A TED beszédedben mesélsz róla, hogy gyerekként megtapasztaltad az iskolai zaklatást, amiben nagy szerepe volt egy tanárodnak is. Ez a gyerekkori trauma hozzásegít ahhoz, hogy ma jobban megértsd az áldozatokat? Köze van ennek ahhoz, hogy érzékeny vagy?
Nem a bántástól lettem érzékeny, hanem eleve az vagyok. Talán pont ezért is érezte a tanár, rajta keresztül pedig a gyerekek is, hogy támadható vagyok. Gyerekkoromban sokat olvastam, és emiatt egy csomó olyan szót használtam, amit a kortársaim nem ismertek. Egy későbbi tanárom szerint az osztálytársaim azért nem tudtak elfogadni, mert nem értették, amit mondok. De ez soha nem zavart annyira, mint amikor az osztályba járó mozgássérült kislányt tetvesnek nevezték, és másnak a kiszolgáltatottságával éltek vissza. Akkor tényleg törtem-zúztam. Ilyen esetekben nem tudtam legyinteni, másokat mindig meg tudtam védeni úgy, ahogy magamat sosem volt kedvem.
Ehhez nagy bátorság kellett.
Inkább önzés. Belső feszültséget kelt bennem, ha azt látom, hogy valaki szenved. A legfontosabb könyvem, Kertész Ákos Makra című regénye, pont erről szól. Úgy kezdődik, hogy a parkban “partiba vágva” megerőszakolnak egy lányt. Az elkövetők a főhős, Makra Ferenc részeg haverjai. Makra, aki korábban soha hasonlót nem tett - él szokatlanul nagy testi erejével, és szétcsap a lányt erőszakolók között. Amikor utólag megkérdezik tőle, hogy miért tette, nem igazán tudja megfogalmazni a rendőröknek sem, mi késztette tettlegességre, azt mondja, nem bírta elviselni a lány nyöszörgését, egyszerűen elviselhetetlen kínt okozott hallgatni. Nálam is ez van. Fizikailag nem tudom szó nélkül hagyni, ha tanúja vagyok más szenvedésének vagy bármilyen igazságtalanságnak.
Az alapítvány létrehozásában is ez volt a motiváció?
Teljesen ugyanez.
Egy ilyen történet megírásához szintén jó nagy adag bátorságra volt szükség.
Mindenki ezt mondja, de ezt sosem értem (nevet). Szerintem inkább vakmerőség kellett hozzá, hogy belevágjak úgy, hogy korábban még nem írtam nagyregényt, bár legbelül biztos voltam benne, hogy meg tudom csinálni.
Mi adta ezt a magabiztosságot?
Régóta a terveim között szerepelt, hogy regényt írjak, gyerekkorom óta tudtam, hogy erre tartok, de ha nem jön Erika, lehet, hogy mindez csak évekkel később történik meg.
Mondhatjuk, hogy rád talált a téma?
Bizonyos értelemben igen, de pontosabb, hogy, ez inkább egy leküzdhetetlen belső késztetés volt. Azt éreztem, hogy ezt a történetet meg kell írnom. Nyilván vannak félkész dolgaim a fiókban, de nem volt bennem soha kényszeres témakutatás; amit az ember végül tényleg megír, azt, azt hiszem, azért írja meg, mert meg kell írnia.
Emlékszel arra a pontra, amikor megfogalmazódott benned, hogy regényt szeretnél írni Renner Erika történetéről?
Azonnal tudtam, hogy meg akarom írni Erika történetét, amikor először találkoztunk. Hat óra beszélgetés alatt is csak a töredékét tudták elmesélni Attilával (szerk.: Renner Erika párja) az akkor még csak három éve zajló ügynek. Biztos voltam benne, hogy ez a történet egy nagyobb terjedelmű szöveget igényel, mint akár egy cikksorozat, és szépen kirajzolódott bennem, hogy ezt az ezer szálon futó sztorit csak egy jól strukturált, nagy formátumú szöveg keretein belül lehet átadni. Ami pedig még fontosabb, átérezhetővé tenni. Irodalmat kell csinálni azokból a történetekből, amiket igazán közel akarsz vinni az olvasóhoz, mert máshogy nem tud kötődni a szöveghez.
