Gibson kapcsán rendre leírják, hogy látnoki szerző, aki olyan technológiai lehetőségek gyakorlati működésével és következményeivel foglalkozik a Sprawl-trilógiában, mint például a tudatletöltés, a mesterséges intelligencia (MI), a kibertér és a virtuális valóság, az óriásvállalatok térnyerése, az adatkereskedelem, a hackerek és a kiberterrorizmus, valamint az orvosi gén- és implantátumtechnológia, vagy éppen a mesterséges szervnövesztés. Bruce Sterling, nagy hatású futurista a Neuromancerről és folytatásairól azt nyilatkozta,
ez az, amiért a science fictiont kitalálták.
És ugyan az MI kapcsán Gibson jóslatai - ahogy például a Terminatoré is - túlzóan borúlátónak bizonyultak, ha a Neuromancert odatesszük Jamie Susskind pár hete magyarul is megjelent Politika a jövőben című tényirodalmi kötete mellé, a két, majdnem négy évtized különbséggel született mű részben egymást átfedő vagy akár azonos problémákat tárgyal. És ma olvasva mindkettőből kiderül, hogy a technológia új ipari forradalmával megszülető “jövő” valójában egyáltalán nem távoli, hanem 2022-ben már javában benne járunk. A gibsoni cyberpunk fokozatosan a valóságunkká vált és válik.
"Az ember feljavítása többé nem fikció" - írja a jogi végzettségű Jamie Susskind Politika a jövőben című könyvében, amiben a digitális kor egyre gyorsabb, megállíthatatlan és már most érzékelhető dilemmáit tárgyalja többek között a demokrácia, igazságosság mentén, vagy hogy mit jelent egyenlőnek vagy szabadnak lenni (a könyvbe itt beleolvashatsz). A kötet magyar bemutatóját a Magvető Caféban tartotta a Republikon Intézet, az Athenaeum Kiadó és a Líra, amin Bíró Marianna, a Telex újságírója kérdezte Filippov Gábort, a kötet szerkesztőjét, történész-politológust, Rab Árpád kulturális antropológus, szociológust és jövőkutatót (bár ő nem szereti ez utóbbi titulust) és Nagy Zsolt politológust. A beszélgetésről a nagy témákat kiemelve tudósítunk. A teljes beszélgetés online visszanézhető. Fotók: Republikon Intézet / Láng Péter
Gibson egyébként egy vancouveri játékterem mellett sétálva kapott ihletet a Neuromancerhez. Az amerikai születésű író a szüleit korán elveszítve belevetette magát a hatvanas évek ellenkultúrájába, Kaliforniában és Európában utazgatott, majd a vietnami behívó elől Kanadába emigrált. Előbb Torontóban élte a hippik mindennapjait, majd a hetvenes évek elején a feleségével Vancouverben telepedett le. Ott egy alkalommal meglátta, hogy az akkoriban újnak számító arcade játéktermekben szórakozó kölykök mennyire elmerülnek a játékban. Mintha megszűnne számukra a fizikai valóság,
szinte bele akartak bújni a gépekbe.
A Neuromancerben ez aztán meg is történt.
Gibson elunta a korabeli mainstream középosztálybeli hősöket, a csupa “nagyszerű amerikai srácot”, ezért a regény főszereplője egy antihős lett: Case, az ex-adattolvaj junkie, aki kémiai szereken él, mióta a kiberdrogját elvesztette. Case ugyanis imádja a mátrixot, egy alkalommal viszont a megbízóitól lopott, akik bosszúból tönkretették az idegrendszerét, így már nem tud rácsatlakozni a kibertérre. Önpusztító élete a vége felé közelít, amikor felbukkan Molly, a testmódosított zsoldos és elkíséri a titokzatos Armitage-hoz, aki ellenállhatatlan ajánlatot tesz: helyreállítják Case idegrendszerét, cserébe egy melóért. A műtétből ébredő Case azzal szembesül, hogy a testébe méregtasakokat is építettek, így, ha nem végez időben, azok feloldódva ismét szétroncsolják az idegeit. Case tehát Mollyval együtt egy különösen erős MI nyomába ered, közben Armitage múltjáról is nyomoz a hajdani Bostontól Atlantáig elterülő gigantikus metropolisz, a Sprawl (az ‘urban sprawl’ ‘városszétfolyást’ jelent) fizikai valóságában (és azon túl, más helyszíneken - a szerk.) és a kibertérben is.
