Egy nyomasztó, a fényben is az árnyékot mutató világ Cormac McCarthy-é, amely az örök vadnyugat és az amerikai Dél emblematikus vidékein és törvényei között bontakozik ki. McCarthy első regénye 1965-ben jelent meg, jelenleg a tizenegyediken dolgozik. A többszörösen díjnyertes író 2007-ben megkapta a Pulitzer-díjat, Nem vénnek való vidék című könyvéből pedig négyszeres Oscar-díjas film készült. A szerző művei 2018 júniusától jelennek meg életműsorozat keretében a Jelenkor Kiadónál. Az 1968-as Odakint a sötétséget most olvashatjuk először magyarul, Greskovits Endre fordításában. Az 1992-es Vad lovakat, amely a Határvidék-trilógia első része, már ismerheti a magyar közönség, mindegyik kiadást (köztük a mostanit is) Szentgyörgyi József fordításában. A két regény időben meglehetősen távol helyezkedik el egymástól, motívumaikban, világfelfogásukban mégis hasonlóak. Ezek alapján összegyűjtöttük, és pontokba szedve mutatjuk McCarthy prózájának néhány jellegzetességét.
Cormac McCarthy: Odakint a sötétség
Fordította: Greskovits Endre, Jelenkor Kiadó, 2019, 261 oldal, 3499 HUF
Az ember jelenléte pusztulást visz a természeti tájba
A regények által kirajzolt terek végtelennek tűnnek, a szereplők vándorlásaik során sekély sivatagokon, átláthatatlan bozótos erdőkön vágnak keresztül, mégis szűk számukra McCarthy kényelmetlen világa. Hiszen mindenhol ugyanazzal találkoznak: koporsó méretű ajtókkal, hullaszerű szemekkel, koponyaforma arcokkal, rothadó állati tetemekkel. A pusztulás és pusztítás balsejtelme járja át az Odakint a sötétség sorait, amelyben egy testvérpár, Culla és Rinthy bolyongásait követhetjük végig. A báty kiteszi az erdőbe a lány tőle fogant gyermekét, aki aztán a keresésére indul. Culla is útra kel, a többszörös bűn terhe alatt, ám mindenhonnan menekülnie kell három démonszerű férfi elől, akik rejtélyes módon követik őt. A történetet átszövő fény-árnyék játék mindig a sötétséget hangsúlyozza, a szépség is félelmetes külsőben jelenik meg: „Nézték, ahogy leül a batyuval a kezében, a könyökénél álló lámpát megtámadta egy molylepke, és sötét árnyékot vetett az arcára, amelyet mintha foglyul ejtett volna a törékeny koponya, a vékony rozelitcsont, akár egy porcelánmaszk.”
Borítópornó extra: A Cormac McCarthy-sorozat
Új rovatunkban különleges könyvborítók tervezőit kérdezzük meg arról, hogyan dolgoznak, miként születnek a nagy ötletek, és milyen tendenciákat látnak a szakmájukban itthon, illetve külföldön. Cormac McCarthy 85. születésnapja alkalmából ezúttal a Jelenkor gondozásában megjelenő életműsorozat borítóiról beszélgettünk Váradi Zsolt grafikussal. Ma nyolcvanöt éves Cormac McCarthy, az egyik legjelentősebb kortárs amerikai író.
A természeti formák tisztasága ritka ásványként csillog át az emberi felszínen. A tömör tájleírások a McCarthy-próza szerves részét képezik. A különféle növények harmóniában növekednek egymás mellett, a távolból nemes állatok figyelik az embereket és megszelídített társaikat. A Vad lovak két felnőttet játszó tizenéves cowboya, John Grady Cole és Lacey Rawlins, Texasból Mexikóba lovagol a füves pusztákon át, ahol megtalálni vélik azt, ami az ő Amerikájukban már csak egy letűnt kor nosztalgiájaként, egy rétegnépesség szikkadt mindennapjaiként él tovább, az igazi Vadnyugatot:
„Bíbor párában nyújtózott el a síkság, nyugat felé a felhők alatt vízimadarak ritkás rajai húztak észak felé a leszálló nap előtt, mint halrajok egy égő tengerben, közelebb a prérin aranyszín porfátyol alatt teheneket hajtó vaquerókat láttak.”
Az válik bűnössé, akit a társadalom annak akar látni
A mexikói vaquerók, azaz marhapásztorok csizmás-kalapos figurái testesítik meg azt az ideált, amit John Grady és Rawlins keresnek: a szűkszavú, egyedül boldoguló férfit, akinek különös kapcsolata van a lovakkal és ezáltal jobban érti a természet működését, mint az attól elszakadt városban élő emberek. Egyensúly azonban nem jöhet létre. A történet elejét áthatja az üldözés, a számonkérés balsejtelme, ahogy a két fiatal minden úton poroszkáló magányos lovasról azt hiszi, hogy utánuk, értük jött. Míg aztán a bűn vélt vagy tényleges elkövetése valósággá válik egy lólopási ügy, valamint John Grady és egy ranch tulajdonosának a lánya közti testi kapcsolat formájában. John Grady valószínűleg életében először szembesül azzal, hogy egy társadalom akkor is érvényesíteni fogja vele szemben a törvényeit, ha ő kívülálló szeretne maradni. A fiú naivnak tűnő elképzelései a szerelemről és az igazságról sorra zúzódnak szét a bírói meghallgatás alatt, a börtön falai között, a lánnyal való utolsó beszélgetés alkalmával.
