Talán egyetért velem abban, hogy A láthatatlan fény egy kifejezetten ambiciózus könyv az idősíkok és a nézőpontkarakterek folyamatos váltogatásával és a regény során felmerülő témák, motívumok gazdagságával. Ám a Felhőkakukkvár Konstantinápoly ostromától egészen a 22. századig terjedő történetéhez, a regény óramű bonyolultságú felépítéséhez és az azt átszövő hihetetlen utaláshálózathoz viszonyítva mégis szinte könnyed olvasmánynak mondható. Hogyan született meg és alakult ki az elméjében a Felhőkakukkvár építménye?
A láthatatlan fény egy jelentős része a fallal körbevett Saint-Malo városában játszódott, amely része volt Hitler őrült tervének az Atlanti-fal létrehozására, amely Dél-Franciaországtól egészen Skandináviáig húzódott. A regény írása közben sokat olvastam a történelem óriási falairól és megalomániás uralkodóiról, és mindig előkerült Konstantinápoly fala, amely a középkor legfejlettebb védműve volt. A láthatatlan fényt 2014-ben fejeztem be, és miközben a következő regényötletemen gondolkoztam, beindult a 2016-os amerikai elnökválasztási kampány, ahol az egyik jelölt kampánygyűlésein a tömeg az „Építsük fel a falat, építsük fel a falat” szlogent kántálta.
Beleástam magam a falak történetébe,
és magával ragadott Konstantinápoly, amelynek fala tizenegy évszázadon keresztül állt, túlélt huszonhárom ostromot, ellenállt az elefántok és ostromgépek erejének. Ráadásul a város falai között nemcsak aranyat és drágaköveket őriztek, hanem a kultúra kincseit is: könyveket, szinte az egész antik világ hagyatékát. Ebből lett a regény magja: hogyan hat ezekre a falakra a történelem felforgató ereje, amely a puskapor formájában érkezik meg a 15. században? Ekkor azonban még csak Anna és Omeir története volt meg – a lány a falak mögött, a fiú azokon kívül, épp, mint A láthatatlan fényben. Ezen a ponton jutott eszembe, hogy a cselekedeteik által keltett pillangóhatást talán legjobban egy ősi könyv segítségével lehetne megmutatni, amely az ő kezeikből eljut a messzi jövőbe olyasvalakinek a kezébe, akivel sohasem találkozhatnak. Így került be a képbe Zeno és Seymour története révén a jelen, ami erős párhuzamot mutat a 15. századdal abból a szempontból, hogy azokban az évtizedekben is az egész világot felforgató technológiák sora jelent meg, gondoljunk csak a Konstantinápoly falait leromboló ágyúkra, illetve a könyvek forradalmát elhozó nyomtatásra, míg napjainkban az információs technológia és a klímaváltozás formálja újra világunkat. Egy éve dolgoztam már a könyvön, amikor úgy döntöttem, hogy a múlt és a jelen mellé kell egy jövőben játszódó történetszál is. Így épült fel fokról fokra a regény, és nem egy nap volt az írása közben, amikor a fejemet fogtam: úristen, ez túlságosan nagyra törő. Ám eközben végig bennem munkált az érzés, hogy az élet rövid, és azt reméltem, hogy a Pulitzer-díj után a kiadóm hajlandó lesz kockáztatni ezzel a sokkal bonyolultabb könyvvel. Azt mondtam magamnak, hogy most van az ideje ennek a könyvnek, amíg az elmém képes rá, és a kiadóm talán még hajlandó kiadni (nevet).
A láthatatlan fény 2014-ben jelent meg, és széleskörű kritikai elismerést kapott, rákövetkező évben pedig a Pulitzert is.
Tovább olvasokA különböző idősíkokat és szereplőket pedig két szöveg fogja össze, mégpedig egy létező és egy fiktív. A több szereplő életében meghatározó szerepet játszó Odüsszeiát mindnyájan ismerjük, vagy pontosabban tudunk róla, ám a fejezetek közötti kohéziót megteremtő Felhőkakukkvár három antik művön alapszik. Az egyik ezek közül természetesen Arisztophanész Madarak című komédiája, a másik Az aranyszamár, ám a harmadik a legérdekesebb. Ez egy bizonyos Antoniósz Diogenész A Thulén túli hihetetlen dolgokról című könyve, ami viszont már nem létezik: egy 9. századi fennmaradt konstantinápolyi katalógusból és összefoglalóból tudunk egyáltalán a létezéséről. Valahol lenyűgöző, hogy egy ezer éve nem létező könyv halálában is képes egy újabb könyvet ihletni, és így továbbélni…
Minden irodalom a saját médiuma áldozata.
