Daniel Kehlmann Mozgóképének hőse ellenállhatatlan játszmába kezd Greta Garbóval - Olvass bele!

Daniel Kehlmann Mozgóképének hőse ellenállhatatlan játszmába kezd Greta Garbóval - Olvass bele!

A Mozgókép ma is aktuális kérdéseket vizsgál hatalom és művészet viszonyáról a bravúros történetmesélés erejével. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2024. június 06. |

Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül Hollywoodba. Pabst később visszakényszerül Ausztriába, és bár családjával ellenállni készül a hatalom csábításának, a berlini propagandaminiszter mégis megkísérti ajánlataival. Hatalom és művészet, egyén és közösség viszonya: Daniel Kehlmann Mozgókép című regénye nagyívű történet ma is akut kérdésekről.

Daniel Kehlmann: Mozgókép (részlet)

Fordította Fodor Zsuzsa

Pávák

Háromnegyed órát várakoztatta a férfit; nem mintha olyan elfoglalt lett volna, hanem azért, mert minden látogatójával ezt tette. Egész idő alatt az ablaknál állt, és az ide-oda sétafikáló, tarka madarakat figyelte. A kertész egyszer felsorolta neki az összes fajta nevét, de az ő memóriája sosem volt túl jó, forgatáskor általában a kamera mellett állt valaki, a kezében táblával, amelyre nagy betűkkel fel volt írva a szövege. Ezért ő felvett egy manírt, egy bizonyos szórakozottan kereső pillantást, ami igen titokzatosan hatott a mozivásznon.

A díszmadarakat azért figyelte olyan kedvtelve, mert tulajdonképpen forgatókönyveket kellett volna olvasnia. Mindennap újabbak érkeztek, ajánlásokkal, könyörgő kérésekkel, fohászokkal. 

Ebben a városban mindenki abban a reményben írt forgatókönyvet, hogy ő minden valószínűség ellenére mégis elolvassa, és elvállalja a főszerepet.

Ő maga is meglepődött, mennyire örül, hogy viszontláthatja a férfit. Futó pillantást vetett a tükörbe: egyszerű, barna selyemruhát viselt, cipő nélkül. Az arca nem volt kifestve, haja simán omlott a vállára. Ellenőrizte az arckifejezését, vonásai olyan rezzenéstelenek és kiismerhetetlenek voltak, amilyennek lenniük kellett. Kifújta a levegőt, és kinyitotta a fogadószoba ajtaját.

Ott, mint mindig, hűvös félhomály volt. Csak egy kanapé állt benne, egy kis márványasztal, amelyen már több mint egy éve ugyanaz a soha ki nem nyitott Rupert Wooster-regény hevert, és egy nagyon egyenes támlájú, alacsony karosszék. Ez természetesen neki volt fenntartva. Erre a látogatók szinte kivétel nélkül ösztönösen ráéreztek, és csak ritkán fordult elő, hogy valaki a kanapé helyett az ő karosszékébe ült le. Ilyenkor ő fejfájásra hivatkozva gyorsan kimentette magát, és az illető tökfilkót soha többé nem engedte be a házába.

Pabst természetesen a kanapén foglalt helyet. Előrehajolva ült, könyökét a térdére támasztva, a szemüvege elöl, az orra hegyén. A szája sarkában cigaretta, amelyet nem gyújtott meg, mivel az inas minden látogatót megkért, hogy ne dohányozzon.

Pabst felpillantott. Mivel a függönyök be voltak húzva, az a szoba viszont, ahonnan a nő belépett, fényárban úszott, csak a nő sziluettjét látta; mindig így csinálta: a vendégek szemének előbb alkalmazkodnia kellett, hogy felismerje őt.

Pabst ránézett, és arcán széles, ám hűvös mosoly jelent meg, az a jellegzetes Pabst-mosoly, amire a nő oly jól emlékezett. Közben a férfi hátradőlt, egy pillanatig hunyorgott, mintha erős fénybe nézne. Aztán felállt.

– Mon pape – szólalt meg kezét nyújtva a nő. A férfi azzal a tökéletes gesztussal, amelyet egy bécsi tánciskolában gyakorolt be abban a korban, amikor még a császár uralkodott, megfogta a nő kezét, és föléhajolt, hogy jelzésszerűen kezet csókoljon neki anélkül, hogy ajkával megérintené bőrét. A nő elmosolyodott, és jelzésszerűen pukedlizett.

– Greta – mondta a férfi. – Másnak… Minden más nőnek azt mondanám, hogy maga egyre szebb. Magának azonban nem.

– Nekem nem?

– Annyira nyilvánvaló. Olyan közhelyes lenne. Mintha vizesnek mondanánk az esőt, vagy hidegnek az Északi-tengert.

