A Négyzetgyök névtelen vége a Margó Könyvek sorozat tizennegyedik darabja (ITT bele is olvashatsz, ITT pedig meghallgathatod a könyvről készült podcastunkat, amiben a könyvhöz utószót író Nyáry Lucával beszélgettünk), mely nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy bevezessen a kamaszok sokszor érthetetlen, percről percre változó, gyakorta szélsőséges kedélyállapotok között ingázó lelkivilágába.
Az 1980-ban született, Milánóban élő szerző (akinek már olvasható egy regénye magyarul Nagyon is emberi remény címen) életkorát tekintve távol áll a tinédzser korosztálytól, mégis meggyőző főhőst teremt Sofia személyében, aki egyes szám első személyben tudósít a vele történekről, néhány fordulatos hónap történéseiről.
Nyomozás egy titokzatos fiú után
Az író megteremti a nyelvet ahhoz, hogy énelbeszélőjének megszólalása, hangja hiteles legyen (és ez az átültetésben a fordítónak, Eörsi Saroltának is remekül sikerül), és ezen kívül azt a labilis lelkiállapotot is képes megjeleníteni, mely szinte kivétel nélkül minden tinédzser sajátja.
A tizenhat éves Sofia a Galilei Gimnázium diákja, akit év elején egy új, nemes egyszerűséggel csak Borzadályként emlegetett tanár az egyik legfurcsább osztálytársa mellé ültet. Így akár tetszik neki, akár nem, hétköznapjai nagy részét a különös, Négyzetgyökként megnevezett fiú mellett kell töltenie, aki persze hamar felkelti az érdeklődését.
Az osztálytárs gúnyneve onnan jön, hogy korábban ő mondja a lánynak, hogy olyan (mármint Sophia), mint »egy négyzetgyök szám nélkül«.
A különös fiú azonban nemcsak ezzel a talányos, nehezen értelmezhető megjegyzésével kelti fel a lány figyelmét, hanem azzal is, hogy folyamatosan, szinte mindenről jegyzeteket készít, és úgy tűnik, teljesen felette áll a szokásos gimis csatáknak, konfliktusoknak, mintha gondolatban mindig máshol járna. Ahogy a főhős követni kezdi a fiút, és egyre furcsább dolgokat tud meg róla, hogy aztán legvégül, egy sötét raktárban leplezze le Négyzetgyök titkát.
Tipikus középiskolás arcok
A kamaszeregény így egyfajta krimivé válik, nem véletlenül: a lány imádott nagyapja, Karl ugyanis a krimik szerelmese volt, és míg élt, unokáját is bevezette a bűnügyi történetek világába. Ráadásul nem kevés életre szóló bölcsességet is Sofiára hagyott, olyanokat, mint például az alábbi: „Vannak emberek a világon, akik azt mondják, amit szívből hisznek, és vannak, akik csak azért nyitják ki a szájukat, hogy megfeleljenek a társaiknak. (…) A második fajta az ócska. Tegyél róla, hogy ne legyél ócska.”
A nyomozó tehát Sofia lesz, a megfigyelt pedig a „fancsali-flegma fejű” Négyzetgyök, aki talányos fiatal, ki tudja, milyen titkokat rejteget. A lány persze nemcsak nyomoz, hanem éli az életét irigylésre méltóan kedves kis mozaikcsaládjában (anya, apa 1.0 és apa 2.0, valamint egy nagyon jófej mostohabáty társaságában), szokásos konfliktusokkal birkózik, tanul, buliba jár, szerelmes lesz, sőt Szempár címen (és természetesen inkognitóban) blogot is vezet, ahol pikírt megjegyzéseket tesz közzé a körülötte lévő világról, elsősorban az iskolában történtekről.
Tipikus kamaszfigurák lépnek elénk a könyvben, és bár nem teljesen kidolgozottak, de nagyon plasztikusan megjelenítik a jól ismert sztereotípiákat.
Látjuk a nagyképű, elkényeztetett lányt, az iskola alfahímjeit, az anorexia felé araszolókat, a bulikat, az osztálytermi bullyingot, a bátortalan közeledéseket, és azt is, hogy a megfelelni vágyás, a látszat és az identitás keresése mennyire fontos tényezők ebben az életszakaszban.
Bonyolult, ellentmondásokkal teli életkor
A legkidolgozottabb karakter értelemszerűen Sofia, aki egyben az olvasó kísérője is a történetben, hiszen mindent az ő szemén keresztül, az ő kizárólagos nézőpontjából látunk. Néhol tökéletesen értjük, máskor egyáltalán nem, olykor szimpatikus, és van, hogy a falra mászunk tőle. De talán éppen azért tűnik valódi tininek, mert képtelenség maximálisan megérteni, nyugvópontra jutni vele. Nem lehet teljesen kiismerni, hiszen ő sem ismeri önmagát, identitása labilis, belső ellentmondásokkal küzd.
Középkorú olvasóként el tudom hinni, hogy tényleg egy tinédzser tudata tárul fel a lapokon, vagyis az író elég jól megteremeti ezt az illúziót.
Pedig ezt a nyelvet és gondolkodásmódot működtetni (gondoljunk csak az állandóan változó szlengre) nagy kihívás, ebből a világból hamar kiszorul az ember. A jól megtalált hang és elbeszélésmód ellenére a Négyzetgyök névtelen vége nem tökéletes regény, sokszor elkalandozik, felesleges kanyarokat vesz, ezért helyenként túlírtnak tűnik, és az is előfordul, hogy egy-egy pillanatra ellaposodik. Talán egy kicsivel feszesebb szerkesztés, néhány kihúzott bekezdés nem vált volna kárára, így ugyanis sok a kitérő, a teljesen céltalannak tűnő elágazás.
Irodalom az irodalomban
A regény egyik érdekessége, hogy nagy helyet kap benne az irodalom és az írás aktusa mint téma. Sofiának és osztálytársai például az olasz irodalomban klasszikusnak számító, de hazánkban is jól ismert Edmondo De Amicis Szív című regényét olvassák, és az ott szereplő történetekhez hasonlót kell írniuk, ezek a fogalmazások pedig dőlttel szedve meg is jelennek a regényben.
Az írás mint az önkifejezés és az identitáskeresés fontos eszköze ezen kívül Négyzetgyök feljegyzéseiben vagy Sofia blogjának bejegyzéseiben is szerepet kap, bizonyítva azt, mennyire fontos lehet az írás a már említett életkorban.
Az elágazásokban gazdag regény szerkezetét aztán egy váratlan iskolai tragédia rántja össze, a traumatikus esemény sok mindent megváltoztat, következményeként az elbeszélő szinte egyik pillanatról a másikra felnőtté válik, és önmaga egy, a korábbinál összeszedettebb verziójává alakul. A befejezés tartalmi szempontból nyitva marad, de az mégis egyértelmű, hogy Sofia megérkezett valahová, úgy tűnik, mintha hirtelen fel is nőtt volna, és Négyzetgyök titkán kívül megtalálta volna azt, amit mindvégig keresett: önmagát.