Szeretjük úgy vélni, hogy a könyvek túlélnek minket, de ez nem feltétlenül van így. A papír előtt köveket, agyagot, viaszt, papiruszt használtunk, az inkák feltalálták a kiput . Ám mindegyik forma mulandó. Elpusztítják őket a természeti vagy az emberi erők: tüzek, földrengések, áradások, zsarnokok, barbárok, könyvégetők. Ez egyszerre rémisztő és gyönyörű számomra. A regényben végig jelen van ez az egymással vetélkedő két erő: enyészet és megőrzés, gondoskodás és pusztítás.
A Felhőkakukkvár szereplői olvasók, vagy történetek hallgatói, hasonlóan A láthatatlan fény szereplőihez. A regény szerintem csodálatosan ragadja meg azokat a pillanatokat, amikor először találkoznak a könyvek, a szövegek világával, ahogy úgy érzik, hogy a történeteknek köszönhetően végtelen lehetőségek, egy egész új világ nyílik meg előttük. Önnek volt hasonló élménye?
Igen, C.S. Lewistól Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény. Bár gyermekkoromban ezt még nem tudtam így kifejezni, ez a történet, ahol a ruhásszekrényen keresztül átjutunk egy színekkel teli, beszélő oroszlánokkal benépesített világba, csodálatos metaforája a könyveknek, ahogy azok ajtót nyitnak más világokba, életekbe. Gyerekkoromban nem voltunk túlságosan jómódúak, nem utaztunk sokat, így a könyvek és a könyvtár volt az a hely számomra, ahol más helyekre, életekbe, korokba kalandozhattam. Ez egész életemben elkísért, és ahogy mondja, már a korábbi műveimben is fontos volt ez a motívum.
A Felhőkakukkvárban úgy döntöttem, hogy kibővítem ezt, és minden szereplő a központi szöveggel kerül kapcsolatba.
Anna megtalálja, Omeir megvédi és továbbadja, Zeno az, aki lefordítja, Seymour bizonyos mértékben a kiadó, aki új médiumba helyezi, és a sor végén Konstance az olvasó, akihez az idő viszontagságain keresztül eljut a könyv, és aki a Felhőkakukkvár olvasóival együtt megfejti a rejtvényt, hogy milyen utat jár be a könyv. A Felhőkakukkvárban szerettem volna megragadni, hogy számomra mit jelent az olvasás. Emellett a regény írása közben jöttem rá, hogy mennyire elképesztően szerencsés és privilegizált helyzetben vagyok, hogy életem során bármikor elmehettem a könyvtárba. Teljesen magától értetődőnek vettem, hogy bemenjek, és kivegyem bármelyik könyvet, mintha csak levelek lennének a fákon, miközben a világ számos pontján erre egyáltalán nincs lehetőség, és számos könyvtár van a megszűnés szélén világszerte. A Felhőkakukkvár így a könyvtárosok előtt is tiszteleg, akik őrzik fajunk kollektív bölcsességét.
A Felhőkakukkvárban az Odüsszeia ez az új világra kaput nyitó történet. Ahogy mondtam, mindnyájan ismerjük ezt a művet, még pontosabban tudunk róla, mert tapasztalataim szerint a legtöbben nem tudnak vele mit kezdeni iskolásként, amikor először találkoznak vele, és aztán nem is térnek vissza Homéroszhoz. Be kell valljam, hogy én is így voltam vele, ám a Felhőkakukkvár fordítása meghozta a kedvemet az újabb próbálkozáshoz, és azon is elgondolkodtam, hogy talán az ön regénye az, ahonnan elindulva befogadhatóvá lehetne tenni a fiatalabb korosztályok számára is ennek az ősi szövegnek az élményét.
Ennek nagyon örülnék. Rendkívül fontosnak tartom a fordítói munkát, hiszen így lehet az újabb nemzedékek számára átélhetővé tenni az ilyen ősi szövegeket. Az én iskoláskori élményem egyébként nagyon hasonló volt: egy porosnak ható, a 20. század elejéről származó könyvből tanultuk az Odüsszeiát, pedig ez egy fordulatos kalandtörténet szörnyekkel, boszorkányokkal és veszéllyel, ahol Poszeidón a hullámok alatt vágtat víz alatti lovaival, miközben Odüsszeusz tutaján hánykolódik a viharban.
