Egyszer mindannyiunkban felmerül az ötlet, hogy milyen jó lenne egy hátizsákkal és rengeteg pénzzel nekivágni a nagyvilágnak. Kocsik András angoltanár, egyetemi professzor korai éveiben mindannyiunk álmát valóra váltotta és egy nyár alkalmával végigsptoppolta egész Amerikát. A Sávok és csillagok között ennek az utazásnak a megörörökítése, ami természetesen tele van fura és veszélyes alakokkal, váratlan találkozásokkal, kellemes meglepetésekkel is. Sőt még Stephen Kinggel is összefuthat az ember.
Kocsik András: Sávok és csillagok között (részlet)
Chicago, Illinois
Itt egy aranyásó fazon vett fel, aki elég sokat mesélt arról, miként kell aranyat keresni. Sokat ő sem talált persze. Az állami területeken lehet aranyat ásni a folyókban. Lehet is látni túrázás közben aranymosókat ugyanúgy, mint régen: kakaós vizet lötyögtetve az inox tányérban, szemükkel a kavicsokat fürkészve. Van, aki évente kimegy pár hétre sátorral, és ha szerencséje van, talál eleget egyévi szerény megélhetésre. Jópofa fickó volt, de nem vitt túl messzire. Mondta, hogy vigyázzak: ne üljek be akárkihez az autóba. Ezt elég sokan mondták persze…
Közeledtem Chicagóhoz, és eszembe jutott az egyik tábori barátom vicces megjegyzése, amikor azt hallotta, hogy stoppal akarok átkelni az USA-n:
Ha Chicagóig eljutsz egy darabban, biztonságban vagy, mert már csak a préri és a nagy hegyek lesznek hátra, ott meg alig laknak, ergo kevesebb az őrült, aki kárt tehetne benned.”
Háromnegyed órája állhattam az út szélén hangosan feltekert zenét hallgatva, a sofőrökkel szemezve, amikor egyikük hevesen elkezdett mutogatni, hogy nézzek a hátam mögé.
Megfordultam, és nini, egy autó várt rám kb. kétszáz méternyire. Sebesen kiszállt a volán mögül egy roma kinézetű tag, és intett meg ordított, hogy menjek már gyorsabban, mert sietnek; közben kinyitotta a csomagtartót. Futottam az autó felé, és láttam, hogy egy hatalmas, fekete gengszter Cadillac, és négy ember ült benne. Elkezdtem pánikolni. Nagyon idegesnek tűnt a fickó. Úgy gondoltam, nem véletlenül mondta épp az előbbi sofőröm, hogy ne üljek be bárkihez. Lehet, hogy ez az az eset, amikor nemet kell mondanom a fuvarra. Közben odaértem az autóhoz, egy pasas ekkor kiszállt a hátsó ülésről, és miután elsüllyesztettem a hátizsákomat a csomagtartóban – amit akkor úgy éreztem, többé nem látok újra –, beültem középre.
Balra mellettem egy „keresztapa” kinézetű öreg aludt, jobbról egy elég fiatal maffiózó pofa bőrkabátban.
Az első ülésen festett, kissé lenőtt szőke, elég csinos, de durvának tűnő, huszonöt körüli lány.
„Na – gondoltam a szívemmel a gyomromban –, végre Chicago előtt felvett a végzet. Tiszta film: ezek kinyírnak.” Elkezdtem szőni a történetet, hogy Magyarországról jöttem, azért stoppolok, mert nincs pénzem, és Chicagóban él egy rokonom, aki munkát ajánlott. Volt nálam legalább kétezer dollár különböző rejtekhelyeken, amiért bármelyik országban csúnya dolgokat tehetnek az emberrel, hát még ott, ahol az emberek elég nagy hányada cowboyhoz méltóan fegyverrel jár. Na persze, elgörbült román csővázas hátizsákom alapján nem úgy néztem ki, mint akinél vastag kötegekben dagadnának a zöldhasúak. Próbáltam higgadtnak tűnni, de mint sokan mások, ilyenkor azzal próbáljuk leplezni zavarunkat, hogy gyorsabban és többet beszélünk a kelleténél. Amikor a jobboldali srác meghallotta, hogy magyar vagyok, odamondta nekem, hogy „szeretlek”, magyarul. Ez jólesett, mert addig nem szóltak egy szót sem. Elég vadnak és gondterheltnek tűntek; azt gondoltam, rosszban sántikálnak. Nemsokára a sofőr, mintha megérezte volna a félszem, megnyugtatott: „Arabok vagyunk, nem fogunk bántani.” Az arabot úgy mondták, mintha ettől úgy meg kellett volna nyugodnom, akárcsak svájciakat mondtak volna. Azután csak annyit értettem, hogy „Mother fucker, meg fucking, ez meg az”. Mondta, hogy ő is stoppolt régebben, és itt meg ott mennyit kellett várnia a rohadt autósok miatt. Tudja jól, milyen kint állni fél napot a sivatagban víz nélkül, ezért vett fel.
