Daniel Kehlmann Goebbelst is megduplázza, miközben a művészek megalkuvásáról ír

Daniel Kehlmann Goebbelst is megduplázza, miközben a művészek megalkuvásáról ír

Mit tud az a könyv, amiben Goebbels bejön a szobába, ahol egyébként már az íróasztalánál ül? A kortárs német irodalom egyik legfontosabb írója, Daniel Kehlmann egy, a 20. század első felében ünnepelt rendezőóriás nyomába ered: G. W. Pabst a háborús Harmadik Birodalomban rekedve próbált jó művész maradni, miután Hollywoodban kudarcot vallott. A Mozgóképben a német expresszionista film szivárog be az irodalomba. Ez a hét könyve.

Sándor Anna | 2024. június 17. |

„Mindig furcsa időket élünk. A művészet sosem odaillő. Keletkezésekor mindig fölösleges. De később, visszatekintve, az az egyetlen, ami számít” – mondja Daniel Kehlmann új regényének főhőse, Georg Wilhelm Pabst az egyik színészének, amikor az rákérdez, hogy ekkora világégésben, mint amit 1945-ben tapasztalnak, van-e értelme műalkotást létrehozni.

Már sejtik, de beszélni még nem szabad róla, hogy közelít a bukás, hogy nincs örök dicsőséges háború, pláne nem lesz ebből győzelem. A filmeseknek is muszáj a cseheknél stúdióba vonulniuk, mert ott egyelőre nem bombáznak – azaz a rendszer már repedezik, de éppen ezért még veszélyesebb.

Daniel Kehlmann
Mozgókép
Ford. Fodor Zsuzsa, Magvető, 2024, 450 oldal
-

Pabst válasza sokélű mondat, ott van benne a szenvedélyesen elhivatott művész credója és az elnyomó rezsimmel kiegyező egyén önigazolása is. A rendező életművének a náci Németország háborús éveire eső szakasza elég ellentmondásos ahhoz, hogy Kehlmann a művész helyéről és szerepéről, a mindenkori hatalomhoz való viszonyáról, az egyéni felelősségről és a megalkuvás életszerű dilemmáiról, illetve a látható és a kimondhatatlan összefeszüléséről is gondolkodhasson az év eddigi egyik legjobb könyvében.

Miért éppen Pabst?

Ismét történelmi területre lép a kortárs német, sőt európai irodalom kiemelkedő írója: Kehlmann korábban beszélt már halálról és életörömről a harmincéves háborút háttérként használva (Tyll, 2019 – ezt az évtized könyvei közé választottuk, itt írtunk róla, és interjúztunk is a szerzővel), valamint a modern tudomány 18. századi megszületéséről is (A világ fölmérése, 2007). 

A Mozgóképben újra a nagyon európait keveri az univerzálisan emberivel, játszik a hagyományos műveltségünkkel, miközben vállaltan niche témához nyúl.

Pabst ugyanis éppen az imént felsorolt határmezsgyéken mozog. Karrierjének nagy dobásai a húszas évek expresszionista filmjéhez kötik, és sok tekintetben ez az a hullám, ami megelőlegezi a mai filmet. Pabstot a vágás nagymesterének tartották, de progresszíven kísérletezett a kamerakezeléssel is. Miközben alkalmazta a korszak formanyelvi megoldásait, mélyen érdekelte a pszichoanalízis (Egy lélek mélységei, 1926) és naturalista bátorsággal fordult olyan társadalmi problémákhoz, mint a szegénység (Bánatos utca, 1925; Koldusopera, 1931), a prostitúció (Egy perdita naplója, 1929) vagy akár a háborús pokol (A nyugati front 1918, 1930). A jellegzetes alkotói kézjegyekkel dolgozó szerzői filmesek egyik előfutára volt, illetve ő fedezte fel a regényben is megjelenő Greta Garbót, Louise Brookst és egyébként Leni Riefenstahlt is – de rá még visszatérünk.

-

Pabst (jobbra) a Koldusopera forgatásán (Fotó: Wikipedia)

Más rendezőkhöz hasonlóan Pabst a fasizálódó Európából Amerikába emigrált, ám neki nem sikerült megvetnie a lábát Hollywoodban, ezért visszatért Franciaországba. Idős anyját látogatta éppen, amikor kitört a háború és maradásra kényszerült, a nácik pedig kapva kaptak az alkalmon.