Ráadásul az Odüsszeia az alapja az annyi nagy nyugati mű alapját adó körkörös történetmesélésnek.
Ahogy T. S. Eliot írta: „És nem hagyhatjuk abba a kutatást / És az lesz kutatásunk vége, / Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk / És először ismerjük fel azt a helyet.” Ez a körkörös mozgás, a távozás, majd hazatérés a mai napig a modern történetmesélés alapvető formája, és a Felhőkakukkvárban ezzel akartam foglalkozni: az ógörög nosztosz fogalmával, ami hazatérést jelent. Ez képezi a mai nosztalgia szó gyökerét, ami a haza utáni vágyakozást jelenti. Ám a nosztosz a hazatérésről szóló dalt is jelent, ami az ősi időkben különösen nagy erejű dolog volt, hiszen számtalan veszély leselkedett az emberekre útjaik során, és sokszor a hazatérés reményét nyújtó dal volt a szeretteikre éveken keresztül várakozók egyetlen vigasza és támasza. Emellett a megőrzés és gondoskodás is ott rejlik ebben, hiszen a dal, az irodalom révén őrizzük meg az emlékeket. A pusztítás valaminek elvágása az élet szövetében, amit a dalok révén szövünk meg. Az Odüsszeiát több száz éven át énekelték, mielőtt leírták volna, és az a tény, hogy háromezer éve hallgatjuk, azt jelenti, hogy Odüsszeusz emlékét a dalba szövés révén őriztük meg, amit gyönyörű dolognak érzek.
A könyv írása során egyébként milyen Odüsszeia-fordítást használt fel?
A múltbeli részeknél a szereplők egy régebbiből idéznek, de emellett Emily Wilson 2017-es fordítását használtam. Nagyon szeretem ezt a fordítást: életerős, szinte olyan, mintha regényként olvasnánk az Odüsszeiát. Odaadtam az apósomnak is, aki szinte egy ültő helyében kiolvasta. Egy modern fordítás képes új életet lehelni a szövegbe, és szeretem, amikor egy fordító szabadon meri kezelni a forrásszöveget. Az Odüsszeia szájról szájra járó ének volt, nem volt kőbe vésve. Egy fordítónak hozzá kell tennie szerintem a saját energiáját, lényét a szöveghez, a fordítói munka egyfajta kollaboráció a fordító és a szöveg között. Remélem, nem vélte úgy a Felhőkakukkvár fordítása közben, hogy mindent épp úgy kell írnia, ahogy az eredetiben szerepel, hanem úgy érezte, a saját képére formálhatja a szöveget.
Ezen a ponton talán bevallhatom, hogy valóban végrehajtottam pár változtatást a szövegen. Magyarország évszázadokon át hadakozott a Konstantinápolyt bevevő török hadakkal, olyannyira, hogy a legismertebb magyar történelmi regény, az Egri csillagok egy száz évvel későbbi török ostrom történetét meséli el, amely viszont a védők hősiessége miatt kudarcba fulladt. Innen emeltem át néhány oszmán fegyvernem nevét, hogy további ízt adjak Konstantinápoly ostromának.
Ez remek! (nevet) Ön elvégre sokkal jobban ismeri az olvasóit! Íróként érzelmekről írunk, arról, hogyan menekülhetünk meg időlegesen a halandóság csapdájából egy könyv révén. De a részletek terén teljesen megbízom önben, elvégre sokkal többet tud nálam a török-magyar háborúkról.
Ha van Magyarországon nagybetűs kötelező olvasmány, akkor az az Egri csillagok. Tizenöt éve a Nagy Könyvet is megnyerte. A regénynek és a belőle készült filmnek kétségtelenül elég masszív olvasói-nézői bázisa van. Újraolvastuk.
Említette a csapdából való menekvést, ami visszatérő téma a Felhőkakukkvárban: a történetek, a könyvek nyújtanak menedéket, kiutat az élet szörnyűségeiből. Ez szép gondolat, de ellene lehet vetni, hogy a menekülés egyben azt is jelenti, hogy nem nézünk szembe életünk valóságával, és az effajta eszképizmus valójában nem jó dolog.
