Mit szólsz, hogy A túlélők című könyved igazi világsiker lett, több mint harminc országban jelent meg?
Még most is felfoghatatlan érzés. Eddig vagy öt-hat könyvet írtam, mindegyik valamelyik családtagomról, régebbi emlékemről szólt, olyan dolgokról, amikről úgy gondoltam, valószínűleg nem érdekli a nemzetközi olvasóközösséget. Ez az első fiktív regényem, amihez bár felhasználtam a saját élményeimet, többnyire kitalált történet. Svédországban is nagy siker lett, jól fogy, hatalmas örömöm, hogy Magyarországon is kapható.
Különbséget teszel a fiktív és a valós eseményeken alapuló könyveid között? Melyik írása okozza a nagyobb kihívást?
A kettő teljesen más, a fikciónál sokkal kevesebb a kockázat.
A korábbi könyveimnél mindig volt olyan rokonom, aki ellenezte a munkám, azt akarta, bele se kezdjek, utána pedig nem akart szóba állni velem. Nagy árat fizettem azért, hogy azok a könyvek elkészülhessenek. A túlélőknél nem forgott kockán, hogy megbántok valakit, sokkal szabadabban dolgozhattam, ami óriási megkönnyebbülést okozott. A szüleimről, családtagjaimról szóló könyvekben mindent úgy írtam le, ahogy a valóságban is megtörtént, a dramaturgia miatt sem változtattam semmin. Most nem volt korlátozó tényező.
Azt mondtad, felhasználtad a saját élményeidet is A túlélők írásakor. Mire gondoltál pontosan?
Amikor anyám meghalt, egy nappal a temetése előtt a két fiútestvéremmel elmentünk a lakásába, hogy megnézzük, van-e valami, amit emlékként elvihetünk onnan.
Találtunk egy borítékot, benne egy nekünk címzett levéllel.
Az ágyán ülve olvastuk el, nagyon furcsa érzés volt, lényegében egy túlvilágról érkező üzentet tartottam a kezemben. Még egy évvel később is gyakran eszembe jutott az a pillanat, gondoltam, jó kerete lehetne a következő regényemnek.
A túlélőkben is három fiútestvér történetét ismerhetjük meg, ti is hárman vagytok testvérek. A fivéreid is inspiráltak?
Egyszer, amikor együtt ebédeltünk, megkérdeztem az idősebb bátyám, hogy vannak a barátnőjével. Azt válaszolta, hogy szakítottak. Mondtam neki, hogy nagyon sajnálom, mire közölte, hogy ne törődjek vele, már fél éve nincsenek együtt. Meglepődtem, mennyire eltávolodunk egymástól, pedig gyerekkorunkban nagyon szoros kapcsolatban álltunk.
Hogy lehet, hogy ennyire keveset tudunk a másikról?
Mi történt velünk? Fájdalmat éreztem, ezt a fájdalmat használtam fel az íráshoz is.
Szerinted mi az oka annak, hogy egyre több családban megfigyelhető a családtagok elhidegülése?
Csak arról tudok beszélni, hogy a mi családunkban mi vezetett ehhez. Anya alkoholista volt, apa pedig nagyon idős, ötvennyolc éves volt, amikor megszülettem. Öreg és gyenge férfiként emlékszem rá.
Sok őrültség történt a családunkban.
A testvéreimmel egyfajta páncélt öltöttünk fel, hogy megvédjük magunkat tőlük, hogy túléljük a gyerekkorunkat. Amikor felnőttünk, a szüleink meghaltak, már nem volt szükségünk a páncélra, de annyira megszoktuk, hogy viseljük, hogy egyszerűen képtelenek voltunk levenni. Megtanultunk így élni, félelmetes volt belegondolni, mi történne, ha levennénk és sebezhetőkké válnánk.
A könyv írása hogyan hatott a testvéreiddel való kapcsolatodra?
A túlélők írásakor dühös lettem a bátyámra. Egy nagy testvértől azt várjuk el, hogy vigyáz a kistestvérére, megvédi, de az én bátyám nem viselkedett így. Sosem beszéltem neki ezekről az érzéseimről. Miután elolvasta a könyvet, felhívott, és mindketten sírni kezdtünk. Nagyon nehéz volt neki az érzéseimről beszélni, a könyv tette meg helyettem. Elmondta, ő hogyan élte meg a gyerekkorunkat, megismerhettem az ő verzióját is. Még most sem vagyunk olyan közel egymáshoz, mint szeretném, ez egy folyamatos és hosszú munka. De az biztos, hogy a könyv megjelenése után az első lépéseket már megtettük, és ez a fontos.