A szociális érzékenysége miatt „vörösnek” titulált Pabstot a saját korában rendezőóriásnak tartották (a regény szívfájdító momentuma minden Fritz Lang-os megjegyzés és a Metropolis (1927) premierje, ahol Pabst szembesül azzal, hogy kitakarja őt egy korszakos zseni). A háború után viszont a rendező fokozatosan kellemetlenné vált, mert a goebbelsi propagandaminisztérium vele készíttetett el több valóban filmművészeti remeket (Komédiások, 1941; Paracelsus, 1941).

Mára Pabst nevét elsősorban a filmtörténészek tartják számon, Kehlmann viszont arra mutat rá, miért nem ilyen egyértelmű politikai kérdés a megítélése – rajta keresztül pedig természetesen egy egész generációról és a totalitárius rezsimek működéséről is beszél.

Amikor teljesen oké, hogy Goebbels kétszer van jelen a szobában 

Kehlmann nem életrajzi regényt írt, így az életút fontos állomásain és a történelmi közegen túl a Mozgókép elsősorban fikciós regény, ami egy folyamat (a kisember és a nagy művész korrumpálódása) és egy jelenség (művészet és elnyomó hatalom viszonya) bemutatására vállalkozik. A kötet fő fókuszát is a rendező náci Németországban eltöltött éveire irányítja, ezt keretezi egy előtte és egy utána rész.

A szerzői bravúr több szinten mutatkozik meg, az egyik Pabsthoz méltó módon stiláris. Kehlmann nem tolakodó szóképekkel vagy nyelvi leleményekkel dolgozik, sőt, a szöveg kifejezetten békebeli hangvételű, egyszerűen otthonos (egy beszélgetésben azt találtam mondani, hogy „gömbölyű”), és nagyon természesen olvastatja magát – ismét Fodor Zsuzsa fordításában. Építkezésében és ábrázolásmódjában viszont a könyv annál játékosabb – még a legdermesztőbb jelenetekben is –, ugyanis 

a Pabstot meghatározó filmes formanyelvi eszközöknek találja meg az irodalmi megfelelőit.

Idővel aztán persze rájövünk, hogy ez nem csak Pabstról szól: ez az a nyelv, amivel a totalitárius rendszer leírható.

Egyfelől Kehlmann a filmes montázstechnikát alkalmazva a regényét nem kifejezetten hosszú, jelenetszerű fejezetekből építi fel, amik a különböző szereplők nézőpontjai között váltakoznak. A jelenetek tartalmilag asszociatívan, mégis szigorúan kapcsolódnak egymáshoz – akárcsak egy korabeli filmben. A montázs ritmusa eleinte lustább és elnagyoltabb, majd a kötet klimaxához érve felgyorsul és időben szűkebb léptékű, aztán a fináléban ismét elernyed.

Hasonlóképpen organikusan emeli be regényébe Kehlmann az expresszionista film képi világát is. A német expresszionizmus törekvése az volt, hogy a belső, lelki folyamatokat szuggesszív erővel jelenítse meg, ami így tükröződött például

a fény és árnyék kontrasztjaiban, a díszletekben, a beállításokban és a kameramozgásban  is.

Ezekkel a megoldásokkal játszik a szövegben Kehlmann, az expresszionista filmet idéző leírásokat pedig szintén akkor alkalmazza, amikor például Pabst szélsőséges lelki-szellemi állapotba kerül. Részeg, az ájulás határáig kimerült, vagy éppen retteg a(z egyébként fiktív) találkozás során Goebbelsszel, amikor a miniszter egyszerre kétszer jelenik meg: 

„Nagy irodára számított, de nem ennyire nagyra. A terembe száznál is több ember befért volna; de mindössze egyetlen hatalmas szőnyeg volt benne, és messze-messze egy íróasztal egy telefonnal és két székkel. A mögötte lévő falon – olyan távol, hogy csak hunyorogva lehetett kivenni – a Führer aranykeretes portréja függött. Az íróasztal mögött a miniszter ült. (...) És Pabst végre odaért az íróasztalhoz. Magához húzta a vendégszéket, és leült. (...) Ebben a pillanatban, Pabstnak bal kéz felől, a fehér fal közepén kinyílt egy ajtó, és belépett a miniszter. Lendítette a karját, és egy hangos »Heil Hitler!« után katonás léptekkel, amelyek nem teljesen palástolták jobb lába enyhe bicegését, az íróasztal felé indult, 

ahol Pabst és ő maga is ült.”

