Tényleg távoli jövő az, amiről Susskind könyvében olvashatunk?
Rab Árpád mindenekelőtt kiemelte, hogy a könyv nagyon szisztematikusan és jól építkezik, és arról beszél, hogy a technológia mennyire beszivárog a döntéshozatalainkba, az irányításba, a saját korlátozásunkba, megváltoztatja a demokrácia fogalmát, a kormányzást és a közösségek működését. A kötetben felvázolt forgatókönyvek viszont szerinte nem technológiailag, hanem társadalmilag jelentenek távolabbi jövőt. Erre példaként azt a jelenséget hozta, hogy hitetlenkedünk, ha arról olvasunk, hogy élünk majd tíz év múlva, miközben öt éve azt sem tudtuk volna elképzelni, hogy most hogyan élünk.
Filippov Gábor folytatta a könyv méltatását azzal, hogy miközben a társadalomtudomány szó riasztóan hangozhat az olvasóknak, Susskind nagyon közérthetően és izgalmasan magyaráz el mindent a blokklánc technológiától kezdve a politikai filozófia alapfogalmaiig.
A könyv fő tétele, hogy semmi sem lezárt történet a technológiai fejlődéssel kapcsolatban. Filippov példája, hogy egy késsel lehet kenyeret kenni és embert is ölni, azaz a technológia mindig sok mindenre használható. Szerinte így a könyv leginspirálóbb és legnagyobb felelősséget ránk ruházó állítása, hogy elsősorban rajtunk múlik, hogy a holnaputánunk milyen lesz. Filippov is megerősítette, hogy nem a távoli jövőről szól: gondoljunk a kínai társadalmi kreditrendszerre, a nagy biztosítók árazási technikáira, vagy hogy egy választási kampányban a technológia már szűri, hogy mit látunk és mit nem.
Nagy Zsolt elmondta, hogy a hatalom a digitális térben még kevesebbet lát az emberekről, mint szeretne, de többet, mint ahogy az emberek szeretnék. Szerinte a kérdés az, hogy miközben a társadalom adaptálódik a technológiához, milyen prioritásokat és normarendszereket épít a technológia köré.
Az információ jelenti a hatalmat?
A korunkat szeretjük információs társadalomnak hívni, és ezzel azt üzenjük, hogy az információ most a legfontosabb, főleg, ha más nem fér hozzá. Rab Árpád szerint viszont ennél többről van szó, mert az adat nemcsak a gazdaság olaja, hanem egy új látószerv, amit fejlesztenünk kell. Szerinte a technológiahasználat mostani problémája az, hogy a technológia előrébb jár, mint az emberi tudatosság. Azaz nem nőttünk fel hozzá.
Az információt már most úgy el lehet rejteni a technológiával, hogy nem is tudjuk, hogy mit nem látunk. Szerinte így nem az információ a hatalom, hanem a valóságképzés.
Egy másik szempont az adatfelhasználásban a mesterséges intelligenciák (MI) fejlesztése, ami statisztikai alapú. A statisztika sajátosságai miatt viszont, amikor tömegesen használjuk ezeket a rendszereket, elveszítjük a sokszínűséget, a véleménykülönbséget, a másfajta meglátását, feláldozzuk ezeket a hatékonyság és a kényelem oltárán.
Ez a problematika Filippov szerint a mai társadalomtudományok és a politika egyik legfontosabb kulcskérdése, a történész ennek kapcsán beszélt “a szűk folyosó” fogalmáról. Ez arról szól, hogy a világ történetében két folyamat megy párhuzamosan. Az egyik, hogy az államok egyre több adatot képesek feldolgozni, és egyre többet képesek megtenni az alájuk vetett néppel. És ha egy államot hagyunk így elszaladni, az orwelli disztópiához vezet. A “fejlődés szűk folyosója” az a középút, amikor egyrészt élünk a technológiai eszközökkel, másrészt kontrollt szerzünk a megnövekvő hatalom fölött például a választójog megszerzésével és kiszélesítésével, a szabad nyilvánossággal, a modern, a hatalmat ellenőrző újságírással. A jövőbe projektálva ez azt jelenti, hogy
használjuk a digitális technológiákat, de közben tudjuk, hogy milyen veszélyek rejlenek benne, és mi, az állampolgárok és a társadalom, kontrollt követelünk magunknak az új eszközök felett.
Ezekre kínál megoldásokat Susskind könyve, ami már csak azért is időszerű, mert Filippov szerint már ma egy kicsit későn kezdünk foglalkozni azzal, hogy mit csináljunk a nagy hatalmú techcégekkel, a nagy hatalmú államokkal vagy hogy mit gondolunk a demokráciáról. Utóbbira példa, hogy ma már nincs technológiai akadálya annak, hogy a választópolgár akár minden kérdésről közvetlenül szavazhasson. A könyv viszont felveti, hogy tényleg azt akarjuk-e, hogy mindenről mindig a választópolgárok többsége döntsön? Vagy azt gondoljuk, hogy vannak olyan területek, ahol nem a több, hanem a kevesebb demokrácia a megoldás, és szétválasztjuk a szakértelem és a demokrácia területét.
