorisztikusba, groteszkbe hajló részeket: Kehlmann nem mágikus realizmust ír, hanem történelmi fikciót.
Az elhallgatás és kimondás problémája, ami egy ilyen totalitárius államnak a sajátja, beleszivárog a prózanyelvbe is. Kehlmann dinamikus elbeszéléstechnikája nem köt semmit az orrunkra, de ahhoz elég jól adagolja az információkat, hogy az ember mindenre rá tudjon jönni. Akárcsak a valóságban, a kis részletekből, az elejtett mondatokból, az elsőre nem összefüggő elemekből kell megérteni, hogyan lehet egy elnyomó rendszerben életben maradni.
Az olvasó sosem biztos abban, hogy ami történik, az teljesen úgy történik, ahogy le van írva. Bár utal rá többször a szöveg, senki nem mondja ki, hogy a statisztákat a koncentrációs táborokból hozták, pedig ebben a világban ameddig valami nincs megnevezve, addig nem létezik. A statiszták nem rabok, ha nem mondjuk ki, hogy azok. A film sem propaganda, hanem művészet.
A totalitárius rendszer a szavak világa, a szómágiáé: ahogyan megnevezel valamit, azzá válik, és ezt Kehlmann is nagyon jól tudta, amikor a Mozgóképet írta.
Ha pedig nem akarsz megállni a Mozgóképnél, és még több Kehlmann-regényre vágysz, akkor itt találsz egy listát, ami segít eligazodni az eddigi életműben.
Fotó: Imdb / Valuska Gábor / Wikipédia