A magyar szavakat ismerő srácról kiderült, hogy az öbölháborúban harcolt az amerikaiak oldalán, és megsebesült.
A katonai kórházban magyar ápolólányok is dolgoztak, és az egyikkel – mint egy romantikus Hemingway-regényben – egymásba szerettek, ettől kezdve pedig szívta magába szép szavainkat.
Utána persze a sors elválasztotta őket.
A fickó úgy hajtott, hogy a sebességjelző – ami 100 mérföldig (160 kilométer/óra) volt beosztva – már nem bírta mutatni. Amerikában a megengedett maximális sebességhatár államtól függően 65–75 mérföld között ingadozik. Azt mondta, a törvényszékre siettek, tárgyalásra. Egyszer csak észrevett egy villogó rendőrautót jó pár autóval mögöttünk, és érthető módon rögtön a legrosszabbra gondolt. Néhány – majdnem balesetet okozó – manőver után suttyomban lehajtottunk egy benzinkút mögé. Elég izgalmas volt. A kút elé állva láttuk, miként száguld tovább a villogó rendőrkocsi. Mindenki fellélegzett. Azt javasolták, menjünk be egy kávéra, hogy elég legyen ideje eltávolodni az ellenségnek. Nekem is vettek egyet, de nem szaporították a szót. Egyfolytában maguk köré figyeltek, űzöttvad-tekintetekkel. Visszaszálltunk az autóba, az öreg még mindig aludt.
Közeledtünk Chicagóhoz. A sofőrnek volt egy furcsa tikje: pár másodpercenként a jobb tenyerével végigsimította az arcát, a homlokától az álláig. Mintha a muzulmán imádkozásból maradt volna vissza egy foszlány, az idegesség levezetéseként. Az autó hamutálcájából egyszer csak kikapott egy háromnegyedig leégett spanglit. Megkínált, visszautasítottam, majd elszívta, hadd oldódjék a vezetés és a bíróság által gerjesztett feszültség.
Lassanként kezdtek kibontakozni a metropolisz hatalmas toronyóriásai, s az addig nyugalmas autópálya őrült forgataggá változott. Úgy tűnt, ezt a várost csak feketék lakják. Hangos rap szólt a basszustól remegő ócska autókból, üres tekintetű, lázas fejbólogatásokkal kísérve. Ahogy néztem az útról,
Chicago elvarázsolt: mintha egy képeslap elevenedett volna meg előttem, és mi ebbe hajtottunk bele a meseautóval.
Mielőtt megérkeztünk, az öreg hirtelen felébredt mellettem, és csak annyit kérdezett, „Hol a Lincoln?”, ami még egy ennél is hatalmasabb autó. A sofőr azt válaszolta, hogy előző nap ellopták, és csak ezt tudta gyorsan szerezni. Az öreg mondott rá egy „aha”-t, és többet nem szólt.
Bevittek egészen a központig. Egy eldugott parkolóban tették le az autót. Kiszálltam, kivettem a csomagom – és egy hatalmas szikla gurult le a mellkasomról, mert egészen addig a pillanatig nem voltam biztos benne, hogy ez meg fog történni. Nem volt könnyes búcsúztató. Megköszöntem a fuvart, és elbúcsúztam, de nagyon máshol járt az eszük, mert úgy tűnt, nem vették észre. Örültem, hogy a nagy ijedtség alaptalannak bizonyult, és élve megérkeztem Chicagóba, ahol Molly nevű ismerősömet szerettem volna meglátogatni.