William Gibson
Bár a cselekményt Case szemszögéből követjük, hamar egyértelművé válik, hogy a karakterrajz és a sztori Gibson számára igazából másodlagos. Az ő főszereplője a jövő, a társadalom, a világ. Stílszerűen úgy lehetne megfogalmazni, hogy a Sprawl mindennapjainak lüktetése az éjszakai fényreklámok vibrálásához hasonlóan rajzolja ki azt az elfolyó valóságot,
ahol már egyáltalán nem egyértelmű, hogy hol találjuk az ember mint organikus lény és morális létező határait.
Gibson technikája az volt, hogy a nyolcvanas évek technológiai újdonságainak és azok lehetőségeinek következményeit a társadalomra és az egyénre a belátható közeljövőbe vetítve gondolta végig. Ehhez az olvasói élmény szempontjából hozzátartozik az is, hogy ami a nyolcvanas években forradalminak számított, az mára aktuálissá szelídült (lásd Susskind könyvét, amibe itt beleolvashatsz) - ezt azoknak is érdemes szem előtt tartaniuk, akik helyenként elavultnak tartják. Hiszen bár nem látta előre például az okostelefont és az internet sem teljesen úgy alakult, mint Gibson mátrixa, de amikor a metaverzum építéséről vagy az első virtuális valóságban elkövetett szexuális zaklatásról szóló hírt olvassuk, azok azért elég időszerű polcon tartják a Neuromancert és a problémafelvetéseit.
Az aprólékosan kidolgozott, tudatosan sűrűn szőtt szöveg nem adja könnyen magát. Nem olvashatatlan, de rendesen oda kell figyelni rá - vagyis nem az a nyári ponyva, amibe bele-beleolvasgatva is jól szórakozunk és követjük az eseményeket. Gibson lendületesen ránt magával egyik akcióból a másikba, és nem áll meg, hogy szájbarágósan elmagyarázza, hogyan működik a világa. Nem szolgálja ki az olvasót, hanem megköveteli, hogy elköteleződjünk a könyv mellett - cserébe egy cyberpunk urbánus-ipari disztópia részletgazdag és elgondolkodtató építkezését nyújtja, amiben nekünk kell a szövegkörnyezet, illetve az események alapján megfejtenünk az egyes építőkockák (azaz szavak, tárgyak, eszközök stb.) jelentését és funkcióit is.
A megjelenés óta eltelt négy évtized a nyelvi megoldásokon érzékelhető közvetlenül. A kötetben hemzsegnek az informatikából kölcsönzött kifejezések, amik kapcsán Gibson a Guardiannek bevallotta, hogy egy részüknél fogalma sem volt a valódi értelmükről, viszont elbűvölte a költőiségük:
“...ez volt az első alkalom, hogy hallottam az „interfész” szót igeként használva. És elájultam. Hú, ez egy ige.”
Jóval a Google korszaka előtt a lopott szavaknak még nagyjából olyan jelentést találhatott ki, amit akart, így kerültek a szövegbe olyan elemek, amiknek ma már nincs értelme: „Adj egy modemet! Komolyan szarban vagyok!” Ehhez hozzátartozik, hogy olyan olvasóként, aki az IT világában korlátozottan járatos és a digitalizációt alapvetően felhasználóként éli át, ez a világteremtő posztmodern játék egy-egy döccenéssel ugyan, de még működik, azt viszont nem tudom megmondani, hogy egy programozó-fejlesztő számára mennyire zavaróak a nyilvánvaló tévedések. Bár lehet egy bája.
