William Gibson 1984-es Neuromancere minden idők egyik legjobb sci-fije, az akkor pályakezdő írónál pontosabban senki sem jósolta meg a jövőt. Gibson írja le először a mátrixot, mint globális-konszenzuális hallucinációt, adathalászatról, hackerekről, mindent uraló mesterséges intelligenciáról és cybertérről fantáziál egy írógépen akkor, mikor az internet még csak a kiváltságosok kísérleti projektje, és melynek története hivatalosan a regény születése előtt mindössze egy évvel kezdődik. Gibson műfajteremtő írói víziójával elnyerte a három legrangosabb sci-fi kitüntetést, a Hugo-, Nebula- és Philip K. Dick-díjakat is neki ítélték, ezt azóta sem csinálta utána senki. A Sprawl-trilógiát
aprólékos világépítés, nagyon tudatos nyelvi megformáltság és rengeteg popkulturális utalás jellemzi,
a hangsúly a létrehozott univerzumon van, nem a cselekményen. Bár Gibson visszautasítja művei profetikus értelmezését, mégis ő volt az első, aki a kissé naiv, csillogó, hősies űrsztorik által uralt szcénát felrázva lepukkant, sötét ipari környezetben vázol fel egy, az internethez nagyon hasonlító rendszert, valamint ő írja le először az emberi társadalom és kultúra megváltozását a korban, melyet a technológiai fejlődés ural. A trilógia mai szemmel egyáltalán nem tűnik forradalminak, mivel sok szempontból technológiailag már elavultak és meghaladottak az akkori futurista víziók. De Gibsont ez egyáltalán nem keseríti el, szerinte az összes, jövőről szóló fikció olyan, mint egy tölcsér fagyi; ahogy közeledik a jövő, úgy olvad el. Úgy gondolja, ez minden régebbi sci-fi sorsa, végül úgy olvassák őket, hogy mit mesélnek a jövőnek a múltról.
A Neuromancer megjelenésekor új műfajt teremtett,
a Gibson által teremtett világ ma már sci-fi klisének számít, a Neuromancert és folytatásait tekintik a cyberpunk bibliájának. De Gibson tiltakozik ez ellen: „Nem egy kiáltványt akartam írni. Volt bennem némi elégedetlenség. Nekem úgy tűnt, hogy a század közepén a mainstream amerikai science fiction gyakran diadalomittas és militarista, az amerikai kivételesség egyfajta propagandájaként működik. Belefáradtam az Amerika mint a legszebb jövő koncepcióba, a fehér monokultúrába, abba, hogy a főszereplő csak egy középosztálybeli vagy még magasabb társadalmi helyzetű, nagyszerű srác lehet. Nagyobb mozgásteret akartam. Helyet akartam adni az antihősöknek is” – nyilatkozta Gibson a Paris Review-nak. Ugyanebben az interjúban az író azt is elmondja, hogy túl sterilnek és tisztának érezte a technológia ábrázolását. „Koszt akartam látni a sarkokban.” És bár az internetet, a lázadó hackerek világát és a Facebook új projektjével gyakorlatilag megvalósuló simstimet tökéletesen megjósolta Gibson 1984-ben, a mobiltelefonok egyeduralmát például nem látta előre, szerinte a fiatal olvasói nem is érthetik, hogy hiányozhatnak fikciós világából a mobilok.
„Valójában azért tudtam írni a Neuromancert, mert semmit sem tudtam a számítógépekről” – mondta el Gibson egy interjúban a Guardiannek. „Szó szerint semmit sem tudtam róla. Dekonstruáltam a területen dolgozó szakemberek nyelvének poétikáját. A seattle-i sci-fi kongresszuson a szálloda bárjában álltam, és hallgattam ezeket a srácokat, ők voltak az első számítógépes programozók, akiket valaha is hallottam a munkájukról beszélni. Fogalmam sem volt, miről beszélnek, de ez volt az első alkalom, hogy hallottam az „interfész” szót igeként használva. És elájultam. Hú, ez egy ige. Komolyan, költői szemmel csodálatos volt.” Így kerülhettek a kultikus regénybe olyan részletek, amelyeknek nem sok értelme van. „Adj egy modemet! Komolyan szarban vagyok!” Gibson valójában nem tudta, mi az a modem, de szexinek találta a hangzását, és nem volt senki, aki kijavította volna a szövegét, valamint a Google-ön sem tudott rákeresni. Gibson azt is bevallja, hogy a Google megváltoztatta az írásmódját. „Rájöttem, hogy aki komolyan elmerül a szövegeimben, az mindent meg fog guglizni, ahogy halad, bármit, amin megakad a szeme. Más szintű felelősségem van most.