A nő lehajtotta a fejét, mintha meg akarná köszönni, pedig természetesen nem volt mit, mert a férfi igazat szólt, tényleg ő volt a legszebb nő a világon, és ezt mindenki tudta. Éppen ez volt az, ami úgy megnehezítette az életét. A jelenlétében mindenki riadtan viselkedett, zavartan és gátlásosan, a nők legalább annyira, mint a férfiak. A túlontúl nagy szépséget nehéz elviselni, valamit kiéget a körülötte lévő emberekben, olyan, mint egy átok. Néha úgy érezte, el kell rejtőznie a világ elől. 

Attól fogva majd csak az ablaknál fog üldögélni, a madarait figyelve.

– Hallom, forgatott egy filmet?

– A Modern Herót – felelte halkan Pabst.

– Ki játssza a főszerepet? – A nő leereszkedett a karosszékébe. A férfi visszaült a kanapéra, testsúlya ellenére olyan óvatosan, hogy a rugók meg se nyikkantak. Ebben a súlyos férfiban mindig volt valami könnyedség.

– Jean Muir – felelte, és a szeme megvillant, mert természetesen megértette, hogy a nő nem a férfi főszereplőt kérdezte.

– Miért nem engem kért fel, mon pape?

– Fontolóra vette volna?

– Magát én nem tudom kikosarazni.

Mindketten tudták, hogy ez nem igaz. De Pabst lehajtotta a fejét, és úgy csinált, mintha elhinné.

– Sosem merészeltem volna ilyesmire felkérni magát. Szánalmas forgatókönyv, nyomorúságos költségvetés, a producer pedig folyton beleártotta magát. Képzelje el, még a kameraállásokat is előírta nekem! Én… Tudja, hogy nem túlzok, ha azt állítom, én vagyok a kameramozgás művészetének egyik feltalálója. Aztán még a vágásba is beleszólt. De legalább a happy endjüket sikerült elrontanom. Nap­jaink hősét elhagyja a felesége, és visszatér az anyjához.

A nő elnevette magát.

– Richard Barthelmess meg… Hogy egy ilyen ember miért lesz színész! Magának nem kell magyaráznom, Greta, hogy a színészekből ki tudom hozni a legjobb formájukat. De belőle semmit.

– Nála is gyorsabban tekerte a kurblit?

Annak idején, amikor Pabsttal Berlinben forgatott, az első napokban merev volt az idegességtől. Minden olyan idegennek tűnt – a berlini Zeppelin-csarnokban a jupiterlámpák alatt is dermesztően hideg volt, miközben a rendező és az operatőr vastag kabátot viselt, ő mélyen dekoltált zsorzsettruhában vacogott; de még a hidegnél is rosszabb volt a lámpaláz, a félelem és a kellemetlen érzés vékony, didergő teste miatt. És ekkor Pabstnak támadt egy ötlete, utasította az operatőrt, hogy amikor Greta arca látszik, tekerje gyorsabban a kamerát. Ez valósággal mágikus trükknek bizonyult: ezek a lassított premier plán felvételek mindig titokzatos, kifürkészhetetlenül sokértelmű arcjátékot mutattak, az ember le sem tudta venni róla a szemét. 

A nő a következő filmekben is ragaszkodott ehhez az eljáráshoz.

– Barthelmessen ez sem segít, higgye el! Sem a lelki masszázs, sem a kurbli. Én forgatás közben sosem emelem fel a hangomat, de néha közel voltam hozzá, hogy ráordítsak.

– Egy Pabst miért alacsonyodik le egy ilyen filmhez?

– Mert Pabst menekült. Hon- és gyámoltalan.

– Egy Pabst lehet hontalan – mondta a nő –, de én régóta ismerem, és tudom, hogy sosem gyámoltalan.

– Nem is, amíg vannak barátai.

– Én is közéjük sorolhatom magam?

– Greta, ugye tudja, hogy a magáé vagyok? És ugye még mindig remélhetem, hogy barátsággal viseltetik irántam?

A nő mosolyogva bólintott – büszkén arra, hogy némettudása elég jó e mondat megértéséhez. Igen, Pabst természetesen azért jött, mert akar tőle valamit. Ez egy cseppet sem lepte meg. 

Mindig mindenki akart valamit. Az emberek már csak ilyenek.

– Van egy ötletem – mondta a férfi. – Óceánjáró, rajta gazdag és szegény emberek, szalon, zenekar, kifinomultság, úri modor, tea, sütemény, likőröspoharak, és akkor egyszer csak bejelentik a rádióban: hadüzenet!

– Még egy háborús filmet akar forgatni?