„Mindig úgy éreztem, mintha a Mátrix egy kung-fu Philip K. Dick-film lenne, amit egy kellemesen lepattant cyberpunk ruhatárból húztak elő. Nagyszerű kombináció!” – írta William Gibson, a legendás Sprawl-trilógia szerzője Twitteren. A Gibson által megálmodott virtuális valóságra épülő kultfilm-széria negyedik részének megjelenése előtt magyarul új fordításban olvasható a Neuromancer, a Count Zero, valamint a Mona Lisa Overdrive, a kultikus sorozat limitált díszdobozos kiadásban is kapható.
A bizonytalankodásból egyébként Gibsonnak is kijutott. A videójátékokba boruló kamaszok mellett a saját korábbi novelláiból (Izzó króm atmoszférája, Johnny Mnemonic - a Mátrix mellett ebből is Keanu Reevesszel a főszerepben készült film) merített ihletet, és már a regény harmadát megírta, mikor látta a filmes cyberpunk mérföldkövének számító Philip K. Dick-adaptációt, a Szárnyas fejvadászt, és húsz perc után összezuhant. A Neuromancer lett volna az első regénye, és úgy érezte, ennek annyi, hiszen Ridley Scott filmje után mindenki azt fogja gondolni, hogy lemásolta a képi világát. Ezért, és mert azon szorongott, hogy elveszíti az olvasók érdeklődését, 12-szer írta újra a regény első kétharmadát. A munkájának végül meg is lett az eredménye, mert a Neuromancer máig az egyetlen sci-fi, amit a Hugo-, a Nebula- és a Philip K. Dick-díjjal is kitüntettek.
A mátrix, ahogy a Wachowskik elképzelték
A regény (pop)kulturális hatása pedig közel felmérhetetlen. A teljesség igénye nélkül: Molly alakja ihlette Trinityt a Mátrixban és Lisbeth Salandert, Stieg Larsson tetovált lányát. Billy Idol 1993-as konceptalbumán, a Cyberpunkon szerepel a Neuromancer című dal, a Sprawl-trilógiából pedig készült már videójáték, képregény, rádiójáték és opera. Kimutatható a hatása Spielberg Különvélemény és A.I. című filmjein, ráadásul a Neuromancer a nyelvünkben is él, ugyanis a ‘kibertér’ (cyberspace) kifejezés Gibson találmánya, és a regény nyomán terjedt el.
A cím egyébként egy hármas szójáték, legalábbis Norman Spinrad amerikai sci-fi író és esszéista szerint, aki 1986-os The Neuromantics című írásában fejtegeti, hogy a ‘neuro’ az idegrendszerre utal, ami világos, de szerinte benne van a ‘necromancer’ (magyarul halottidéző vagy nekromanta) és a ‘new romancer’ (kábé ‘új románc’) is - amellett, hogy Neuromancer a könyv egyik szereplője.
Nemcsak a cím, hanem a regény összetettsége is indokolt egy új fordítást, hiszen a könyv tele van olyan popkulturális utalások és szlenges kifejezések sokaságával, amihez az 1992-es, Neurománc című első magyar fordítás idején nehezen lehetett hozzáférni. Ajkay Örkény még Gibsonnal is levelezett faxon - ennek ellenére a fordítást sok kritika érte, ahogy a későbbi két kiadást is. A Terry Pratchett könyvein edződött Farkas Veronika a fordítói hagyományokhoz híven - és mert tényleg piszok jól hangzó és erős nyitás - átemelte Ajkay első mondatát az Agave megbízásából elkészült fordításhoz, a Sprawl-trilógia új magyar kiadása pedig 2021 őszének egyik nagy durranása volt. És a kötetek nemcsak elég jól mutatnak, hála Hegyi Péter dögös borítóinak, hanem nemrég érkezett a hír, hogy a fordítást jelölték a Zsoldos Péter-díjra is.