Ez nagyon fontos kérdés. A Felhőkakukkvárt a járvány alatt fejeztem be. Az első változat 2020 márciusára készült el, aztán 15 hónapon át dolgoztam a szerkesztőmmel együtt a változtatásokon, miközben végig a házba szorultunk. A könyvek, az olvasás nyújtott számomra menekvést; nem tudom, hogyan éltem volna túl nélkülük a járványt. Ám ez nem pusztán a menekülésről szólt. Persze a menekülés fontos része az olvasás élményének, ennek révén szabadulhatunk ki az elménket fogságba vető koponyánkból, és talán ezért is foglalkoztatnak ennyire a falak. A Felhőkakukkvárban mindenkit valamilyen módon falak ejtenek csapdába. Anna Konstantinápoly falai közül vágyakozik el, Konstance-ot egy űrhajó termébe zárták, Zeno és az ötödikes gyerekek a könyvtár falai közé szorulnak egy terrortámadás közben, de a valódi falakat saját koponyáink jelentik, amelyek fogságában elfeledkezünk arról, hogy nem mi vagyunk a világ közepe.
A könyvek révén jöhetünk rá arra, hogy mások életei és érzelmei épp olyan bonyolultak és gazdagok, mint a mieink.
Lehet, hogy egy történelmi regényt olvasunk Anne Boleynről, vagy egy tudományos-fantasztikus fikciót a Szaturnusz meghódításáról. De eközben a képzeletünket is tornáztatjuk, és ennek révén léphetünk ki magunkból. Az olvasás több, mint menekülés és szökés. Természetesen a saját életünk csapdájából való időleges menekülésről szól, de eközben emlékeztet is minket arra, hogy mindenki csapdában van. Több módot is kidolgoztunk az ebből a csapdából való menekülésre, és az egyik az irodalom.
Az emberi teremtés és pusztítás folyamatos harca vonul végig a könyvön. Konstantinápoly fala az emberi akaraterő és innováció diadala 1100 éven át, majd egy újabb emberi innováció hetek alatt lerombolja. Az Odüsszeia egyik énekét tartalmazó pergamentekercset nemzedékeken keresztül óvják és adják tovább, hogy aztán valaki dühében a tűzbe hajítsa. Az emberi leleményesség diadalaként egy csillagközi űrhajó tör egy új bolygó felé, hátrahagyva az emberek által tönkretett Földet…
Szeretek a természetre egy óriási könyvtárként tekinteni, amelynek a polcairól mindenféle odafigyelés, óvatosság nélkül hajigáljuk le a könyveket és tépjük ki lapjaikat. Bár nem tudjuk például a koronavírus-járvány pontos okait, igencsak valószínű, hogy a természetben való rombolásunk is közrejátszott benne. Nem folytathatjuk tovább így. Az emberi világ és a természeti világ milliónyi szálon kapcsolódik egymáshoz. Az elmúlt években fedezték fel például, hogy emésztőrendszerünkben baktériumok milliói, százmilliói dolgoznak, amelyeknek pontos funkciójáról alig tudunk valamit: egy igazi vadon él bennünk. Fontos tudatosítanunk, hogy nem a természettől elválasztva létezünk. Az emberek csodálatos dolgokat képesek teremteni, de legalább ilyen gyakran képesek önkényes pusztításra is. Az ebből fakadó feszültség valóban végigvonul a regényen, és szerettem volna egyfajta párhuzamot állítani a valódi könyveket és a természet teremtményeit tartalmazó könyvtárak között, hogy ne pusztán erőforrásként tekintsünk a minket körülvevő természeti világra, hanem a minket fenntartó, csodálatos bonyolultságú szövetként.
Eddig a könyvek erejéről és fontosságáról beszéltünk, ami nem meglepő egy könyvekről szóló könyv esetében, de mint ahogy az előző válaszából is kitűnt, a Felhőkakukkvár eközben kortárs témákkal is foglalkozik. Ezek közül talán a klímaváltozás a legfontosabb, és a legmegdöbbentőbb és legrémisztőbb az volt számomra, hogy ez mennyire magától értetődően épül be a szereplők életébe. Egy részlet különösen mély hatást gyakorolt rám: „Mr. Bates, a hatodikos tanár festett bajusszal, és mennydörgő, bosszúszomjas istenhez méltó temperamentummal rendelkezik. (…) Minden reggel napkezdésként bekapcsolja az ez-olyan-drága-kölykök-hogy-eszetekbe-se-jusson-piszkálni ViewSonic projektorát, és jelenleg zajló eseményekről tart vetítést. A borzas, ásítozó osztály unottan mered maga elé, miközben a szemük előtt földcsuszamlások söprik el a kasmír falvakat.”
