Budapestre látogatott Daniel Kehlmann, a német nyelvű kortárs irodalom egyik legjelentősebb szerzője, hogy bemutassa Mozgókép című regényét (itt beleolvashatsz). A könyv G. W. Pabst rendező életének arról a szakaszáról szól, amikor az ünnepelt és formanyelvi újító filmes mindenki megdöbbenésére visszatér külföldről a Harmadik Birodalomba, majd a határok lezárása után a náci rendszerben gyárt filmeket.
Pabstot a háború után gyakorlatilag kitörölték a nézők emlékezetéből, a német expresszionista film rejtelmeiben elmerülő Kehlmann-nak viszont egyre jobban felkeltette az érdekődését: miért jött vissza? Hogyan tudott művészként működni a nácik irányítása alatt?
A Mozgókép a hét könyve volt nálunk, akkor azt írtuk róla: „A rendező életművének a náci Németország háborús éveire eső szakasza elég ellentmondásos ahhoz, hogy Kehlmann a művész helyéről és szerepéről, a mindenkori hatalomhoz való viszonyáról, az egyéni felelősségről és a megalkuvás életszerű dilemmáiról, illetve a látható és a kimondhatatlan összefeszüléséről is gondolkodhasson az év eddigi egyik legjobb könyvében.” Interjúnkban ezekről is kérdeztük.
A regény egy pontján Pabst ezt mondja egy kollégájának: „A művészet sosem odaillő. Keletkezésekor mindig fölösleges. De később, visszatekintve, az az egyetlen, ami számít.” Önnek mit jelent ez a gondolat?
Elég ambivalens a viszonyom vele, és azt hiszem, ez volt az egyik fő oka, hogy megszületett ezt a regény. Van az a régi, a 19. században gyökerező kép a mindenek felett álló zseniről, jó példa rá Nietzsche vagy George Bernard Shaw. Ehhez kapcsolódva ambíciózus okfejtéseket hallhatunk arról, hogy semmi más nem számít, csak amit a nagy művészek a nagy alkotásaikban létrehoznak. És ez így persze leegyszerűsített.
Romantikus gondolat, csak elég rosszul öregedett.
A regényben sok részletet én találtam ki, de az alapsztorija igaz, mégpedig, hogy Pabst Los Angelesből visszament Németországba és a náciknak csinált filmeket.
Az az izgalmas benne, hogy kapott is valamennyi művészi szabadságot. De ezt elfogadni szerintem nem lehet, és ezért nincs igaza, amikor a fentit mondja. Azt viszont értem, hogy miért mondja, és a fenti gondolat nem is teljesen idegen tőlem. Csak nem értek egyet Pabsttal.
Ezekről mindenképpen szeretnék még beszélgetni. Viszont előbb mesélje el, kérem, hogyan talált rá Pabstra! A saját korában nagy rendezőnek számított, de mára szinte teljesen elfelejtették.
Csak azok tartják számon, akik filmtörténettel foglalkoznak, de a nagyobb nyilvánosság nem tud róla. Ennek sok köze van ahhoz a problematikus döntéshez, hogy a késő 30-as években visszatért Németországba. Emiatt a háború után nácinak tartották, ami nem volt fair, mert valójában nem volt az, de az nem az a pillanat volt, amikor az embereket érdekelték az ilyen kis különbségek. Nem is életszerű elvárni tőlük. Így viszont például a filmjeinek nem voltak retrospektív vetítései.
Tehát Pabst volt a német expresszionista film egyik nagy alakja, utána viszont – mai szóval – törölte („cancelled”) magát a rossz döntéseivel. A történetére akkor találtam rá, amikor beleástam magam a német expresszionista némafilmekbe. Egészen lenyűgöztek, és eredetileg olyan regényt akartam írni, ami a 20-as években játszódik, amikor elkészül a Nosferatu, Pabst Bánatos utcája és persze Fritz Lang Metropolisa. Ahogy egyre többet olvastam az időszakról, többször is szembejött egy futó említés Pabstról, hogy miután kiment Hollywoodba, csinált pár filmet a Harmadik Birodalomban is. Még soha nem hallottam ilyenről! Egy sikeres, híres embernek sikerül elmennie a teljes családjával, aztán visszajön! Ráadásul eleinte semmilyen plusz információt nem találtam róla. És ezzel eldőlt:
ezt a történetet sokkal izgalmasabbnak találtam elmondani, mint bármit a 20-as évek filmjeiről.
Pabst helyzetének kérdései jól rezonálnak napjaink Magyarországán is. A filmkészítés drága, az európai, és így a magyar rendszerben sem igazán működik állami támogatás nélkül, így viszont azonnal függésbe kerülhet az aktuális politikai berendezkedéstől. Ezzel együtt nem hiszem, hogy ez a problematika annyira akut lenne Németországban vagy Ausztriában, miért akart mégis erről írni?
