Miért döntött úgy, hogy önéletrajzot ír?
Ha rosszindulatú vagyok magamhoz: szimpla exhibicionizmusból. Ha jóindulatú: dokumentálni akartam, hogy hogyan lettem az, aki. Egy falusi parasztgyerekből történész, egyetemi tanár, az MTA tagja. És ezen keresztül azt is, hogy milyen volt az a Magyarország, amelyben 1986-ig éltem: az alsómégyi falu, a kalocsai gimnázium és kollégium, a szegedi főiskola, a kecskeméti levéltár és az MTA Történettudományi Intézete, ahol 1977-től 1986-ig dolgoztam.
Miért azt a megközelítést választotta, hogy erősen történészi szemszögből vizsgálja a saját életét, a szűkebb és tágabb közösségei, a kistérség történetét?
Mert történész vagyok és nem szépíró. A történészi munka erős korlátokat szab a fantázia számára, és megköveteli a források tiszteletét. Ehhez szoktam hozzá, ez a szakmám.
A kötet alcíme: egotörténelem. Mit akart ezzel jelezni az olvasóknak?
Hosszas vívódás után állapodtunk meg a kiadóval ebben a címben. A kézirat ideiglenes címe Visszapillantó volt. Később felmerült a Palackposta mint címlehetőség, sőt az is, hogy Az értől az óceánig. Én ezt dagályosnak találtam, s nem is biztos, hogy ahová megérkeztem, az valamelyik óceán. Lehet, hogy csak az Adriai-tenger, esetleg a Balaton vagy a Fertő-tó. Ezek után döntöttem a mostani cím mellett, amit a kiadó is elfogadott. Az egotörténelem olyan történetírói megközelítés, illetve a történetírás olyan formája, amelynek az alkalmazásával a történész reflektíven és távolságtartóan elemezi saját életútját, világképét, hitvallását és módszereit. Magát a kifejezést Pierre Nora francia történész alkotta meg 1987-ben. Definíciója szerint az ego-histoire a történetírásnak az a formája, amelynek alkalmazásával „a történész saját történelmét úgy világítja meg, mint egy másvalakiét,
és megpróbálja önmagára alkalmazni – mindenki a maga stílusában és a számára kedves módszerekkel – azt a hideg, mindent magába foglaló, magyarázó pillantást, amelyet oly gyakran vetünk másokra”.
A francia historiográfia, amely az elmúlt évszázadban a leginnovatívabbnak bizonyult, több ilyen történészi munkát ismer.
Okozott-e kihívást, hogy a saját életét, emlékeit is olyan objektivitással tudja kezelni, mint más kutatási tárgyait? Ha igen, miben? Mire kellett odafigyelnie egy ennyire önhöz személyesen is közeli téma feldolgozásakor?
Törekedtem rá, hogy olyan én-történetet írjak, amely megfelel a fentebb idézett kritériumoknak. Vagyis ugyanolyan tényszerű és távolságtartó akartam lenni, mint egyéb munkáimban. Azt, hogy ez mennyire sikerült, nem tisztem eldönteni. A történészi objektivitás mértékének kérdése egyébként minden más esetben is felmerül. Teljes mértékben soha el nem érhető, de mindig a lehető legközelebb szeretnénk hozzá kerülni.
Érdekelne a személyes emlékek és a történeti források kölcsönhatása az írás során. Írt-e naplót, vagy volt-e önöknél olyan családi legendárium, amik az emlékek egy részét elevenen tartották, és irányt mutattak, hogy minek érdemes alaposabban is utánanézni (gondolok például a hivatalos állami narratíva és a személyes tapasztalatok közötti különbségekre)? És volt-e olyan, hogy például levéltárban/könyvtárban kutatva jutott eszébe olyan személyes emlék, amit aztán beleírt a kötetbe?
Legendáriumnak nevezhető átfogó és koherens emlékezetkultúra a családunkban nem létezett. Nagyapám érdemben sohasem mesélt arról, amit a Don-kanyarban megélt, és édesapám sem az oroszlányi börtönélményeiről.
Mindenki a jelenben és a közvetlen jövőnek élt. Mint a legtöbb parasztcsalád.
Amit erről írtam, azt többnyire én szedegettem össze a korabeli forrásokból. Azt például, hogy anyai nagyszüleim 1942-ben építették meg a házat, amiben születtem, s hogy mennyi adót fizettek, a kecskeméti levéltárban kutattam fel. Felmenőim délszláv, dalmáciai és bosznia-hercegovinai eredetét is én nyomoztam ki, erről a családban senki nem tudott semmit. Olvasó- és útinaplót viszont 18-19 éves koromban vezettem, s a levelezésemet is megőriztem. Ezeket úgy kezeltem, mintha levéltári források lennének. Vagyis szelektíven, a lényegesnek gondolt momentumokra koncentrálva használtam őket. Az elkészült fejezeteket azután megmutattam azoknak, akikről érdemben írtam. Helyenként ők is korrigálták szubjektív emlékeimet.