Cormac McCarthy minden szempontból öntörvényű szerző
Fotó: Derek ShaptonCormac McCarthy nem az a típusú szerző, aki könnyen adja magát - sem az olvasóinak, sem pedig azoknak, akik szövegei fordítóiként hónapokig az ő világában élnek, tobzódnak és gyötrődnek. McCarthy néhol hömpölygő, máshol minimalista prózája igazi fordítói kihívás, ahogy az is,...
Culla és Rinthy útját is a bűn és annak következményei kísérik végig. A regény szereplőit a korszak meghatározhatatlansága, a régies, század előtti világot idéző tárgyi környezet keveredése olyan modern, apokaliptikus felhangú kifejezésekkel, mint android, plazma, celluloidgallér, gázlehelet, mitikus térbe helyezi, és a bűnösség kérdését is szimbolikus síkra emeli. Culla bármerre megy, mindenhol árnyékok kísérik, gyanakvás fogadja, és zűrzavart hagy maga után, míg Rinthy minden házban befogadásra, megértésre és támogatásra lel. Mint a bűn elszenvedője, ezáltal annak részese, azonban ő is meg van jelölve: melléből a kisfia elvesztése után még hónapokkal is csepeg a tej, ami átáztatja a ruháját.
Az ok-okozati viszonyok nem léteznek
A bűnre válaszul érkező igazságszolgáltatás is mitikus formában rajzolódik ki az Odakint a sötétség lapjain. A meleget nem adó tűz állandó jelenléte, a démonikus üldözők, akik elől nem lehet elbújni, egy kígyóktól rettegő öregasszony, a folyón való átkelés, egy égő ló, mind a pokol képzeteit erősítik az olvasóban.
A túlvilági elszámoltatás mellett a földi bíráskodás is hasonlóan kérlelhetetlen. Mindkét forma olyan szabályokhoz igazodik, melyek a szereplők számára kiismerhetetlenek, megérthetetlenek. John Grady, amikor már Észak-Amerikában kerül ismét bíróság elé, valamiféle igazságos rendezést vár az ügyében, hiszen tisztában van azzal, hogy ő is elítélendő tetteket követett el, ám mégis elengedik. Kényszeresen kutatja a lopottnak gondolt ló eredeti gazdáját, ám nem jut nyugvópontra, nem talál válaszokat.
A kiismerhetetlen világ az emberek közti kapcsolatban is tükröződik
McCarthy stílusának egyik nagyon egyedi jellegzetessége a párbeszédek kezelése. Az egyes elemek általában új sorban kezdődnek, de a dialógus jelzése nélkül, akár oldalakon át. Mivel sokszor nem kapunk kiegészítő információkat, könnyű belezavarodni abba, hogy ki beszél. Ez azt eredményezi, hogy kénytelenek vagyunk visszalapozni, visszatérni a korábbi részekhez, és erősen koncentrálni. Ez a technika nehézzé is teszi az olvasást, és a frusztráció olyan érzését váltja ki belőlünk, amely a regények szereplőinek is alapvető állapota. Nemcsak a külső világot, de egymást sem értik, ahogy folyton visszakérdeznek, mintegy maguk is belezavarodva egy párbeszédbe. Mikor Rawlins az élet nagy kérdéseiről vár valamiféle útmutatást John Gradytől, a beszélgetés üres fecsegéssé, zagyvasággá silányul.
A megértés lehetősége rejtett formában van jelen
A regényekben mégis feltűnnek néha olyan szereplők, akik mintha értenének valamit a nagy egészből. Mint mesebeli útitársak, egy rövid időre keresztezik a főhősök útját, és példázatok formájában rájuk bíznak egy-egy rejtett igazságot. John Gradynek szerelme nagynénje meséli el a pénzverő történetét, aki véletlenszerűen választja ki, hogy a pénzérmét melyik oldalára fordítva helyezi a prés alá:
„Ha van is valami törvényszerűség ebben a dologban, akkor az olyan formát ölt, amit az én szemem nem ismer föl. Számomra ugyanis mindig az volt a kérdés, hogy az a forma, amit a mi életünkben látunk, a kezdet kezdetétől jelen volt-e, vagy csak véletlenszerűen bekövetkezett eseményekről van szó, amelyeket utólag nevezünk törvényszerűségeknek.”
Van-e sorsunk? Esetleges-e az életünk, ami öntudatlan választások mentén alakul egy adott módon? Változtathatunk-e a világon?
Culla disznópásztorokkal találkozik, akik egy óriási disznócsordát terelnek át egy szűk hasadékon egy szirtre, amelynek pereméről a megijedt disznók az alattuk hullámzó folyóba zuhannak, magukkal sodorva az egyik pásztort. A többiek Cullát kezdik okolni a haláláért, aki szerintük hátulról elkezdte az állatokat a szakadék felé terelni. Egy prédikátor is érkezik, aki szintén meg van győződve róla, hogy Culla gonosz és bűnös, és végül megegyeznek, hogy felakasztják a férfit. Culla végül megmenekül, és ő, Rinthy és John Grady tovább bolyonganak ebben az otthontalan pokolban, maguk sem tudva, hogy valami elől vagy valami felé futnak.
Szerző: Monostori Andrea