Az expresszionizmust beépítő ötlet buktatója egy kevésbé jó író esetében az lenne, hogy ezek a leírások könnyen leeshetnek a szövegről, idegenek vagy erőltetettek lehetnek. Kehlmann viszont annyira határozottan lép be a kor filmes közegébe, a megszállott filmes alkotók gondolkodásába, hogy az ő nézőpontjukból természetesnek, logikusnak hat, hogy esetükben így nyilvánulnak meg a kritikus mentális és érzelmi állapotok/problémák.

Ez nem a Mephisto

„Verset egyedül is lehet írni, képet egyedül is lehet festeni, de filmet csinálni? Ahhoz mindig hatalom kell és pénz. Minden filmhez hatalmas gépezetre van szükség” – magyarázza Pabst egy ponton a feleségének, amikor az asszony felveti, hogy a rendező művészete szükségszerűen beszennyződik a rezsim miatt. 

Pabst alkotói dilemmája meglehetősen jól rezonál itthon. Drágasága miatt – és összevetve a kapitalista hollywoodi rendszerrel – a filmgyártásban Európában a mai napig jelentős az állami jelenlét. A Harmadik Birodalomban viszont gyakorlatilag a teljes filmkészítést besorolták a propagandaminisztérium alá. A kivétel Hitler kedvence, Leni Riefenstahl volt, aki szabad kezet kapott, de azért lelkesen elkészítette az 1934-es nürnbergi náci pártkongresszust esztétizáló Az akarat diadalát és az amúgy filmtörténeti szinten is remekműnek tartott Olimpiát (1936) is. 

Itt fontos megemlíteni, hogy bár adná magát, ez itt nem a Mephisto (1981) problematikája. Klaus Mann azonos című regényéből Szabó István rendezett Oscar-díjas filmet, ami arról mesél, ahogy a karrierista színész, Gustaf Gründgens tudatosan kihasználja a nácikat a saját előretörése érdekében. Pabst esete más: a határzár miatt a birodalomban rekedő rendezőt a nácik használják ki. Azzal, hogy Pabst kvázi szabadon forgathatott, a nagyvilág számára igazolta a rendszert, ami felveti a művészi felelősség kérdéseit. Pabst pedig – legalábbis Kehlmann tolmácsolásában – idővel elfogadja ezt a helyzetet, és megpróbálja belőle kihozni a legtöbbet (azaz még több remekművet).

Annyiban Kehlmann egyértelműen állást foglal a dilemmában, hogy szerinte egy ilyen rendszerben nem lehet tisztának maradni – miközben romantizálás nélkül felmutatja azt is, hogy a nácik ajánlatának elutasítása egyenlő lenne a megsemmisüléssel (koncentrációs táborral, bebörtönzéssel, stb.). A regény tétje az, hogy sikerül-e a szerzőnek a kompromisszumkötés és az önfelmentés folyamatát lélektanilag árnyaltan, hitelesen és a didaktikussá válást elkerülve bemutatni.

A hozzánk hasonló kisember 

Kehlmann ehhez a háborús-birodalmi hétköznapok vérfagyasztó momentumai mellett egy újabb szimbolikus eszközt is segítségül hív: a megtapasztalt valóság és annak kimondhatatlansága feszül őrjítően egymásnak.

Azt, ahogyan a nácik fokozatosan elfoglalták a nyelvet, Victor ​Klemperer írta le LTI - A harmadik birodalom nyelve című munkájában (itt podcastoltunk róla, itt beleolvashatsz). Kehlmann ehhez tesz hozzá egy újabb réteget: 

megtörtént-e, amit láttunk megtörténni.

A gaslighting – amikor jellemzően egy hatalmi helyzetben lévő ember megkérdőjelezi a valóságérzékelésünket (egyébként egy filmklasszikus nyomán nevezzük így ezt a jelenséget) – ebben a totalitárius közegben nemcsak hatalomgyakorlási módszer, hanem a szellemi épséget fenyegető, saját magunk ellen alkalmazott túlélési technika is.

A valóság átírása, letagadása és kimondhatatlansága több szinten átszövi a regényt. Kezdve az olyan, Kelet-Európában is bőven ismerős, paranoid helyzetekkel, mint az attól való félelem, hogy le- vagy kihallgatnak. Egészen addig, hogyan élik meg a szereplők a regény két pontján, amikor rájönnek, hogy a rendezők/gyártásvezetők koncentrációs táborokból hozattak rabokat statisztálni az aktuálisan forgatott filmbe.

Leni Riefenstahlról tudjuk, hogy Tiefland című filmjében táborba zárt romák statisztáltak, perelték is miatta, Pabsttal szemben a valóságban nem merült fel ilyen vád. Kehlmann ismét csak az expresszionista túlzást keverve az okos írói megoldásokkal, Riefenstahlt a megtestesült gonosz egyik képviselőjeként láttatja a regényben – az a cselekményépítési fordulat pedig nem meglepő, hogy Pabstot is elkíséri egy hasonló megoldásig. 