A történészi megközelítés mennyire valósult meg emlékszerkesztési irányelvként is? Azaz mennyiben hatott arra, hogy egy személyes emléke bekerült-e a kötetbe, vagy kirostálta, mert irrelevánsnak – esetleg túl személyesnek, érzelmesnek – találta?
Alapvetően a világképem kialakulására és értelmiségivé válásomra, majd történészi szárnypróbálgatásaimra koncentráltam. Mindenkori környezetem szociográfiai jellegű bemutatása is ezt a célt szolgálta. Érzelmi életem alakulásával, például diákkori szerelmeimnek a bemutatásával viszont nem foglalkoztam. Ez már egy más műfaj lett volna.
Ha történészként a kezébe kerülne egy ilyen kötet, amit írt, az milyen típusú kordokumentumot jelentene? Hol lenne a helye a források között?
A hagyományos forrástípusok közül nyilvánvalóan a visszaemlékezésekhez, önéletrajzokhoz áll legközelebb. Viszont éppen azért, mert ego-történelem, különbözik is azoktól. A visszaemlékezők általában nem végeznek forráskutatásokat, vagyis az emlékeiket nem ütköztetik a rendelkezésre álló dokumentumokkal. Én ezt, ahol lehetett, megtettem, s forrásaimra a jegyzetekben is utaltam.
Az ön élettörténetének van egy felemelkedéstörténet olvasata, hogy hogyan lett a nagyon egyszerű hátterű gyerekből egy magasan kvalifikált, kvázi „csúcsértelmiségi” ember. Mennyiben volt az tudatos vállalás, hogy a személyes példájával pro és kontra is árnyaljon egy ma emlékezetpolitikailag ennyire terhelt, társadalmilag és politikailag is konfliktusosan kezelt időszakot, mint a Rákosi- és a Kádár-rendszer?
Az ego-történelmemet csak így lehetett megírni. Ha mást írok, hazudok.
Nyilvánvaló volt számomra, hogy az én történetem nem lesz beilleszthető abba az emlékezetpolitikába, amely összemossa a Rákosi- és a Kádár-rendszert,
s mindkettőt csak negatívumokkal felruházott antikorszakként ábrázolja. Andics Erzsébet, Nemes Dezső és társaik ugyanezt tették a Horthy-korszakkal az 1950-es, s részben még az 1960-as években is. Aztán ahogy időben távolodtunk tőle, egyre reálisabb értékelések jelentek meg róla. Ugyanez fog történni az 1945 és 1989 közötti időszakkal is.
A gimnáziumi kollégiumi igazgatója, Szvétek Sándor rosszallóan figyelte, hogy ön mennyire kedveli a beat zenét és irodalmat, és többször a gyökereire figyelmeztette. Sőt, egy ízben „visszatetsző árulásnak” nevezte az ön érdeklődését a nyugati könnyűzene és irodalom iránt. Hogyan értékeli Szvétek Sándor reakcióját? Ott és akkor érthető volt? Most egyetért vele, vagy inkább nem?
Nézze, az idősebb és a fiatalabb nemzedékek között mindig vannak generációs ellentétek. Az 1960-as évekbeli felnőttek, köztük Szvétek igazgató úr is, rossz szemmel nézték, hogy a fiatalok farmerben járnak, hosszú hajat növesztenek, s a beatzenéért rajonganak. A mai öregek, köztük én is, csodálkozva nézik, hogy a fiatalok kopaszra borotválják a fejüket, testüket beborítják a színes tetoválások, heavy metal és más ezekhez hasonló, fülsértő zenéket hallgatnak. Szvétek Sándor ellentmondásos egyéniség volt, de összességében én tisztelettel és hálával gondolok vissza rá. Nagyon sokat segített nekem is és másoknak is abban, hogy értelmiségivé váljunk. És ezen túlmenően: feltétlenül igazságos, teljesítményorientált és eredménycentrikus ember volt. Életem későbbi szakaszaiban sajnos elég sok emberi silánysággal és aljassággal találkoztam, úgyhogy nagyon tudom becsülni ezeket az értékeket.
Sok példa van arra, hogy egy ember ennyire markáns egzisztenciális és szellemi átalakulása gyakran együtt jár a korábbi közösségei elvesztésével. Az alsómégyi családja nagyon támogató volt, de mennyire tudtak lépést tartani a fejlődésével? Mennyire voltak megoszthatóak a tapasztalatai a szüleivel vagy a gyerekkori társaival? Az ön esetében együtt járt ez a folyamat valamilyen elmagányosodással?