Megjelent Mérő Vera Lúg című könyve, amely a Renner Erika ellen elkövetett brutális támadás történetét dolgozza fel. Az eset 2013-ban a sajtót is megrázta, ugyanis a nő egykori párja, Bene Krisztián, a Budai Irgalmasrendi Kórház főigazgatója a lakásában támadta meg volt barátnőjét, a nemi szervébe lúgot öntött. Mérő Vera és Renner Erika éveken át tartó hosszú beszélgetéseinek eredményeként született meg a kötet. 
Hogyan készültél az írásra?
Először fejben készültem rá, de azért újraolvastam Truman Capote Hidegvérrel című kötetét. Olyan regényt akartam írni, ami letehetetlen, és elfeledteti az olvasóval, hogy mit olvas. Azt akartam, hogy az olvasási élmény átvegye az uralmat az elborzadás fölött. Az is cél volt, hogy bármilyen mezőnyben komolyanvehetően jó irodalmat akartam írni. Ilyen szempontból nem vagyok benne biztos, hogy nem kellett volna-e még egy fél évet adni a szövegnek, de ezt még pótolhatom - sokan megtették Ecótól Ottlikig, és ez rendben is van így.
Azt szerintem kijelenthetjük, hogy a Lúg nem könnyű olvasmány. Megterhelő volt nap mint nap ebben a történetben létezni? Milyen volt az írás folyamata?
Egyáltalán nem volt megterhelő, sőt az írás folyamata nagyon szerencsésen alakult. Öt és fél évig dolgoztunk szorosan együtt Erikával - aztán persze ez a barátság a munka befejeztével sem ért véget -, de az intenzív írással töltött idő, nagyjából fél-egy év volt, közben pár hetes-hónapos szünetekkel. 2021 nyaráig főleg csak jegyzetek és vázlatok voltak, eleinte inkább csak ráhangolódtam, kerestem az írói hangot, amit nehéz volt megtalálni, mert nagyon közel voltam a történet főszereplőihez, és emiatt
nem tudtam - és nem is akartam - teljesen kívülálló maradni.
Voltak nehéz pillanatok amiatt, hogy Erika sokáig nem látott kész szöveget, miközben már egyre feszültebben várta, szerette volna látni, hogy tartunk valamerre. Ő akkor már nélkülem is mindenképpen el akarta mesélni a történetét, szóval jól jött ez a kis nyomás felőle. Persze a fejemben már jórészt megvoltak jelenetek, de tudtam, hogy ezeket számára is láthatóvá kell tennem, ezért nekiültem és megírtam kettőt.
Mit szólt Renner Erika ezekhez a korai szövegekhez?
Azt a jelenetet küldtem el először, amikor a támadás után felébred a kórházban. Azt hiszem, ekkor megnyugodott, ugyanakkor fel is zaklatta a szöveg, mert azt kérdezte, hogyan tudtam ennyire pontosan és valósághűen megírni, úgy, hogy nem is voltam ott.
Mi lehet erre a magyarázat?
Nem tudom mással magyarázni, mint valamiféle spirituális egybeolvadással, hangozzék ez bármilyen lilán. A borítófotó története is hasonló. Kitaláltam, hogy szeretnék csinálni egy fotót, ahol Erika feketében, garbóban ül egy kád szélén. Amikor felvetettem Erikának az ötletet, válaszul csak egy képet küldött, amin feketében, garbóban ül a kád szélén. A kép létezett, úgy, hogy nem is tudtam róla. De az is számtalanszor kiderült, hogy a kitalált jelenetek, amiket azért írtam, hogy benyomásokat adjak az olvasónak, valóban megtörténtek, és úgy történtek meg, pedig ezekről szintén nem tudtam.
A könyvbemutatón azt mondtad, hogy Erikáék a mai napig újabb és újabb részleteket mesélnek, amiknek bőven helye lenne még a kötetben. Hogyan lehetett ezt az éveken át tartó történetet négyszáz oldalba belesűríteni?
Ez nagyon nehéz volt. Ha semmit nem húzunk ki, akkor egy szigorú szerkesztés után is nagyjából hat-hétszáz oldalas lenne a könyv. Szükség volt egy nagy adag kegyetlenségre a saját szövegemmel szemben. Az a rész, amit a legjobban szerettem a kötetből, és amit írói szempontból is a könyv legjobb jeleneteinek gondoltam, végül szinte teljes egészében ki lett húzva.
Melyik ez a rész?
