Júniusban adtunk hírt róla, hogy a Telex újságírója, Fábián Tamás hosszú évek kísérletezése után megírta első regényét. A Corvina Kiadó Facebook-oldalán már hallhattunk egy rövid részletet Lovas Rozi előadásában, most pedig nálunk bele is olvashattok a kötetbe. A Bravúros mutatványok, amiket senki se látott egyik fő témája maga az írás, ami véresen komoly dologként áll előttünk – olyannyira, hogy akár az egész életet képes megváltoztatni.
Ami a hősöket illeti, vidéki és budapesti fiatal felnőttekkel találkozunk, akik egy vesztébe rohanó világban néznek szembe sokunk számára fájdalmasan ismerős kérdésekkel. Újra lehet-e kezdeni a zátonyra futott kapcsolatokat? Képesek vagyunk-e a megbocsátásra?
Fábián Tamás: Bravúros mutatványok, amiket senki se látott (részlet)
Az utolsó élő punk
A konyhaasztalnál ül, nyújtózkodik, fészkelődik, elgémberedett a teste, az agya, az idegszálai, azt sem tudja, mi van, tizennégy órát írt ma, remeg, vörösek a szemei, eufória, kimerültség, túlpörgés, minden és semmi egyszerre. Fél tíz van, hét körül be akarta fejezni, hogy ne fárassza ki magát teljesen, holnap is haladni szeretne, be kell osztania az erejét, de vitte a lendület, nem tudott és nem is akart leállni, egyszerűen dőltek belőle a szavak, és azon kapta magát, hogy bírja még, hogy nagyon megy, most kell megnyomni, mert ilyen pillanat nincs mindennap, az ilyeneket meg kell becsülni. Egy kollégája a Fórumnál mondta neki a céges sörözésen, amikor elkottyintotta, hogy könyvet ír, hogy azért ha úgy érzed, hogy flow-ban vagy, akkor ne foglalkozz a munkával, tedd félre, csak az írással törődj, mire gondolkodás nélkül rávágta, hogy ő pont fordítva működik, nem tud úgy írni, ha közben tornyosulnak körülötte az elvégzendő feladatok, neki csak akkor megy, ha rend és biztonság veszi körül, lelkileg és fizikailag is, nem egy tipikus művészalkat, neki az íráshoz harmónia kell, azt pedig nem adják ingyen, azért is keményen meg kell dolgozni.
Végzett az egyik legnehezebb fejezettel, tizenkét oldalt írt egyhuzamban, ez rengeteg, borzalmasan sok, de kurvára elégedett, szétviszi az adrenalin, mi lesz most, le kell valahogy nyugodnia, van itthon pár üveg Staro, egy háromnegyed doboz arany Marlboro, gyorsan megoldhatja a kérdést.
Van értelme inni?
Természetesen nincs, válaszolja meg gyorsan, de csak magában, ki nem mondva a szavakat. Ha most mégis inni kezd, már félsiker (vagy még több?), hogy egyáltalán eszébe jutott, máshogy is lehetne, ez már az a reflexiós szint, amire lehet építeni, nagy előrelépés, bárhogy alakul is az este. Menetrendszerűen érkeznek a hullámok, egy nagy bebaszás után pár nap tisztulás, néha egy hét is, szenvedélyes nemivás, fogadkozás, hedonista józanság, de aztán történik valami, újra azon az úton találja magát, ahol mindig van mire, a szervezete is jelez, nem törhet meg a kör, ez a természet rendje, az élet körforgása, szüksége van a mélypontra, hogy legyen honnan felállni. Mintha a fizika vastörvényei lennének ezek, egzakt szabályszerűségek, amiknek újra és újra meg kell történniük, ahogyan víz és fény nélkül elsorvadnak a növények, így van ő is a szétesésekkel, a nagy lenullázódásokkal.
Ideig-óráig tudja késleltetni, de a végeredmény ugyanaz lesz.
Előfordult, hogy sikerült átkereteznie, leült inkább olvasni, vagy nekiállt otthon súlyzózni (a gyúrás nagyon sokat segít), de pár nappal később megint ugyanoda tart, az ismerős helyre, a biztonságos zónába, a pohár feneke, a határtalan öngyűlölet felé, hogy másnap újra elkezdje apró darabokból összerakni az életét.
