Az elliptikusan szerveződő, hiányokkal, kihagyásokkal teli szöveg három férfi története: egy öregemberé, egy fiatalé, és egy, a gyermek- és felnőttkor határára érkezett fiúé. Más generációkhoz tartoznak, de közös bennük, hogy mindhárman igazi magányos farkasok,
olyan emberek, akik számára a társadalom, a törvény érdektelen, saját horizontjukon kívül eső valóság.
Az idős férfi, Arthur Ownby egy rozoga kis kalyibában él öreg kutyájával, az emberektől távol, a Knoxville-től keletre eső hegyek között. Nehezen alszik, sokféle fájdalom kínozza, éjszaka általában a környéket járja az egykor jobb napokat látott gyümölcsöskertje körül. Nem egészen világos, hogy a törvénnyel és annak képviselőivel miért kerül szembe, de többször rálő az őt zaklató rendőrökre. A fiatal férfi Marion Slyder, csempész, akinek sokszor meggyűlik a baja az igazságszolgáltatással, de igazi túlélőként mindig kimenti magát a bajból. A harmadik fontos hős a fiú, John Wesles Rattner, félárva, csendes, magának való kamasz, akit az emberek világa helyett inkább a természet, az állatok, a csapdázás érdekel. Aznap is éppen a csapdáit ellenőrzi, amikor egy baleset szemtanúja lesz, és kimenti Slydert a patakba zuhant autójából. A fiú és a férfi között ezt követően barátság szövődik, amely sokban emlékeztet egy apa-fiú kapcsolatra. A fiú a csapdák kapcsán az öregemberrel is kapcsolatba kerül, így a három férfi valamiféle felszínes kapcsolati hálóba rendeződik, azt azonban csak az olvasó tudja, hogy egy negyedik férfi köti őket össze igazán: a fiú halott apja, akinek az öregember és Slyder közül az egyik a gyilkosa, a másik pedig holttestének rejtegetője.
Szinte már krimibe illő történet, de a regény mégsem lesz krimi, ugyanis a három férfit összekötő látható és láthatatlan szálak csak nagyon zavarosan engedik láttatni magukat, a narratíva töredezett, az egyes történetek csak lazán kapcsolódnak, viszonylag nagy idő- és térbeli ugrások szabdalják darabokra ezt a nyers erejű szöveget.
A kihagyásos szerkesztés balladaivá teszi a regényt,
ugyanúgy, ahogy a szereplők bemutatása is. A gyümölcskertészben ugyanis nincsenek árnyalt, mély lélekrajzok, az elbeszélő nem avat be a szereplők gondolataiba, érzelmeibe, olvasóként nem érthetjük (legfeljebb sejthetjük) a motivációkat, a figurákat csak tetteiken és visszafogott, szűkszavú megszólalásaikon keresztül ismerhetjük meg. Mint egy szakadozott némafilm, úgy pereg az olvasó előtt McCarthy első regényének cselekménye, melyből egy férfiközpontú, az erőt és a félelem hiányát jutalmazó világ rajzolódik ki.
Az erőszak mindennapos ebben a történetben; verekedések, fenyegetőzés, vagy akár gyilkosság jelentik az emberek közötti alapvető kommunikációt. Ez a zsigeri agresszió pedig mintha a természetből szivárogna az emberekbe.