A regény azért letehetetlen, mert pontosan bemutatja, hogyan jut el egy alapvetően jóravaló, a művészetének elkötelezett, de a hatalmi játszmákban mégiscsak hozzánk hasonló kisember egy ilyen döntés elfogadásáig.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Daniel Kehlmann Mozgóképének hőse ellenállhatatlan játszmába kezd Greta Garbóval - Olvass bele!

A Mozgókép ma is aktuális kérdéseket vizsgál hatalom és művészet viszonyáról a bravúros történetmesélés erejével. Olvass bele!

...
Hírek

Daniel Kehlmann ezekkel a könyvekkel kalauzol végig Berlinen

A New York Times elindított idén nyáron egy szuper sorozatot, amelyben írók ajánlanak könyveket a városukról. Leila Slimani páldául Párizsban tartott könyves idegenvezetést, most pedig Daniel Kehlmann ajánlott könyveket egy berlini kiruccanás előtt – vagy helyett.

...
Nagy

Daniel Kehlmann: A bolond karakterében mindig van valami démoni és sötét

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Ezért érdemes edzened a képzeleted „izmait”

Egy új könyv szerint a gazdag képzelet nem valami isteni adottság, hanem fejleszthető tulajdonság. Le is írja, hogyan.

...
Zöld

Klímaváltozás helyett „halálos klímapusztítás”: ez a csere téged rávenne a cselekvésre?

Nem elég hatékonyak a jelenlegi kifejezéseink, amikor a klímaváltozás fenyegetéseiről beszélünk, állítja az ELTE PPK kutatója. Forgács Bálint új nyelvhasználatot javasol, hogy súlyának megfelelően kezelhessük a problémát. Mi könyveket ajánlunk a hír mellé.

...
Zöld

Kreatívabbak a babák, mint eddig gondoltuk + 5 könyv a kreativitásról

Magyar babák vettek részt abban a kutatásban, melyből kiderült, hogy a babák elég korán képesek kreatív módon kombinálni különböző fogalmakat. Könyvek hírek mellé.

Kiemeltek
...
Hírek

Ez a 21. század 10 legjobb könyve a New York Times szerint

A dobogó mindhárom fokán nők állnak, ráadásul európai szerző az első. Mutatjuk az első tízet a legjobb könyvek közül.

...
Nagy

Rossz anya és jó író: hogyan olvassunk ezután Alice Munrót?

Mennyit tudott a kanadai irodalmi élet Alice Munro és lánya szakításának valódi okáról? Hogyan olvassuk ezek után Munro írásait a nők elfojtott érzéseiről és a családi drámákról?

...
Kritika

A Tom Lake két nyár történetén keresztül mesél egy egész életről

A Tom Lake, Ann Patchett csodálatos érzékenységgel megírt regénye egy nyári színházba és egy cseresznyéskertbe repíti olvasóit, hogy feltárja a főszereplő Lara fordulatokban gazdag, reményteli életét.

A hét könyve
Kritika
Szeretnék-e Murakami Haruki szomszédja lenni?
...
Nagy

Senki sem fogja elolvasni a könyvedet: 5 érvünk van, hogy miért

Ez is eljött: a cikk, amiben lebeszélünk a könyvkiadásról.

SZÓRAKOZÁS
...
Szórakozás

Meghalt Shelley Duvall, A ragyogás sztárja

Robert Altman egyik kedvenc színésze volt, de A ragyogás sikoltós-baltás jelenete az, ami kitörölhetetlenné tette őt a filmtörténetből.

...
Szórakozás

Michael Crichton kezdte, James Patterson fejezte be, most pedig film készül belőle

A Sony filmstúdió szerezte meg a Michael Crichton hagyatékában talált és James Patterson által befejezett Eruption (Kitörés) című regény megfilmesítési jogait.

...
Szórakozás

Bridgerton: Ezt lehet tudni most a 4. évadról

Mikor jön a Bridgerton következő évada? Kinek a története kerül fókuszba? Melyik szereplők térnek vissza biztosan?

Listák&könyvek
...
Nagy

7 író, aki nem szerette saját, mára klasszikussá vált könyveit

...
Nagy

Íme a 21. század legjobb könyvei Knausgård, Sarah Jessica Parker és Stephen King szerint

...
Szórakozás

9 legendás lény, ami nem maradhat ki a Harry Potter-sorozatból