Az első, a második, de még a harmadik korty sört is úgy húzta le, mint a vizet, mint aki mindjárt belehal a szomjúságba.
Két deci után nyugodtabb lesz, elszáll a feszült remegés, csökken a stressz-szint, megjelenik a küszöbön a boldog elégedettség: lassan elkészül a nagy mű.
Most tényleg van mire koccintani, még egyedül is, sőt, így van csak értelme igazán, már látja a célegyenest, be fogja tudni fejezni, el sem hiszi, hogy már itt tart, most is csak ül és pörgeti a teleírt lapokat, el sem hiszi, hogy mindez az ő munkája, hát faszom, lassan csak összeáll, ki gondolta volna, ő biztosan nem, már annyiszor temette, azt hitte, nem fog menni, annyi sikertelen, kudarcos, szánalmas próbálkozás után, és most itt van, egyszer csak átfordult, érzi ő is, ez a munka már szabad szemmel is látható, talán még a Holdról is, bazdmeg, írtam egy könyvet, már hangosan is ki meri mondani, bármi történik, ezt már senki sem veheti el tőle, ő sem magától, innentől minden máshogy lesz, új időszámítás kezdődik, átkerül egy másik halmazba: vannak, akik még nem írtak könyvet, és vannak, akik már igen, és ő mostantól az utóbbiak közé fog tartozni.
A második sört is jelentőségteljes, ambiciózus korttyal kezdi, már nem gondolkodik, hogy a mostani piálásra szüksége van-e vagy sem (vagy hogy alkohol nélkül egyáltalán látja-e önmagát), csak áll az erkélyen, könnyed mozdulatokkal cigarettázik, boldogan tűnődik a füst mulandóságán, saját halálának képeiben gyönyörködik, és veregeti a vállát, hogy megcsinálta, most már akár beszélhet magáról múltidőben, letette az asztalra, amit akart, és nem érdekli, fog-e kapni cserébe valamit.
Felidézi a nehéz pillanatokat, nevet magán, hogy amivel a kéziratot kezdte, az mekkora hülyeség volt, meg hogy milyen képtelen (blődli!) elképzelései voltak a könyvírásról, de az a hetven oldal sem volt hiába, annak is megvolt a maga helye az univerzumban.
Emlékszik, a heverőn olvasott, Rita már aludt, ő pedig elővette a telefonját, és bepötyögte, hogy ha a főszereplő (aki történetesen éppen egy regényt készül írni) odafigyelt volt a kreatív írás szemináriumon (amire az első alkalom után nem tette be többet a lábát), akkor jó eséllyel tisztában lenne a regény indításának általános praktikáival, törvényszerűségeivel, szerkesztési elveivel, amik ahhoz szükségesek, hogy amit ír, az befogadható legyen a közönségnek, berántsa az olvasóit, és ne mondják rá, hogy harminc oldal után letettem, nem bírtam, nem értettem, érdektelen volt. De vajon az írónak csakugyan az olvasó fejével is kell gondolkodnia, igényeihez érdemes idomulnia, és vajon ezek az igények mennyiben következnek az emberi természet történetmesélési és -befogadási hagyományaiból (ahogyan kétezer-ötszáz évvel ezelőtt is csináltuk az Andok ormain), vagy annak módja, ahogyan meséket szeretünk hallani, már a fogyasztói kultúra dinamikáitól, magyarán a profitszerzés logikája miatt lett olyan, amilyen, és ha valaki azt szeretné, hogy amit ír, azt mások el is olvassák, akkor igazodnia kell a piac által áramvonalasított, ergonómiailag tökéletesre csiszolt emberi igényekhez, és kész? A kézirat béta változatában a főhős agyán átsuhan, hogy ez akár egy doktori disszertáció témája is lehetne (a háttérben fogja a fejét a tanársegéd a kreatív írás szemináriumról, hogy talán először ezt a három kreditet érő tárgyat illene tisztességgel teljesíteni), de aztán rájön, hogy őt ez annyira nem érdekli, nincs is rá ideje, se kitartása, különben is, próbáljuk nem elveszíteni a fókuszt, most az a célja – mármint a főhősnek –, hogy belefogjon a regénybe.