Már nem tudok random dolgokat írni.”
A Sprawn-trilógia popkulturális hatása aligha túlbecsülhető, Gibson nélkül nem született volna meg a Mátrix-sorozat, melyet a Wachowski testvérek az ő vízióiból és a francia filozófus Jean Baudrillard szimuláció-elméletéből gyúrtak össze. A regények egyik hőse, Molly Millions Trinityként köszön vissza a sorozatból, de a figura ihlette Stieg Larsson Lisbeth Salanderét is. A trilógia hatása nagyban érződik a Különvéleményen, és az A.I.-n is. A regényekből született videójáték, képregény, rádiójáték és opera. Billy Idol 1993-ban Cyberpunk címmel jelentetett meg konceptalbumot, rajta kötelező jelleggel egy Neuromancer című dallal, a U2 pedig a Zooropához inspirálódott a regényből. Egyedül a klasszikus filmes adaptáció hiányzik a sorból, pedig már a regény megjelenését követő évben sikerült 100 ezer dollárt kicsalni a megfilmesítési jogokért két medencetisztítónak egy tehetős pártól, azóta pedig több forgatókönyv készült és számos rendező állt neki a projektnek, mindeddig sikertelenül.
A Neuromancer első magyar fordítása 1992-ben jelent meg a Valhalla Páholy kiadásában Neurománc címmel Ajkay Örkény fordításában. A korszakra jellemzően Ajkay kezdő fordítóként, saját elhatározásból kezdte el a Neuromancer fordítását, először fel sem mérte, mire vállalkozott Gibson popkulturális utalásokkal átszőtt, saját szlenget teremtő, feszes és sokrétegű művének fordításával abban a korszakban, mikor könyvtári kutatással lehetett csak egy-egy összetettebb kifejezést vagy utalást megfejteni. Ajkayt végül maga a szerző is segítette, a kérdéseire faxon válaszolt, ám a fordítást sok, többször jogos kritika érte. 1999-ben jelent meg másodszor a trilógia magyarul, ám ez a kiadás sikerült a leggyengébbre, 2005-ben pedig egy átdolgozott változatot jelentetett meg a Szukits Kiadó. A kultikus regények most az Agave gondozásában, Farkas Veronika új fordításában keltek újra életre magyarul. Az ő nevéhez fűződnek többek között a Pratchett-kötetek, valamint több sci-fi- és fantasy-fordítása a közelmúltból. Az új kiadás Gibson exkluzív utószava mellett Jack Womack Valami sötét gödör című esszéjét is tartalmazza.
A profetikus írásairól híres Gibsonnak komoly kihívást jelent a fikcióknál is furcsább fordulatokat produkáló jelennel lépést tartani. 2016-ban épp új regényének háromnegyedénél tartott az író, amikor Donald Trumpot megválasztották az Egyesült Államok elnökének. „A következő napon felébredtem, és megnéztem a kéziratot és a világot, amelyben a regény játszódik – egy kortárs regény, amelynek helyszíne San Francisco –, és rájöttem, hogy az a világ már nem létezik, hogy a karakterek érzelmi alapjainak semmi értelme; ahogy a viselkedésüknek sem. Valami ebből a ránk leselkedő hatalmas szörnyűségből éppen most történt meg, és ettől nagyon elveszettnek éreztem magam – gyászoltam. Elvesztettem ezt a könyvet” – nyilatkozta Gibson. Hasonlót élt át a World Trade Center tornyainak ledőlésekor, mikor épp a Trendvadászon dolgozott. Teljesen át kellett írnia szereplői hátterét és a regény világát, semmi sem volt már ugyanaz, mint szeptember 11-e előtt. Míg az ezredfordulón Gibson a jelen felé fordult és a kortárs környezet abszurditása érdekelte, a Főnyeremény-trilógiában visszatért a fiktív közel- és távoljövőbe. A cyberpunk egyik leghíresebb képviselője jelenleg
időutazással, szellemekkel, harci drónokkal, bérgyilkos robotokkal és kleptokratákkal foglalkozik
egy lassan haldokló, apokaliptikus Londonban, egy olyan alternatív jövőben, ahol Trumpot sosem választották meg az USA elnökévé és a Brexit sem történt meg, de a klímaválság, a világjárványok és gazdasági kihívások továbbra is az emberiség megoldatlan kérdései közé tartoznak.
Forrás: Agave
