Nyolcvankilenc éves korában meghalt a kortárs amerikai próza egyik megkerülhetetlen alakja, a Vad lovak és a Véres délkörök írója, Cormac McCarthy. Az írónak az Egyesült Államokban tavaly jelent meg – egy hónap különbséggel – két regénye (The Passenger / Stella Maris), amelyek még az idén a Jelenkor Kiadó gondozásában jelennek majd meg. Itthon több műfordító ültette át magyarra a műveit (a McCarthy-prózáról ebben a szülinapos cikkben meséltek), a két új regény fordításán pedig jelenleg is dolgozik Greskovits Endre, akit a benyomásairól kérdeztünk, és arra kértünk, helyezze el az új regényeket a McCarthy-féle próza-univerzumban.
„Az életmű lezárásaként mindenképp különös regény született (avagy párregény, de az egyszerűség kedvéért tekintsük ezt most egynek), amely sok szempontból magán viseli a szerző erőteljes megkülönböztető jegyeit, de a hosszú, 16 éves érlelés és McCarthy megváltozott érdeklődése miatt sok mindenben el is tér az eddig megszokott művektől” – válaszolta Greskovits Endre. Magyarázatként hozzátette, hogy a szerző először is ezúttal otthagyta a Vadnyugatot (ha Knoxville környékét nem is, oda azért visszatér), meglepő helyeken mozog: New Orleansban, Wisconsinban, Párizsban, a Baleár-szigeteken. Másodszor mivel időskorában rengeteget foglalkozott matematikával, fizikával – elsősorban kvantumfizikával –, ezek a tudományágak is bőséggel megjelennek a regényben. A harmadik pedig a pszichológia tudományának erős kiemelése, hiszen a párregény második darabja a Stella Maris nevű pszichiátriai intézetben játszódik, és csakis a főhős később öngyilkossá lett húgának lelki mozgatórugóit igyekszik feltárni. „Egyszóval az olvasónak sok meglepetésben lesz része, mást kap, mint amit megszokott, de ugyanolyan jó minőségben –
csak a reménytelennek tűnő világ állandó”
– tette hozzá.
Greskovits Endre elmondta még, hogy a fordító szívéhez természetesen az általa lefordított művek állnak a legközelebb, hiszen ezeknek ismeri minden rezdülését: „Ami a többit illeti, azokat is szeretem, de az érett McCarthy művei nekem – persze tudom, hogy ez szubjektív dolog – túlságosan sötétek és kilátástalanok, amitől persze még zseniálisak. Ha mégis ki kellene emelnem valamelyiket, a Vad lovakat mondanám, de lehet, hogy csak azért, mert ezzel találkoztam először”. Amikor arra kértük, hogy ajánljon egy olyan könyvet, amellyel egy kezdő McCarthy-olvasó beléphet ebbe a világba, akkor bevezetésként továbbra is a Suttree című regényt ajánlotta (olvass bele), „mivel ez erősen önéletrajzi könyv, és bár ezen is vastagon ott ül a reménytelenség, azért meg-megcsillan benne a humor is, ami a későbbi művekre már nem annyira jellemző. Mindenesetre elég jó kapaszkodóul szolgál a szerző és világa megismeréséhez és megértéséhez.”
Ugyanezt a kérdést feltettük Totth Benedeknek is, aki Az út (olvass bele) és az Átkelés című regényeket fordította magyarra, és aki azt mondta, hogy a Nem vénnek való vidék jó belépő lehet a McCarthy-univerzumba. Hozzátette, hogy ezt akkor is érdemes elolvasni, ha valaki már látta a Coen-testvérek szintén kiváló adaptációját. A McCarthy-könyvekhez fűződő személyes viszonyáról Totth Benedek a következőket mondta:
„A McCarthy-próza már olvasóként is letaglózott, fordítóként pedig egyszerre végtelenül nyomasztó és katartikus volt az általa teremtett világokban létezni. Áthozni egy McCarthy-mondatot, az maga az istenkísértés, a mai eszemmel lehet, hogy már nem mernék ilyesmire vállalkozni. Nekem az Átkelés az egyik kedvenc (McCarthy-)regényem. Lenyűgöz az az eltökéltség, könyörtelenség és öntörvényűség, amivel végigmondja ezt az elmesélhetetlen történetet az elkóborolt farkasról és a fiúról, aki vissza akarja vinni Mexikóba. Ez a regény
Az öreg halász és a tenger és a Moby Dick találkozása a neo-westernnel.”