A túlélők szerkezete különleges. A két szálon futó cselekmény egyik ága időben előre, a másik időben hátrafelé halad. Ez okozta a legnagyobb kihívást a könyv megírásában?
Nem, hanem az, hogy érzelmileg újra átéljem azt, amit gyerekkoromban éreztem. Rengeteg jegyzetet készítettem, kitűztem őket magam köré, úgy nézhettem ki, mint egy őrült tudós, máshonnan nézve azonban még romantikus is lehetett az az átszellemülés, amivel dolgoztam.
A regény struktúrája csak lassan engedi láttatni, mi is történt a múltban valójában.
Az első részben három testvérről van szó, akik sírnak és véresek. Mi történt velük? Csak ezután derül ki, hogy azelőtt összeverekedtek. Na jó, de miért? Tovább kell olvasni, hogy arra is választ kapj. A túlélők kicsit olyan, mint egy talány, egy rejtély, az olvasónak meg kell fejtenie, fel kell tárnia egy régi, sötét titkot.
Ki volt az első, aki elolvasta a regényed?
Az első mindig a feleségem, utána pedig Fredrik Backman, ő a legjobb barátom, egyben nagyszerű író, sokat segítünk egymásnak.
Jól viseled a kritikát?
Amikor az első könyvem megírtam, csodálkoztam, hogy bárkinek is van bátorsága kritizálni. Őket barmoknak, magamat pedig zseninek tartottam. Aztán a korral rájöttem, hogy nem vagyok zseni. Ma már nincs bajom a kritikákkal, el tudom fogadni őket. De azért jó, ha először arról beszélsz, miért szereted a könyvem, mi a jó benne, és utána térsz rá a hibáira. Úgy azért sokkal könnyebben megemésztem a negatív észrevételeket.
Volt valami üzenet, amit át szerettél volna adni az olvasóidnak, vagy inkább rájuk bízod, hogyan fogadják be a történetet?
Sok mindent akartam mondani a könyvemmel, de
a legfontosabb az, hogy elmondjam az olvasóimnak, ne hibáztassák magukat ok nélkül.
A svédek nem igazán vallásosak, de még mindig bennünk van az a lutheránusokra jellemző szokás, hogy ostorozzuk magunkat a (sokszor képzelt vagy eltúlzott) hibáinkért. Amikor anya inni kezdett, és megütött, biztosra vettem, hogy ez azért történik, mert rosszul csináltam, vagy én rontottam el valamit. Szükségem lett volna valakire, aki azt mondja: ez nem a te hibád. Anyukád beteg, de nagyon szeret.
Mióta befejezted a könyvet, két dolog is történt. Pillanatokon belül nemzetközi siker lett a regényed és kitört egy világjárvány. Hogyan befolyásolta az alkotói munkádat a koronavírus?
Tavaly márciusban, néhány nappal azután, hogy befejeztem a könyvem, darabjaira hullott a világ. Nem tudtam dolgozni, még tavaly télen sem volt ötletem, semmilyen elképzelésem, hogy miről írhatnék. Közben a mobilom folyamatosan pittyegett a korábban beállított emlékeztetők miatt. Tegnap például eredetileg Portugáliába kellett volna utaznom, de természetesen nem vagyok ott.
Véget ért már az írói rövidzárlat?
Igen, szerencsére már tudom, miről fog szólni a következő regényem, amiről még nem árulnék el semmit, csak annyit, hogy nagyon izgatott és boldog vagyok miatta. Ahogy amiatt is nagyon lelkes vagyok, hogy remélhetőleg lassan lecseng a világjárvány és hamarosan a budapesti Margó Fesztiválon is bemutatom a könyvem.
Fiatal koromban több egymást követő évben stoppolással bebarangoltuk Európát, háromszor is voltam Budapesten.
A barátaimmal kávéházakba jártunk és cigarettáztam, amit nagyon utáltam, de mit tehettem, ha egyszer így képzeltem el egy intellektuelt, én pedig nagyon az akartam lenni. (nevet) Nagyon tetszett Budapest, kipróbáltam néhány magyar ételt is, sőt, a lakásomtól körülbelül tizenöt méterre van egy bolt, ahol lehet Magyarországról exportált kolbászt venni. Heti rendszerességgel szoktam oda járni, hogy kolbászt egyek krumplisalátával. Remélem, hamarosan autentikus környezetben is megkóstolhatom.