McCarthy a természetet nem idilli, az ember számára kényelmet, bőséget és szépséget jelentő térként jeleníti meg,
hanem veszélyes, vad és sokszor kegyetlen, sötét tónusú környezetként. Az Appalache-hegység szakadékait, erdőit, a Red Branch nevű település környékét lefestő bekezdésekből rengeteg van a szövegben és ezek mindegyike a természetnek egy olyan perspektívából történő megfigyelése, amely nem a szépséget, sokkal inkább a fenséget láttatja:
„A hold már magasabban járt most, hogy bement a szárcsagyökér mellett a gyümölcsösbe, a fák megfeketedett ágai lapos papírként nyúltak át az ösvény fölött, és a tócsaszerű hold úgy mozgott, ahogy ő, siklott ázott masszaként ágtól ágig, nagy alattomban nézett, ahogy ő. Az öreg lába előtte járt testetlenül és ismeretlenül, átúszott a sávos árnyékokon, a citromzöld fű suhogott és meghajolt, megtört a szárak reszkető alja, ahogy az üveg reped halkan, elkapta a gyenge fényt, aztán gyorsan visszabújt a sötétbe. A tücskök kontrapunktján kívül nem hallatszott hang.”
Az ember sokkal közelebb áll itt a természethez, mint a másik emberhez.
A természettel való kommunikációja természetes, míg a másik emberhez intézett szavai mögött mindig a megértés lehetetlensége bujkál.
A három szereplő közül különösen az öreg az, aki érti a természet szavát. Hogy az emberek világánál fontosabbnak tartja, azt nagyon jól szemlélteti a jelenet, mikor megszólítják, de nem az őt kérdező emberre néz, hanem ekkor is a tájat vizsgálja:
„Az öreg már megállt. A férfira nézett, aztán el mellette tejeskék és derűs szemmel, egy galamb alászálló röptét figyelte, és azon túl a zöld hegyekig húzódó lejtős rétet, a távoli égbe nyújtózó vékony, kék csúcsokat …”
Az ember és a táj egymásba íródik, sokszor elválaszthatatlan, hogy kiről is van szó, a természetről vagy a benne élő emberről. Az egész környezetben – legyen vakító nyár vagy fagyos tél – van valami baljóslatú, mintha minden azt sugallaná, hogy aki itt él, együtt lélegzik ezzel a tájjal, annak valamikor egészen biztos rosszra fordul a sorsa, nincs lehetőség boldog befejezésre. És így is történik: börtön, elmeotthon, menekülés; talán csak a fiú az, akinek lesz még esélye az újrakezdésre, aki ki tud törni ebből a világból. Abból a valóságból, amelyben a férfiak nézése általában „nem tükröz se reményt, se csodálkozást, se kétségbeesést”. A hegyek között élő hallgatag férfiak ezt a zárkózott, látszólag érzelemmentes viszonyulást adják tovább generációról generációra, még akkor is, ha nincsenek saját fiaik. A rendíthetetlenség, az érzelmek sivársága persze lehet, hogy csak látszólagos, az öregnek se családja, se barátja, de idős kutyájához való ragaszkodása szembetűnő, a szöveg egyik legerősebb jelenete pedig éppen az, mikor a ronccsá öregedett kutya követni próbálja a kocsit, amelyben letartóztatott gazdáját elviszik.
Az egész regény sötét, apokaliptikus hangulatot áraszt, pedig végítéletről szó sincs. Mégis, annak a világnak, melyet a regény megjelenít, vége van. Mikor a fiú évek múltán visszatér a szülőhelyére, rádöbben, hogy ez a szülőföld elveszett,
nincs visszatérés az egykori világba.
McCarthy A gyümölcskertész lapjain megjelenített helyszínen született és nőtt fel, a környék minden egyes zugát ismeri, első regényével ennek a valaha volt helynek állít emléket. Annak a világnak, amely helyszínként ugyan megmaradt, nem tűnt el a föld színéről, de egykori esszenciáját elveszítette. A regény utolsó mondatai is ezt visszhangozzák:
„Eltűntek már. Elmenekültek, elvonultak a halálba vagy száműzetésbe, elvesztek, megszűntek. A vidéken a nap és a szél még mindig mozgott, hogy süsse és hajlítgassa a fákat, füveket. Ezeknek az embereknek sem testi valójuk, sem nyomuk nem marad. Az itt lakozó furcsa nép ajkán nevük már csak mítosz, legenda, por.”