A demens osztályon játszódó jelenetek. Ezt eredetileg egy betétnovellaként írtam meg, aztán szétszedtem több rövidebb részre, hogy terjedelmében is emészthetőbb legyen. Végül nagyrészt ki lett húzva, mert a tesztolvasóim azt mondták, hogy a regényen belül túl erős a betétnovella, amitől az olvasó frusztrált lesz, mivel beszippantja egy történeten belüli történet, miközben a sztori fő szálán haladna, mert meg akarja tudni, hogy mi történt Erikával. Egyébként Erikának és Attilának is ez volt a kedvenc része, de nagyon adtam a tesztolvasóim véleményére, és el tudtam fogadni, hogy ebben az esetben nekem van egy beakadásom. Sok hasonló sorsra jutott szövegtöredék maradt meg így, de majd megtalálják a helyüket máshol.
Adottak voltak a helyszínek, a szereplők, a cselekmény, nem kellett egy kitalált világot felépíteni. Ez megkönnyítette az írást?
Ez egy hibrid történet, tehát történt világteremtés, bár annyi időt töltöttem Erikával, hogy igazából már ismertem a világát. Ahogy Erika mesélt, bennem végig önkéntelenül egy film futott, és sokszor egyszerűen csak leírtam azt, amit és ahogy láttam. Erika szerint ez a film helyenként teljesen egyezik a valósággal.
Vannak tehát fiktív jelenetek a kötetben, miközben mégis egy megtörtént eseményt dolgoz fel. Előfordult, hogy mégis vissza kellett fogni a fantáziádat?
Volt hogy elszállt a képzeletem, de a végére szépen kitisztult, hogy mi maradjon és mit húzzunk ki. Írtam egy elképzelt jelenetet, amiben azt akartam megmutatni, hogy mi történik, ha Bene Krisztián kiszabadul a börtönből, de ez végül teljesen ki lett húzva. Ez így természetes, az ilyen kanyarokra és zsákutcákra nekem volt szükségem, hogy teljesen belakhassam a történet összes dimenzióját, hogy aztán a legkönnyebb kézzel engedjem el azt, ami nyilvánvalóan kilóg vagy felesleges.
Rendkívül feszes szöveget írtál, amit azért is jó olvasni, mert jókor csepegtetsz, vagy éppen tartasz vissza információkat, bizonyos részletek több tíz oldallal később nyernek értelmet, ami végig gondolkodásra készteti az olvasót. Volt ebben tudatosság?
Eleinte nem volt ennyire lineáris a szerkezet, munkásabb volt követni az idővonalat. Hogy végül viszonylag egyenesen jutunk el az elejétől a végéig, egyébként Péterfy Gergely következetes csesztetésének eredménye (szerk: a kötet a Felhő Café gondozásában jelent meg, a kötet felelős szerkesztője Péterfy Gergely), ő nem szerette ezt a helyenként már szinte tarantinósan ugráló idősíkkezelést, és ebben igaza volt. Egy tényregénynek nem áll jól, ha nem szikáran, egyről a kettőre követi az eseményeket. Ezzel a linearitásra törekvéssel, komoly legózások eredményeképpen a végére összerántotta magát a történet.
Milyen új nézőpontokat hoztál be a kötetbe?
A könyv végére talán sikerül rávilágítani arra, hogyan sodródik bele az ember egy ilyen kapcsolatba. Erika nagyon sokáig nem volt képes felidézni jó pillanatokat a kapcsolatukból Bene Krisztiánnal, mert a trauma után blokkolt az agya. Nem volt szívem erről faggatni, azonban a munka végére észre sem vette, de elmondott pár olyan történetfoszlányt, amiből már tudtam dolgozni. Így világos lett, hogyan és miért kezdett el kötődni Bene Krisztiánhoz. Fontos része a könyvnek, hogy
megmutatja az olvasónak, hogyan csúszik bele az áldozat egy manipulatív kapcsolatba.
Illetve, amit sokan nem értenek, hogy az áldozat miért marad, miért nem tud véget vetni neki, ha rosszul érzi magát benne. Ez a szál egyébként az utolsó két hétig nem volt meg, pedig rendkívül fontos mankó ahhoz, hogy a témában járatlan olvasó ne nézze hülyének Erikát, és ne váljon áldozat-hibáztatóvá. Persze azt is fontos kiemelni, hogy Erika is egy hétköznapi ember, ő is nagyon fontosnak tartotta, hogy ne szentként ábrázoljam. Őt csak Bene Krisztián kényszerítette arra, hogy hőssé váljon, magától eszében sem lett volna. Ő csak élni akarta az életét és gyereket szülni Attilának.