Igen, ezért is olyan fontos, hogy bemutathatom a regényt Budapesten. A cinkosságról akartam írni, arról a morális jelenségről, amikor az emberek kis kompromisszumokat hoznak. Nem lesz belőlük bűnöző, nem ölnek meg másokat, nincs szó nagy és szörnyű dolgokról, de mégsem képesek a helyes döntésekre.
Ez a gonosz banalitása? Mert a regény fontos fejlődési szála az, hogy Hitler kegyeltje, a rendező Leni Riefenstahl a táborokból hozat statisztákat, aztán a korábban még ettől elborzadó Pabst is eljut ugyanerre a döntésre.
Bizonyos értelemben igen, ez a gonosz realitása. Viszont vannak nagy gonoszságok és kis gonoszságok. Például határozottan nagy különbség van Riefenstahl és Pabst között. Utóbbi egyetlen olyan döntést sem hoz a regényben, amit ne tudnék minimum megérteni. Miközben a rezsim cinkosává válik és bűnössé sok kis dologban, nincs egy sem, amire azt mondhatnánk, hogy na, most igazán rossz irányba fordult. Ezért is kellett hosszú regénynek lennie,
mert ez az út sok kis lépésből áll.
A Harmadik Birodalomban nem létezett független film. Vagy a náciknak csináltál filmet, vagy nem forgattál. De ami szerintem izgalmas, hogy Goebbels közben azt akarta, hogy jó minőségű filmek szülessenek, hogy bizonyítsa a világnak, hogy nem csak náci propagandát gyártanak.
Pabst Paracelsusa például szerintem nagyon jó, és nem propaganda – viszont a Harmadik Birodalom erőforrásaival készült, tehát lepaktált az ördöggel. De ha valaki olyan nézi, aki semmit sem tud a készítése körülményeiről, abszolút mondhatja, hogy igen, ez egy jó film.
Tehát a korrumpálódás egyik fontos eleme, hogy alattomosan történik és nem mindig egyértelmű. Ráadásul mindenki talál nagyszerű indokokat az önigazolásra.
Ön nem is ad feloldozást Pabstnak a regényben.
Mert ha túl sok kompromisszumot hozol, az elpusztítja a lelkedet. Biztos vagyok benne, hogy ez Magyarországon is így van.
Látod rajtuk. Hallod a hangjukban.
Az ember lényének egy része mindig tudja, hogy helyesen cselekedett-e. Így aztán mindig van büntetés is, még ha nem is mindig úgy, ahogy szeretnénk.
A Mozgókép ábrázolja az érzékelés kollektív krízisét is. Tapasztalatok sora nem kimondható, az emberek megkérdőjelezik magukban, hogy vajon tényleg megtörtént-e, amit éppen láttak megtörténni.
Ez az, amiről igazából írni akartam. El akartam képzelni – hiszen szerencsére élnem nem kell ilyenben – egy olyan totalitárius államot, amiben nem létezik olyan szituáció, amiben bárki teljesen szabadon kimondhatná, amit gondol. Ma a nyugati társadalmakban sokan ismételgetik azt, hogy nem beszélhetnek szabadon. Csakhogy ez nem igaz, ezért arról a világról akartam írni, amikor ez ténylegesen így működik.
Ezért került a regénybe az a fejezet a könyvklubról, ami látszólag a legártatlanabb helyzet: a társaságbeli hölgyek összeülnek, hogy elolvassanak és megvitassanak egy egyszerű kis krimit. És egyetlen gondolatot sem oszthatnak meg egymással aggodalom nélkül! Még a cukortartót sem dicsérhetik meg az asztalon, mert hiszen eredetileg a zsidó szomszédé volt.
Ez az a világ, amit egy igazi totalitárius állam akar:
hogy senkiben se bízhass, és minden egyes ember egyedül legyen.
A nácik elég jók voltak ebben. Meg persze Sztálin és Észak-Korea is. És biztos vagyok benne, hogy Magyarországon is tapasztalható elmozdulás ebbe az irányba.
Itt nem tartunk, de érzékelhető ilyen.
Értem.
Szeretnék még beszélni a regény képi világáról, hiszen erőteljesen beleépítette a német expresszionista film formanyelvi eszközeit is. Az például egy tisztán expresszionista jelenet, amikor Pabst a két Goebbelsszel találkozik. Mire figyelt, amikor a képi nyelvről bizonyos értelemben az irodalmi nyelvre fordított?
Vicces, de ezt egyáltalán nem terveztem, spontán alakult így. És persze valahol természetes is, hogy a téma befolyásolja a formát. Pabst a saját médiumában nagyszerű történetmesélő volt, és ez kihat arra, én hogyan dolgozom a saját médiumomban. Amikor a Goebbelsszel való találkozásról írtam, azon töprengtem, hogy az elég lapos, ha csak egy sima irodai találkozásról olvasunk. Aztán eszembe jutott, hogy mi lenne, ha kinyílna az ajtó, és megint bejönne Goebbels. Meglepett a kép, de úgy voltam vele, mint más fura ötleteimmel, hogy majd legfeljebb utólag kitörlöm.
