Fredrik Backmant szeretik a filmesek: Az ember, akit Ove-nak hívtak és az Itt járt Britt-Marie után ez már a harmadik története, amelyből mozgókép készült. Az író utánozhatatlan stílusa persze megfilmesíthetetlen, de szerencsére írásai mondanivalóban, drámai fordulatokban és aprólékosan kidolgozott karakterekben gazdagok, amelyek értő kezekben élő-lélegző filmes világot teremtenek vászonra és képernyőre egyaránt. Peter Grönlund rendező korábbi filmjeiben már bizonyította, hogy milyen otthonosan mozog a svéd iparvárosi közösségekben, és mennyire érzékeny a társadalmi és politikai témákra. Björnstad északi medvevárosát mintha egyenesen neki találták volna ki. Könyörtelen objektívje rétegről rétegre hámozza meg e kis közösséget, hogy feltárja a valóját.
Björnstad a távoli északi erdőségekben megbújó kisváros, amelyben a közeli bánya bezárását követően nem nagyon akad munka. Így az emberek minden örömüket és bánatukat a sportban vezetik le. A medvevárosban (a svéd „björnstad” szó jelentése) a hoki az úr. Így elképzelhető, hogy milyen kitörő örömmel fogadják a kanadai sportkarrierjét hátrahagyó Peter Anderssont, aki kis családjával hokiedzőként vonul vissza szülővárosába. A sportsikereitől kissé arrogáns férfi rögtön rátelepszik a közösségi sportklubra, és nem mindenkinek tetsző változtatásokat visz végbe. Kisajátítja magának a junior hokicsapatot, és a csapat sztárjára, Kevinre építve új, taktikus csapatjátékot honosít meg. Nemtetszést vált ki, amikor a serdülők közül beválogatja a junior csapatba a fürge, bevándorló családból származó Amatot. Björnstad junior hokicsapata azonban megtáltosodva szárnyalni kezd.
A felhőtlen öröm kárászéletűnek bizonyul, amely egy csapásra hagymázas rémálomba fordul át a döntő napján. A kiváltó esemény nem csupán megosztja a kisvárost, a kialakuló morális válság a közösség széthullásával fenyeget.
A családon belüli erőszak nem csak fizikai formát ölthet. Ahogy a hokisztár Kevin apja rátelepszik a fia életére, folyamatosan rombolva a srác önértékelését, és sutba vágva az érzelmi igényeit, az kimeríti a lelki terror fogalmát. Mats, az apa a saját elmaradt sportkarrierjét akarja megélni a fia sikereiben, amitől Kevin kihasználtnak érzi magát. Hatalmas rajta a nyomás nemcsak a családja, de a közösség részéről is, hiszen a csapat húzójátékosa révén a siker az ő vállain nyugszik. Felelősség, kitüntető figyelem és egyben érzelmi mellőzöttség feszíti a fiú lelkét. „Csak a hoki van, anélkül szar se’ vagyok”, jegyzi meg kiábrándultan egy világos pillanatában, amikor épp szárba szökkenhetne a szerelem, és lehetősége nyílhatna egy normális párkapcsolat kialakítására. Ám az ölébe hulló siker éppoly arrogánssá és önteltté teszi, mint az edzőjét. „Minden a tiéd, csak el kell venned”, hangzik el a sorozatban, és az összezavarodott fiú ezt is teszi. Hiszen ő a király. Mi baj történhetne? Nos, a bajnak másik neve is van: következmény.
A szexuális erőszak bűncselekmény. Börtönbüntetéssel és meghurcoltatással jár. És komoly következményei vannak nemcsak az elkövető és az áldozat, de az egész közösség számára. A társadalom kötelessége az elkövető elleni fellépés mellett az áldozat iránti empátia. Ez azonban még ma, a metoo világában sem mindig teljesül. Megdöbbenéssel vegyes hitetlenkedés, ürügy keresése és félrenézés – egyfajta kollektív apátiáról számol be Backman a történetében. Ha nem veszünk róla tudomást, akkor nem érint minket, nem piszkol be, nyugodt szívvel besöpörhető a szőnyeg alá. Ez nem a mi problémánk. Hanem az egyéné. Hogy ő is tagja a közösségnek? Nos, már nem sokáig. A problémától mindig egyszerűbb megszabadulni, mint megoldani.
Backman és a sorozat a következményekkel szembesít minket, az egyéni tettnek a közösség tavában vetett újabb és újabb hullámaival, amelyek át-, meg átcsapnak a személyes sorsokon. Ha teszel valamit, itt mindenki vizes lesz. Úgyhogy kétszer gondold meg, mit csinálsz! Ezt kiegészítve azzal a másik egyetemes axiómával, hogy „amit nem szeretnéd, hogy tegyenek veled, azt te se csináld másokkal”, nos, már közelítünk a lényeghez.
Már csak jókora empátia hiányzik a boldogsághoz. Ez az, amiből sohasem elég, mert a mai kitikkadt társadalmunk szivacsként szívja magába.
A Mi vagyunk a medvék talán megérett rá, hogy ajánlott irodalom legyen a középiskolák, gimnáziumok számára.
Könyvben már itt is a folytatás, a tévében még jócskán várni kell rá. De már az első évad ügyesen megágyaz az elkövetkezőknek, hála Benjinek, Kevin legjobb barátjának (ha jól sejtem, őt veszik majd elő): érzékenysége és szexuális irányultsága célkeresztet rajzol a homlokára egy ilyen célt tévesztett, intoleráns társadalomban. Nincs nagyobb bátorság, mint szembenézni a fájdalommal, a félelemmel és önmagunkkal. Jó lenne, ha a tetteink következményeivel nem bátorság kérdése lenne. Hanem a lényünk része.