– Nem. És igen. De mégsem. Mert a rádióüzenet téves. A hajón mégis kitör a háború. Az utasok harcolnak egymással, csoportok alakulnak, és felfegyverzik magukat, talán még halottak is vannak, bár lehet, hogy az már túl sok lenne, lehet, hogy nem. Ezt végig kell gondolni. De aztán kiderül, hogy tévedés volt. Illúzió. És aztán – Greta, ez a legfontosabb! – mindenkinek folytatnia kell a civilizációs kutyakomédiát. 

Mintha mi sem történt volna.

A nő hallgatott egy pillanatig, mielőtt megszólalt volna:

– Ez jó.

– És, van kedve hozzá?

– Nem nekem való film.

– Ha én rendezem, akkor magának való.

– Ez egy társulatnak való film. Pabst-film. Nem Garbo-film.

– Nem bízik már a felfedezőjében?

 

Kép: Metro-Goldwyn-Mayer/Wikimedia Commons

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Alice Winn egyszerre mutatja meg a kamaszkor és a háború gyötrelmeit ‒ Olvass bele!

Az In Memoriam alapkérdése az, hogy hogyan élhető túl a háború, mi marad az emberi érzésekből és mi menthető meg a távolba vesző békebeli világ kincseiből. Mutatunk egy részletet az Európa gondozásában megjelent könyvből.

...
Beleolvasó

Mit teszel, ha kiderül, hogy talán nem a barátod gyilkosát csukták le? - Olvass bele Rebecca Makkai új krimijébe!

Amikor a sikeres tanárt és podcastert visszahívják tanítani a régi gimnáziumába, egy régi gyilkosságban is új nyomra bukkan. Olvass bele Rebecca Makkai könyvébe!

...
Beleolvasó

Te is keresed a helyed? ‒ Olvass bele Tallér Edina párkapcsolati road movie-jába!

A Jóemberek gazdag iróniával, a főváros és vidék között tévelygő szereplők életén keresztül festi meg Magyarországot. Van esély a hazatalálásra? Működhet úgy egy párkapcsolat, ha senki sem tudja, hol a helye? Olvasd el a Prae gondozásában megjelent regény egy részletét!

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Nem az a lényeg, hogy megjósoljuk a Föld jövőjét, hanem hogy alkalmazkodjunk [Podcast]

Litkai Gergely zöld podcastjének vendége Jordán Ferenc ökológus, akivel tavalyi nagy sikerű, Az ember vége a természet esélye című könyve apropóján beszélgettek.

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről. 

...
Nagy

Egy gyilkosságról szóló könyvben helyet kell kapnia az életnek is

A Cervantes Intézetben mutatták be a Pulitzer-díjas Cristina Rivera Garza kötetét. A Liliana legyőzhetetlen nyara a szerző 30 éve megölt testvérének történetét meséli el. Szó esett gyászról, utazásról és arról is, hogy teremthet egy gyilkosság közösséget és nyelvet.

Szerzőink

...
hhz

Kiss Noémi: Tegnap még a neveden szólítottak, másnap már csak anya [Podcast]

...
Sándor Anna

Daniel Kehlmann Goebbelst is megduplázza, miközben a művészek megalkuvásáról ír

...
vl

A töltött káposztától a nemzeti szuverenitásig: hová tűnt a magyar konyha?

A hét könyve
Kritika
Daniel Kehlmann Goebbelst is megduplázza, miközben a művészek megalkuvásáról ír
...
Podcast

Kiss Noémi: Tegnap még a neveden szólítottak, másnap már csak anya [Podcast]

Az Ezt senki sem mondta! EXTRA első epizódjában Ott Anna Kiss Noémivel beszélget anyaságról, hitről és a szerző Ikeranya című könyvéről.

Természetesen olvasok
...
Zöld

Egy új kutatás alapján úgy tűnik, a nők alkalmasabbak űrhajósnak

...
Zöld

Apa és lánya együtt írtak képregényt a depresszióval küzdő tiniknek

...
Zöld

A menstruáció egészen máshogy hat a sportteljesítményre, mint eddig hittük

...
Zöld

Miért olvassák a klímakutatók a bálnavadászok 200 éves naplóit?

...
Zöld

Az Indiát sújtó extrém hőség A Jövő Minisztériumát idézi

...
Zöld

Emlékszel a Búvár Zsebkönyvekre? Emlékművet kapott a botanikusnő, aki illusztrálta

...
Zöld

Parkolási őrület és ókori római receptek – 3 könyv Jordán Ferenc ökológus ajánlásával

...
Zöld

Tényleg jobb, ha későbbre halasztjuk a reggeli kávénkat?

...
Zöld

Szakítottatok? 6 tipp és 6 könyv, ami segít feldolgozni a szerelem fájdalmát