Hogyan hat a technológia az emberi mivoltunkra?
Filippov szerint ezek a kérdések amellett, hogy mélyen politikaiak, az emberi mivoltunk lényegét érintik, hiszen amikor mindentudó vagy mindenre reagálni képes rendszerekről beszélünk, egyre inkább megváltozik az is, hogy mit tekintünk szabadságnak, és mit morális önrendelkezésnek.
A Sanyikám, én nem politizálok című könyvében a Diétás Magyar Múzsa vezetője egy Facebook-poszt közérthetőségével és lazaságával tárgyalja az állam, a társadalom, az igazságszolgáltatás működését, a történelmi örökségek és a szolidaritás (hiányának) kérdéseit. Interjú.
Az ő kedvenc példája az európai irodalom egyik csúcsteljesítménye, a Bűn és bűnhődés, ami ebben a jövőben már nem születhetne meg. Raszkolnyikov nem lenne képes végrehajtani a bűntényt, mert a mindenhol elhelyezett érzékelők felfedeznék az izzadsága, a testtartása megváltozását, esetleg összekötnék az általa korábban megírt filozófiai cikket és azt, hogy ott sündörög egy uzsorás háza körül, kiszámítanák a szándékát, és a rendőrök száz méterre a ház előtt lekapcsolnák.
Susskind egyébként az önvezető autó példáját hozza sokszor: azaz, hogy egy olyan jövőbe érkezünk, ahol nem lesz lehetőségünk apró vétségeket elkövetni, egy kicsit gyorsabban hajtani, arra az öt másodpercre megállni a tilosban, míg kiszáll valaki. Ez pedig az életünk minden területén egyre inkább meg fog jelenni, mert az algoritmusok önmagukat végrehajtó törvényként fognak működni. Így eljuthatunk egy olyan jövőbe, amikor nem azért nem követünk el bűnt, mert nem akarunk, hanem mert nincs rá lehetőségünk. Itt felmerül a kérdés, hogy
mit veszítünk a bűnözés képességével, meddig marad az ember az, akinek ismerjük, ha ennyire rábízza magát a technológia kereteire.
Nagy a példák mellé sorolta Philip K. Dick Különvélemény című novelláját (illetve Spielberg feldolgozását), ami a szabad akarat kérdését boncolgatja. Ha a hatóságok azelőtt lekapcsolják az embert, hogy elkövetné a bűnt, az illető az utolsó pillanatban sem gondolhatja meg magát. Szerinte ez a fejlődés lehetőségét is megkérdőjelezi, hiszen - nagyon leegyszerűsítve - az evolúció is úgy működik, hogy mindig vannak kihágások, de lehet, hogy egy kihágás jó megoldást terem, és azáltal tud fejlődni egy faj.
Létezik-e etikus tudomány?
Rab kifejtette, hogy haragszik a tudományra, mert eltávolodott a valóságtól. Azért is kell erősíteni a tudománykommunikációt, mert anélkül teret nyernek az áltudományok és a fikciók. Szerinte minden tudománynak etikusnak kell lennie, hiszen mindnek az a célja, hogy az embereknek jobb legyen, tehát a tudomány nem öncélú dolog.
Etikus technológiára viszont nagyon is szükség lenne, itt viszont a tudósok, szakemberek és a fejlesztők együttműködésének fontosságát hangsúlyozta. Az egészségügyi MI-k fejlesztésében például részt kell venniük az orvosoknak, különben rosszak lesznek, hiszen a fejlesztő nem lát bele a mindennapok apró döntéseibe.
Filippov elmondta, hogy a könyv is sematizálja azt a kísértést, hogy csak hagyjuk történni a dolgokat. És az is mindig veszélyes, ha a politika beleszólást követel magának a magánvállalatok tevékenységébe. Viszont a nemcselekvés ugyanúgy cselekvés, mert azzal a társadalom és a technológiai elit osztályharcában letesszük a voksunkat a technológiai elit mellett. Ami viszont, ha nem korlátozzák, kitölti a rendelkezésére álló teret és vissza fog élni ezzel a hatalommal. Nem azért, mert rossz, hanem mert emberekből áll. Ezért fontos a dialektikus fejlődés, amiben a technológiával párhuzamosan a társadalom kontrollja is fejlődik, és ebben kellenek olyan emberek, akik tudnak a nyilvánosság előtt vagy politikusokkal és cégvezetőkkel beszélni arról, hogy nem bölcsészfilozófusok problémáiról, hanem az életünk alapját érintő kérdésekről van szó. Filippov szerint a folyamatok értelmezésében az edukáció a legfontosabb, például, ha el kell képzelnünk, hogy milyen világban élnénk akkor, ha az internethez vagy a híradó híreihez az állampolgárok nem férnének hozzá, csak a politikai hatalom és a nagy cégek.