Korábban az empátiáról beszéltem, és hogy a könyvek révén képesek vagyunk magunkat mások életébe helyezni. A klímaváltozás kapcsán nagy félelmem, hogy ahogy egyre gyakoribbá válnak világszerte az ehhez köthető szörnyű események – itt, Idahóban már most füst üli meg az eget az erdőtüzektől, holott még július közepe sincs –, elkopik bennünk az empátia képessége az ezeket elszenvedőkkel szemben.
Már most népvándorlás zajlik a klímaváltozás miatt,
és egyre nehezebb együttéreznünk az ezt elszenvedőkkel, inkább elfordítjuk a tekintetünket. Nagyon félek attól, hogy a klímaválság az empátia válságát hozza magával.
Ezzel kapcsolódik össze Seymour története, akit természetes menedékének, egy erdőnek az ingatlanfejlesztők általi elpusztítása lök a radikalizmus útjára. A könyv egyik legerősebb, legzsigeribb része ez szerintem, egyfajta kiűzetés az édenből. Tudom, hogy Lakepark részben gyermekkori emlékein alapszik; volt ehhez hasonló élménye?
Igen, de az nem a gyerekkoromhoz kapcsolódik, hanem a jelenhez. Boise, ahol élek, az Egyesült Államok leggyorsabban növekvő városa, ami részben a pandémiához köthető: rengetegen jöttek rá, hogy a természet közelében, a hegyekben szeretnének élni, és a távmunka miatt sokan döntenek a költözés mellett. Természetesen megértem őket, de sokkoló látni, hogy ahol pár éve még fák nőttek, most már mindenhol házak terjeszkednek. Eközben Idahóban nincs túl sok csapadék, szóval hogyan fogják az új lakók például locsolni a kertjeiket? Seymourral szemben nekem sosem volt bagoly barátom, de a mi házunk körül is számtalan madár fészkel, és azon tűnődöm, hogy mi történik majd ezekkel a lényekkel, akiknek az élőhelyét tönkreteszik a beruházások. A Seymour által érzett gyász az én gyászom is, és úgy vélem, hogy rengeteg fiatal érzi ugyanezt a szorongást és dühöt amiatt, hogy milyen világot hagynak rájuk. Bízom benne, hogy Seymour fejezetei olvasása közben a legtöbben átérzik ezt, és elgondolkodnak azon, hogy a fiatalok hogyan dolgozzák fel ezeket az érzéseket. Remélhetőleg Seymourral szemben nem lépnek az erőszak útjára, de
fontos, hogy olyan döntéseket hozunk, amely révén valamivel jobb állapotban tudjuk továbbadni megörökölt édenünket.
A Felhőkakukkvár tavaly ősszel jelent meg Amerikában, és a Pulitzer-díjas A láthatatlan fény után nyilván komoly várakozás előzte meg. Elégedett a könyv fogadtatásával?
Igen. Persze nem túl okos dolog az embernek olyan dolgokra alapozni a boldogságát, amire nem tud hatással lenni, például az új könyve fogadtatására. De nagyon jó érzés volt végre újra személyesen találkozni az olvasókkal, és külön örültem annak, hogy a fiatalabb olvasók is nagy számban vágtak bele a könyvbe. Boldog lennék, ha a könyveim egyfajta kapudrogként utat nyitnának a fiatal olvasók számára Virginia Woolf vagy mondjuk Günter Grass művei felé.
Ne felejtsük el eközben, hogy amellett A láthatatlan fény kapcsán is zajlik az élet, hiszen most készül a Netflix sorozatadaptációja. Mit tud erről mondani nekünk?
Elsősorban azt, hogy Magyarország fontos része ennek, hiszen három hónapon keresztül itt forgatták a sorozatot, mielőtt a stáb Franciaországba utazott volna. Budapest egy részét kis időre Párizzsá tették, és itt vették fel az Étienne házában zajló jeleneteket is.
Volt lehetősége meglátogatni a forgatást?
Igen, három napot tölthettem itt, és az egyik fiamat is magammal hozhattam, ami óriási élmény volt. Nagyon izgalmas és megható volt látni, hogy ennyi tehetséges ember dolgozik annak filmre vitelén, amit néhány évvel ezelőtt az íróasztalomnál ülve írtam.
