Július 20-án tölti be a nyolcvanötöt a kortárs amerikai próza egyik kiemelkedő alakja, nagy kedvencünk, Cormac McCarthy Pulitzer-díjas amerikai író. Nem vénnek való vidék, Határ-trilógia, Az út vagy a frissen megjelent Suttree mind az életmű nagyszerű részei. Megkérdeztük magyar fordítóit a prózájáról, készítettünk egy Borítópornót is, valamint megkértük Dragomán Györgyöt, akiről tudtuk, hogy fontos szerző neki Cormac McCarthy, hogy köszöntse ő is. Ezt olvashatjátok itt.
Nem emlékszem, melyik volt az első Cormac McCarthy mondat, amit elolvastam, amikor huszonegy évesen találomra levettem a polcról egy amerikai kisváros könyvtárában, csak arra emlékszem, hogy mennyire lenyűgözött ez a semmire se hasonlító hang. Egy apokaliptikus, amerikai Móricz Zsigmondnak gondoltam hirtelen, és akkor nekem éppen egy ilyen íróra volt szükségem. Elejétől a végig kronologikusan elolvastam az életművét, akkor jelent meg az Átkelés, a Határ-trilógia második kötete, és mire a végére értem, nem szerettem volna semmi mást, mint ezt az írót megmutatni valahogy apámna
Beszélgetni szerettem volna vele róla, meg akartam mutatni neki McCarthy mondatainak nyelvteremtő bátorságát, a szépségét, az erőszakosságát, azt, hogy milyen lenyűgöző öntörvényűséggel hajlandó elmenni mindkét irányba a végletekig, azt, hogy milyen gerincroppantó erővel feszül egymásnak a szövegeiben a mérhetetlen cinizmus és a határtalan hit, biztos voltam benne, hogy apámat is megragadja majd McCarthy mondatainak biblikusan áradó brutalitása és szépsége.
Fotó: Derek Shapton
Amikor hazajöttem, próbafordításokat készítettem (sose felejtem el, Anna, a felségem, egy kórházi ágyon, egy súlyos műtét után korrektúrázza nekem önfeláldozóan az Átkelés legszebb részletét), lektori jelentéseket írtam, lelkes egyetemistaként kezdtem házalni vele. Nem sok sikerrel – vagyis pontosabban: teljesen sikertelenül. Én azt éreztem, ott a helye Faulkner mellett a polcon, muszáj, hogy megjelenjen magyarul, de az elutasításokból megértettem, hogy ez a sötét amerikai dél akkor, a kilencvenes évek legelején, valahogy éppen túl messzire volt Magyarországtól és a magyar olvasóktól. Én viszont sokat tanultam tőle, azt hiszem, látszik is az első regényemen. És a lefordított részletről nagyon szépet beszélgettünk apámmal. Közben alakítottam kicsit a hasonlaton: McCarthy prózája olyan, mintha Móricz Zsigmond és Bodor Ádám a Károli-Bibliából olvasnának fel egymásnak a vadnyugaton, közben a háttérben Tom Waits énekelne csendesen-fájdalmasan.
Aztán lassan eljött nálunk is az ő ideje, nagy öröm leírni, hogy mára, McCarthy nyolcvanöt éves korára már majdnem a teljes életmű elérhető magyarul (a The Orchard Keeper még hiányzik, de a Jelenkornál majd az is érkezik - a szerk.).