A szabályozás vagy az adattudatosság véd jobban?
Filippov megkérdezte a közönséget, láttak-e olyan, a 20. század elejéről való fényképet, amin Kairó utcáin a helyiek múmiákat árulnak 25 centért. A gyarmatosítók kihasználták, hogy az emberek, akik a sokezer éves történelem mementói közt éltek, nem tudták annak az értékét vagy nem voltak olyan helyzetben, hogy magas árat szabhassanak. A történész szerint ma ezek a helyiek mi vagyunk, amikor az ingyenes alkalmazások használatával lemondunk a legértékesebb erőforrásunkról, az adatainkról, amiket aztán az üzlet végtelen profitra fordít - mi pedig cserébe nem fizettünk öt dollárt egy alkalmazásért. Ebben lehetséges szabályozási jövőnek látja, ha kitaláljuk, hogy az információ mint tőke hasznosítása milyen keretek között történhet.
Nagy itt felhozta a Meta (Facebook) és az Európai Unió egymásnak feszülését, amiben a liberális pártcsaládnak volt egy javaslata, hogy az emberek kapjanak pénzt a Facebooktól a felhasznált adataikért - viszont ezt mindenki röhejesnek tartotta, miközben valószínűleg ez a jövő, csak még nem állunk készen rá.
Rab szerint a szabályozás önmagában nem megoldás, mert a jog a saját természete miatt mindig le van maradva 3-4 évvel. A Facebook esetében például megoldás lehetne egy saját platform fejlesztése az EU-s szabályozásnak megfelelően, hiszen a problémák fele abból fakad, hogy egy amerikai szoftvert használunk.
Annak kapcsán, hogy voltaképp mennyit érnek egy felhasználó adatai, Rab elmondta, hogy ma egy átlag európai felhasználón a Facebook egy évben kb. 120 dollárt keres. Erre mondhatnánk, hogy akkor ennyi az adatvagyonunk, viszont a Facebook meg mondhatja azt, hogy egy dollárral sem tartozik nekünk, hiszen egy csomó hirdetést megjelenített nekünk, de azokból nem vásároltunk semmit. Rab szerint az adataink annyit érnek, amit mi a politika, illetve a saját érdekérvényesítésünk által el tudunk érni.
Filippov szerint az adataink beárazása a közgazdasági irodalom egyik leginnovatívabb iránya - akár Nobelt is érhet majd. Azt is hozzátette, hogy ő a szabályozásról azért nem mondana le, mert szerinte ez az edukációval együtt működik, hasonlóan például a gyerekmunkához vagy a rabszolgasághoz, amiket morális elvek mentén tiltottak be törvényekkel a világ nagy részén. Precedensértékű pereknek és ítéleteknek köszönhetően szerzett tudomást a világ arról is, hogy mennyi adatunkat tárolja a Facebook. Szerinte ezért nem betiltásokban kell gondolkodni, hanem a digitális világhoz alkalmazkodva jogszabályokban megvédeni a hagyományos értékeinket. El kell képzelnünk, hogy ezek milyen módon kerülhetnek veszélybe, milyen jogesetekre kell felkészülni.
Milyen szerepe lehet az önigazolásnak a közéleti döntéseinkben? Mennyire pontosan mérjük fel, hogy kompetensnek tartunk-e valakit a feladatra? Miért vagyunk manipulálhatóak, és miért okozhat töréseket egy családban a politika? Interjúnk mellé könyveket is ajánlunk a témában.
Rab itt pontosította, hogy nem a szabályozás ellen beszélt, hanem szerinte egyszerűen nem várhatjuk, hogy a szabályozás önmagában megoldja helyettünk például az etikusság dilemmáit. Úgy látja, ha nem akarjuk, hogy ezek a technológiák elsöpörjenek minket, elkerülhetetlen, hogy társadalmilag célokat jelöljünk ki magunknak. A szabályozás abban segít, hogy a célok elérésében megvédjük magunkat, de előbb tudnunk kell, hogy mi felé tartunk. Visszatérve egy korábbi témára, hozzátette, hogy ez lenne az etikus tudomány, ami az embereknek elérhető célokat tud adni, amiben aktívan részt tudnak venni.
A Pegasus és a politikai hatalom visszaélései
Ebben a kérdésben Susskind könyve szerint két veszély fenyeget, az egyik az, hogy ha a technológiát és az adatokat a politikai hatalom a hatalommegtartás eszközeként a saját javára fordítja, a másik a digitális anarchia, egy olyan szabadpiac, amiben az állam eszköztelenné válik. Filippov szerint az utóbbinak van hosszabb távon nagyobb veszélye.