Ezek azok, amiket aztán utólag soha nem törlök ki – de akkor segít, hogy ne aggódjak miattuk.
A prágai menekülés epizódjánál szintén azt akartam elkerülni, hogy unalmas legyen a szokásos bombázással, lövésekkel. Úgy éreztem, ez nem az a regény, amiben nagy háborús jelenetet akarok. Ehelyett úgy oldottam meg, hogy Pabst folyamatosan vág, miközben menekül, mintha forgatna. Például hogy most jobbra kell menniük, különben probléma lesz a kamerával. És az a rész így is realisztikus lett! Hiszen Pabst össze van zavarodva, szélsőségesen kialvatlan, egy roncs.
A könyvben ön gyakorlatilag kitalálja, milyen volt Pabst elveszett, utolsó filmje a Der Fall Molander (A Molander-ügy), és annak a forgatása a háborús Prágában.
Fontos volt, hogy lássuk Pabstot dolgozni, hiszen három filmet is készített a Harmadik Birodalomban. Viszont nem akartam, hogy folyton forgatáson legyen. Beleírtam részleteket a Paracelsusból, amit bárki megnézhet, de íróként az olyan elveszett darabok az igazi kincsesbányák, mint a Molander.
A történelmi hűséget itt viszont el kellett engednem. Mivel a regény azt a filozófiai kérdést járja körül, hogy a nagy művészeti alkotás mindent igazol-e, fontos volt, hogy a Molander mestermű legyen. Ám ismerve az alapjául szolgáló könyvet és Pabst jegyzeteit, egyértelmű, hogy távolról sem volt az. Sőt, Pabst szinte szégyenkezett miatta, nem is bánta igazán, amikor elveszett.
A regényben itt tesz meg valamit, amit a valós Pabst valószínűleg soha, hogy a kor más filmjeihez hasonlóan ő koncentrációs táborból hozat statisztákat a forgatásra. Ezt a könyv végén hangsúlyoznom is kellett, hogy
a valóságban nem tudunk róla, hogy ilyet tett volna.
A forgatás megírása egyébként nagyon szórakoztatott, bár izgultam is miatta. Van filmes tapasztalatom, tehát némi fogalmam is róla, hogy megy ez, de nem vagyok rendező. Úgyhogy megmutattam ezeket a részeket a profiknak, akik rámutattak pár hibára, de összességében rendben találták.
Korábban említette, hogy eleinte alig talált információt Pabstról. Ez hogyan sikerült végül?
Valóban nincs túl sok forrás. A 70-80-as években egy amerikai kutató írt egy nagyon hasznos kis monográfiát róla, ami egy nagy rendezőkről szóló sorozatban jelent meg. És van egy jó katalógus, amit a 90-es években állítottak össze egy Berlinaléra. A kortársak visszaemlékezései sokat segítettek, például Louise Brooks egyszerre gyönyörű és vicces memoárja, ő egy egész fejezetet írt Pabstról (Brookst Greta Garbóval együtt Pabst fedezte fel – S.A.). És fennmaradtak dokumentumok, például a családjának írt levelei, amiket a fia adott a berlini Deutsche Kinematheknek.
A másik oldalról, és ez nagyon izgalmas, van egy sor náci jelentés arról, hogy Pabst visszatért
és ezen mennyire meglepődtek.
Nem igazán tudták ugyanis, hogyan kezeljék bürokratikus oldalról azt, hogy egy kommunistának tartott híresség visszajött külföldről. A Gestapo aktáiban például több irat szól arról, hogy Pabst szomszédai leveleket írogattak nekik, hogy le kéne tartóztatniuk a rendezőt. És megmaradt, ahogy ezeket a dokumentumokat egyre magasabb hivatali szintre küldik, a Gestapo helyi vezetésének, aztán Berlinbe, aztán ott a minisztériumba, ahonnan szépen visszajön a válasz, hogy hagyják békén Pabstot. És ne hívják többet emigránsnak. Látszik, hogy gyakorlatilag egy bürokratikus védőháló szövődött köré.
Ennél sokkal többet viszont nem tudunk. Szerintem például biztosan találkozott Goebbelsszel, de erről nem maradt fenn jelentés, úgyhogy azt a részt kitaláltam. Sok ilyen hézagot kellett kitöltenem, az anyja betegsége is az én ötletem. Pabst ugyan beszélt arról, hogy családi okokból döntött így, de igazából fogalmunk sincs, miért jött vissza.
Nem gyanakodtak arra, hogy esetleg kém?
Akkor teljesen máshogy néznének ki a Gestapo jelentései, biztosak voltak benne, hogy nem az. Még nem indult el a háború, amikor visszatért, a határok nyitva voltak. Szerintem nem volt itt semmi nagy terv, csak rossz döntést hozott.
És sokan hoznak rossz döntéseket, csak ez elég látványosra sikerült.