Matt és Molly egyike volt azoknak az amerikai pároknak, akik a ’90-es évek elején Szegeden tengették – szó szerint – csóró életüket; addig azt hittem, minden amerikai gazdag. Szegeden aztán néha nekem, erdélyi ösztöndíjasnak kellett kölcsönadnom nekik, amíg valahonnan csurrant-cseppent egy kevés egy kis angoltanításból.
Elindultam a monstrumok utcáin, bizonytalanul, lassan, bámészkodva.
Ez a város üzleti része, üzletemberek klónjaival – úgy éreztem magam, mint Ábel a rengetegben.
Betértem egy hatalmas, légkondis üvegépületbe, valamilyen iroda vagy bank földszintje lehetett, étteremmel, hírlapárussal. Leültem a virágágyást tartó kőre, és elővettem a Christina által csomagolt pisztáciát. Amíg elmajszoltam, lestem a hangyaboly őrületét, majd nemsokára rendesen zuhogni kezdett. Furcsán csinálta, minden utcában más irányba esett. Beugrottam egy épületbe, és telefonáltam Mollynak. Az apja és ő egyszerre magyarázták, merre kéne mennem hozzájuk. Reméltem, ha már eddig elstoppoltam, esetleg eljönnek értem kocsival, hogy ne kelljen a többmilliós városban császkálnom.
Húsz percen belül oda is értem metróval. Jó volt Mollyt újra látni; teljesen kivirágzott Magyarország óta. Hatalmas, rendetlen, szagos faházban laktak, amit valamikor a 20. század elején építhettek. Külön szobát kaptam, Mike-ét, Molly testvéréét, aki egyetemre járt egy másik városban. Olyan büdös volt a szoba, hogy alig bírtam bemenni – Molly már Magyarországon hírhedt volt a szagáról. Három nappal később, amikor elzártam a légkondicionálót, a szag is eltűnt. A ház ócska, szúette padlói csak úgy recsegtek, még a macska lépteit is meg lehetett hallani, nemhogy a trampli családét. Molly apja nagyon jó fej fickó volt, hírrendező az ABC-nél, művelt, okos, jó humorú farmeres, kockás inges alak.
Mollyval lesétáltunk a Michigan-tóhoz, ami inkább tengernek tűnt, mint tónak, nem láttam a másik oldalát.
Az öt nagy tó egyike. A víz lenyűgözően tisztán, kékeszölden villogott. Sehol semmi mocsok, gyönyörű, finom sárgásfehér homokpart övezte. Innen tökéletesen megmutatkozott a legószerű belváros, látszott a világ második legmagasabb épülete, a Sears Tower. Nem sikerült fellógnom a tetejéig, csak körülbelül a nyolcvanadik emeletig, ahol a biztonságiak megkértek, hogyha feljebb szeretnék menni, legyek szíves lemenni a földszintre, és vásárolni egy sokdolláros jegyet. Nekem elég volt a szédítő látvány onnan is. Az utca alig látszott, nemhogy a mozgás. Úgy éreztem magam, mint egy bámuló porszem a levegőben.
Napokig csak sétáltam a városban, és figyeltem az emberek viselkedését. Elég jól megismertem Mollyék környékét és a belvárost. Bár Chicago tényleg hatalmas, mégsem láttam az átlagosnál több embert, így nem tűnt nagyvárosnak. Az utcák nagy részének inkább nyugodt, közösségi hangulata volt. Egyszer Molly elvitt egy állítólag nagyon gazdag családhoz állófogadásra, egy galéria-megnyitó előtt. Amikor ajtót nyitott a lény, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy melyik nemhez soroljam. Ijesztően felvarrt és kifestett, csontos öregasszony volt, aki még mindig szerette volna elhitetni a világgal és önmagával, hogy ötvennel kevesebb a koránál. Üres bájgúnár cseverészés folyt egy órán át, amíg mindenki befalta és bepiálta a pincérek által felszolgált, többé-kevésbé sikerült nyalánkságokat. Azután megnéztünk egy kis színházban egy darabot – a közönség arcáról ordított a kérdés: „Mi a franc ez, amit nézek?”
Fotó: Ideák.info / Kocsik András