A könyv megfogalmazza azt is, hogy szükségessé válik a hatalmi ágak új szétválasztása, ami a klasszikus elvet az adatalapú, digitális világra alkalmazza. Leegyszerűsítve itt arról van szó, hogy meg kell előzni az adataink koncentrációját, hogy ne összpontosulhasson egy kézben a megfigyelés, a kényszer és a hatalom minden más eszköze. Az adatokat a fékek és egyensúlyok rendszerével körülbástyázni új kihívást jelent, de elkerülhetetlen, ha nem akarunk egy digitális rémálomban ébredni. Filippov itt is jelezte, hogy szerinte probléma, hogy 2022-ben úgy beszélünk erről, mintha 2100 problémája lenne, pedig már a jelenünket is meghatározza.
Bíró ekkor felhozta a Pegasus-botrányt, amikor kiderült, hogy a kormány lényegében kontrollálatlanul és következmények nélkül gyűjthet törvényesen adatokat az állampolgárokról úgy, hogy titkosítva van, hogy ez milyen feltételek között történik. Nagy szerint viszont azért nem lett következménye a botránynak, mert a társadalom nem reagált rá, hanem beépítette a napi diskurzusba. Az ügy el is halt, és Nagy szerint érdemi hatása nem lesz a választásokra.
Egészségügyi polarizáció a technológiai robbanás korában - avagy 120 évig élő gazdagok és korán haló szegények
A beszélgetés végül az egészségügy fejlődése felé fordult. Rab szerint tenni kell valamit azzal a helyzettel, hogy napi 200 ezer új ember születik, miközben egy orvos kiképzése 6-7 évig tart. Emellett csak az Európai Unióban egymillió egészségügyi dolgozó hiányzik, és ma egy orvos munkaidejének a felét az adminisztráció teszi ki. Utóbbinál drágább dolog Rab szerint nincs, ráadásul úgy, hogy más iparágakban ez már meg van oldva előregyártott formokkal, intelligens címkézéssel stb.
Az egészségügy közben kitágul, a páciens is aktív szereplővé válik, hiszen például az okosóráinkkal folyamatosan figyeljük magunkat, és a legérzékenyebb adatainkat örömmel megadjuk, ha hiszünk abban, hogy úgy jobban meg tudnak gyógyítani. Ám Rab szerint eközben nem hozunk meg előre etikai döntéseket, hogy hol ér véget a test, hol kezdődik a digitális vagy az emberi méltóság. Rab örül neki, hogy Susskind könyve foglalkozik a test kérdéseivel, mert eleve furcsának tartja, hogy
úgy teszünk, mintha lenne a fizikai életünk és a digitális attól egy kicsit arrébb, pedig ez a kettő teljesen összemosódik.
Az igazságosság fogalma - bár a könyv sokat foglalkozik vele - a beszélgetésnek ezen a zárópontján került elő, a hozzáférési igazságosság kérdésében. Filippov szerint ötven éven belül az egészségügy átalakulása ahhoz lesz hasonló, mintha a középkori köpölyözést és érvágást vetnénk össze a mai differenciált eszközeinkkel. A fókuszban eleve nem a beteggyógyítás lesz, hanem a megelőzés, amivel az emberek nem, vagy sokkal később jutnak el a betegség állapotába. Például ha az elemzések alapján valakinek megvan a prognózisa, akkor huszonéves korában el tud kezdeni készülni arra, hogyan ne alakuljon ki nála később a diabétesz, vagy ha kialakul, arra, hogy hogyan lehet enyhíteni.
A történész szerint emellett szó szerint élet-halál kérdéssé válik majd a technológiához való hozzáférés. Ő például már most tárgyalt olyan gazdag, nagy befolyású emberekkel, akiknek a testén folyamatosan pittyegtek az egészségi állapotukat mérő eszközök - viszont ilyen pittyegéssel még soha nem találkozott kis falusi kocsmában. A jövőre vetítve ez - képletesen - azt jelenti, hogy a társadalom egyik fele, ami hozzáfér a technológiához, 120 évig élhet, a másik fele pedig gyógyulhat köpölyözéssel. És arról még nem is beszéltek, tette hozzá Filippov, hogy a tudatletöltés (ha létrejön) vagy a kibernetikus testkiegészítők hogyan változtatják meg, hogy mi az ember maga mint biológiai létező. A technológia tehát vagyoni alapon is polarizálhatja a társadalmat az egészségügyi ellátásokhoz való hozzáférésben - miközben ugyanebben a robbanásban benne lenne egy “csodálatosan igazságos” társadalom lehetősége is.