Ezt nagyon szépen megmutatod olyan apró jelenetekkel, mint például Erika és Attila karácsonyi veszekedése. Mennyire engedtek belelátni a kapcsolatukba?
Az anyaggyűjtés során ez nagyon érdekesen alakult, kértem őket, hogy meséljék el pár emlékezetesebb veszekedésüket. Ehhez egy hatalmas önfeláldozó kitárulkozás kellett, annak érdekében, hogy tényleg a lehető legközelebb hozzuk az olvasóhoz őket. De idővel nyilván nemcsak mesélték, hanem láttam is a kapcsolatuk dinamikáit, megismertem, hogyan működnek hétköznapi és rendkívüli helyzetekben.
Ismét a TED beszédet szeretném idézni, ahol úgy fogalmazol, hogy “az emberi közöny pusztító”. A bírók Renner Erika tárgyalásán vajon mitől lehettek ennyire közönyösek? Közönyösek ők egyáltalán?
Erikában kialakult egy bizonyítási kényszer. Amikor csak barátok között vagyunk, ha állít valamit, sokszor előveszi a telefonját, hogy mutasson rá bizonyítékot. Azért, mert - ahogy ő mondja - a rendszer “bizonyíthatóra abuzálta”, csak az valóságos, amit rögtön be is bizonyít. A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny. Abban biztos vagyok, hogy
azokban, akik Erikát a rendszer részéről bántalmazták, nem volt szeretet.
Pontosan látszott, hogy ki az, akiben van, mert szerencsére volt ilyen. A szeretet nemcsak konkrét emberek felé mutató érzelem, hanem egy állapot. A bíróságon valóban volt közöny, de nem tudom, hogy ennek mi az oka. Bennem is abszolút ott feszült az a kérdés, ami a kötetben is elhangzik Erika szájából, hogy vajon az ülnökök a tárgyalás után hogyan voltak képesek teljes nyugalommal kisétálni a teremből, elmenni a boltba, bevásárolni a családjuknak, és mit gondoltak akkor, ha ránéztek egy csomag tamponra. Vajon eszükbe jutott, hogy “na ennek a nőnek erre már soha nem lesz szüksége”? Az eljárások többségén nem vették figyelembe, hogy az áldozatot ne traumatizálják tovább. Nem gondolom normálisnak, hogy az extrém mértékben traumatizált embereket tárgyi bizonyítékként használják a saját ügyükben. A könyvnek van egy olyan üzenete is, hogy igenis fel kell szólalni, és legyünk tisztában azzal is, milyen bánásmódot kap egy átlagos ember a bíróságon.
Ma már talán többen szólalnak fel.
Igen, társadalmi nyomást kell képezni, szerintem ez az egyetlen út, ami eredményhez vezet.
Bene Krisztián büntetése 2024. március 28-án jár le. Mire számíthat, ha kiszabadul a börtönből?
Szerintem akkor kezdődik az igazi büntetése. A börtönben hasznos egy orvos, de ha kijön, szerintem a társadalom nem fogja befogadni. Az ő lételeme, az, hogy társadalmilag megbecsült ember legyen, már elveszett. Nem látom, hogy a szabadulása után akár az utcán végig tudjon menni anélkül, hogy a járókelők ki ne köpjenek, ha meglátják.
Mitől válik valaki bántalmazóvá?
A könyvben leírom, hogy senki nem születik gonosznak. Érdemes megnézni azt a híradóriportot - amiről a kötetben is szó esik -, amiben Bene Krisztián szülei a gyereknevelésről beszélnek. Ők egy olyan szemlélet szerint gondolkoztak, ami tárgyiasítja a gyereket. Bene Krisztián anno elmesélte Erikának, hogy a szülei nem hagytak neki választási lehetőségeket. Ez a nevelés személyiségzavarhoz, és kötődési problémákhoz vezethet, persze ez nyilván nem mentség arra, amit tett. De amíg nem ismerjük meg az elkövetővé válás útjait, a szörnyetegek csak újratermelődnek, és mi hiába igyekszünk megakadályozni az áldozattá válást.