Pontosan úgy van, ahogy a kérdései sejtetik. A családom nagyon szeretett, és érzelmileg sohasem szakadtam el tőlük. Öcsémmel, aki nem tanult tovább, s ma is Kalocsa mellett él, a lehető legharmonikusabb a kapcsolatom. Kétségtelen viszont, hogy minél előbbre jutottam, annál kevésbé lehettek intellektuális partnereim, pláne támaszaim. A feleségem, aki szintén magyar-történelem szakon végzett Szegeden, viszont nemcsak érzelmi, hanem intellektuális társam is lett. Ugyanott ismertem meg Sipos Józsefet, akivel 2021-es halálig, tehát félévszázadon át minden örömömet és bánatomat megosztottam. Ő is történész volt, s ráadásul ugyanúgy a Horthy-korszakkal foglalkozott, ahogy kezdetben én is. Világnézeti szempontból is egy követ fújtunk. Emellett mindig akadtak olyan idősebb kollégák, akikkel őszintén szót válthattam. Kezdetben ilyen volt Hajdu Tibor, a 2007-es halála előtti években pedig Kosáry Domokos. Mintegy két évtizeden át kötődtem ahhoz a baráti-szellemi körhöz, amelynek kulcsfigurái Lengyel László, Gombár Csaba, Kende Péter, Szilágyi Ákos, Csányi Vilmos, s amíg élt (2015-ig), Hankiss Elemér voltak. S aztán itt vannak a diákjaim, akik közül az elsők ma már 40-50 éves tanszék-, intézet- és főosztályvezetők. Mindazonáltal gyakran éreztem és érzem magam ma is magányosnak.
Ez a függetlenség ára.
Ránki György mondta rólam sok évvel ezelőtt: nem vagyok irányítható. Igaza volt. Nem voltam az, s most már nem is leszek.
A kötetben egy személyes ideológiai és szellemi fejlődéstörténetet is elmesél, a magyar forradalmak/szabadságharcok iránti rajongástól, a baloldali érdeklődésen és az MSZMP-párttagságon át addig az emblematikus esetig, amikor a központi narratívától eltérően, a saját következtetései alapján kísérelte meg vizsgálni a Horthy-korszakot. Mennyire érzi „kelendőnek” ma azt a történészi szemléletet, ami a kormányzati/közéleti narratíváktól függetlenül törekszik a kutatásra?
A Fidesz, illetve a kormányzati emlékezetpolitika nyilvánvalóan nem „vevő” rá. A történelem iránt érdeklődő magyar értelmiségiek közül viszont sokakban van rá fogadókészség. Erre utal a könyveim iránti kereslet. Bethlen Istvánról írott biográfiám 1991 óta, amikor először jelent meg, négy kiadást ért meg, a Magyarország története a XX. században (1999) és a Magyarország története (2017) eddig húsz- húszezer körüli példányszámban kelt el, az Erdély elvesztése (2018) közelít a tízezerhez, s a Horthy-korszakról megjelent írásaim 2016-os új kiadását is közel hatezren vették meg. Történelmi szakmunkák esetében ezek nem kis számok.
Énekelt, táncolt, Szabad Európát hallgatott – a zene végigkíséri az életét. Szokott ma még táncolni? És az elmúlt pár évtizedben hogyan alakult a zenei ízlése? Kortárs zenekarokat is szeret?
Nagyon régóta nem táncolok, legfeljebb alkalomszerűen, de az utóbbi években már úgy sem. Zenét, elsősorban könnyűzenét viszont napjainkban is rendszeresen hallgatok. Igaz, nem programszerűen, hanem autóban ülve, Göd és Eger között, ahová 2005 óta hetente járok tanítani, s egyéb útjaim alatt is.
A zenei pendrive-om 5-6 órás válogatást tartalmaz.
Ezek között vannak oldiesnak vagy ever greennek nevezhető Shadows-, Beatles- és Animals-számok is, de nem túl sok. Az évek során a lágyabb és dallamosabb zene irányába tolódott el az ízlésem. Elsősorban a francia sanzonokat, Yves Montand, Charles Aznavour, Edith Piaf, Juliette Greco, Gilbert Bécaud és Georges Brassens dalait szeretem, de mellettük Cesaria Evora és a Buena Vista Social Club számait is. Az újabb „csillagok” közül Patricia Kaas, Lara Fabian és Goran Bregovic neve jut eszembe. A mai fiatalok által kedvelt zenekarokat nem ismerem, s nem is törekszem arra, hogy megismerjem őket. Változnak az idők...