Oldalakat írt így tele, nem lehetett megállítani, ha volt két perce, feljegyzett valamit, a metrón állva, a zöldségespultnál toporogva, szarás közben, szex után, bármikor, ha eszébe jutott valami; ömlöttek belőle a szavak, céltalanul, már vagy százötvenezer leütése volt, amikor ráébred, amikor derengeni kezdett, amikor tarthatatlanná vált az önbecsapás, ezt most sürgősen abba kell hagyni, mert ugyanaz lesz, mint már annyiszor, csak a csalódás következményei súlyosabbak, fájdalmasabbak lehetnek, mégiscsak felnőtt már, és azt hitte, nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát. De ahelyett, hogy megint földbe állt volna, és évekre eltemette volna a vágyát, nyitott egy üres dokumentumot, és onnan folytatta, ahol az előzőt abbahagyta, fél óra alatt felskiccelte vázlatosan, hogy nagyjából hová akar eljutni, és onnantól nem volt megállás, leszegett fejjel, mindent a szent célnak alárendelve írt és írt, és még akkor sem ijedt meg, amikor azt olvasta az interneten, hogy egy regény negyvenezer szónál kezdődik, neki pedig akkor még csak tizenvalahányezer lehetett. Nem érdekelte, mit okoskodnak mások, eltéríthetetlenül menetelt tovább, majd azon kapta magát, hogy simán megvan a negyvenezer, aztán az ötven, és most már a hatvan is, lassan túl sok is lesz, de már nem számított a mérték és a keretek, úgy érezte, most ír igazán, és most él igazán.
Csendes lehetne az este, de valahol a szomszédban házibulit tartanak, férfiak egymást túlharsogva pofáznak az erkélyen (a mansplaining émelyítően keveredik Lady Gaga Paparazzijával), lányok zavarukban vihognak, a kültéri klímák zúgásának eredőjéből pedig olyan hang születik, mintha épp egy űrexpedíciót készülnének fellőni abból a célból, hogy keressen egy békés és nyugodt pontot a galaxisban.
Pedig milyen jó lenne csak ülni és szemlélődni a három négyzetméteres balkonon, bámulni a koromsötét eget és nézni a Dunán megcsillanó fényeket.
Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy ide költözzenek, de Rita intézett itt kezdeményesen lakást, ő pedig belement, nem nagyon volt más választása, az újságírás szarul fizet, a novellákért nem kap pénzt, a rezsivel együtt százötvenezer havonta ebben a céges kecóban szinte olyan, mintha ingyen laknának. Ettől nem szerette meg jobban a Marinát, a luxusnak nevezett lélektelen gettót, ahol minden ugyanolyan, személytelen, jellegtelen, szögletes, automatikusan felkapcsolódó, gombokkal irányítható, élére állított, bekerített, portaszolgálatos, külterületi, fröccsöntött és fojtogató, ahol annyira szomorú lenne meghalni, hogy akkor már inkább mégis maradna ennél a nyomorúságos életnél.
Pár hete betévedt Döméhez a Lámpásba, gusztustalan pincerendszer, de otthonos, a harmadik söre utáni cigizésből tért épp vissza, amikor meghallotta, hogy open mic slammelés megy a nagyteremben, pár percre belehallgatott:
eltűnt a generálos
nem gyártják már azt a fajtát
holnap-holnapután száradnia kell
intézhetjük készpénzben
meggyötört arcú emberek az obiban
építési por folyik az ereimben
egymillió, max egymillió kettő
plusz anyagköltség
pénteken csak egyig vannak nyitva
ki kell menni a halál faszára
saras cipővel állt bele az új akril kádba
egyszer nagyon szép lesz
soha többé nem akarom látni ezt a kóklert
hétvégén menjünk még egy praktiker-kört
sírni lenne kedvem
nem is értem, mások hogy csinálják
Fotó: Ivándi-Szabó Balázs (a szerző Facebook-oldala)
