Aprólékos világépítés és gazdag fantázia jellemzi. Magával ragadó módon hajlamos belefeledkezni a technikai újdonságok részleteibe, viszont a cselekménnyel hadilábon áll; a történet befejezését ingerülten már csak ingujjból rázza ki, akárcsak mi az esőcseppeket az esernyőnkből. Gibsont olvasva teljesen természetes a kezdeti elveszettség érzése: a kötetek elején evidensen használt fogalmakhoz később többször vissza-visszatér, bővebb magyarázatokat fűzve. A gibsoni mozgástér lassan adja meg magát olvasójának, darabkáit mozaikszerűen kell összecsipegetni a feszesen pergő cselekményből.
Párhuzamosak, ha találkoznak
A Mozgástér sztorija ugyan önmagában is megállja a helyét, de érdemes elolvasni hozzá az előzményét, A perifériát. Mindkét történet váza tulajdonképpen ugyanaz: Gibson úgy építkezik, ahogy Lőrincz L. László a Leslie L. Lawrence-kalandregényekben. A sztori betonbiztos alapja még csak nem is eredeti: a jövőbeli entitás valaki védelmére kel a múltban. Mindezt időutazás és terminator nélkül. Csak amúgy gibsonosan. Az író az időparadoxont a párhuzamos világok unalomig elkoptatott kliséjével oldja föl, de rendkívül eredeti univerzumot épít fel köré.
William Gibson-interjú - Könyves magazin
Gibson már harminc évvel ezelőtt is egyfajta próféta volt, posztmodern szociológus, aki 1984-ben vizionálta az internetet, mint számítógépek kapcsolatainak garmadája által keltett közös hallucinációt.
A távoli jövőben egy Főnyereményként emlegetett globális katasztrófát követően az emberiség túlélői viszonylagos jólétben élnek. Egy részük, a hobbisták azzal szórakoztatják magukat, hogy az idővonalat babrálják: egy titokzatos szerkezet révén digitális kapcsolatot képesek létesíteni a múlttal, már amennyiben ott rendelkezésre áll az ehhez szükséges technológia. Az összeköttetés pillanatában azonban megszakad az időkontinuum, ami a bolygatott múltat egy alternatív idősíkra tereli. Onnantól kezdve tehát nem a saját múltjukkal kommunikálnak, hanem egy párhuzamos idősíkkal, amelyet, ha elég mozgásterük van, kedvükre befolyásolhatnak. Ezt hívják csonknak.
Csonkolom, Flynne átjöhet játszani?
A perifériában az USA gazdasági válság sújtotta közeljövőjében Flynne Fisher virtuális zsoldosként keresi a kenyerét online videójátékokban. Amikor a bátyja helyett beugrik egy rutinmelóra, hogy távirányítású drónokkal felügyeljen egy virtuális területet valami nevesincs játékban, gyilkosság szemtanúja lesz. Egy idő után nyilvánvalóvá válik számára, hogy amit látott, az nem játék, hanem a valóság, és elképesztő erők mozdulnak meg körülötte. Van, amelyik az életére tör. És van, amelyik meg akarja menteni. Wilf Netherton 70 évvel később egyik ügyfele testvérének a halálában nyomoz. A megoldás egy időcsonkban rekedt szemtanú kezében van, akit a gyilkos azonosításához a párhuzamos idősíkban mindenáron életben kell tartania. A múltbéli küzdelem nemcsak hadi, hanem pénzügyi, gazdasági és politikai színtéren is folyik. Wilf nem várt segítséget kap a jövőbeli Lowbeertől, akit ezúttal önzetlenségén kívül sokkal személyesebb indíttatás vezérel.
A cselekmény, amely helyenként a sci-fi animéket idézi, közel sem olyan érdekes, mint maga a jövőbeli világ a társadalmi tagozódásával, kulturális szokásaival és technológiai újdonságaival.
Itt a Csendes-óceánra vizionált, tengeri hulladékokból összeállított, óriási szemétsziget értékes ingatlanpanama, a celebek kitetovált és levedlett bőre műalkotás, a szervezett bűnözésből meggazdagodott orosz oligarchák köztiszteletben álló személyek (mondjuk, ez ma sincs másképp). Az emberiséget a nanotechnológia tartja életben, a nanorobotok építenek, és ha kell, pusztítanak is. Az emberek élő-lélegző avatárokat használnak, ha valahol virtuálisan meg szeretnének jelenni – ezeket az önmaguk virtuálisan meghosszabbított végtagjait nevezik perifériáknak. Ilyenbe bújik a múltból érkező Flynne, amikor meglátogatja a jövő technokrata Londonját, és a kezdetleges verziójában van jelen Wilf is a múltban. Csak így, digitális adatfolyamon keresztül képesek érintkezni, e virtualitásból mégis kicsírázik egy kezdetleges kapcsolat ígérete. Ám hol lehet létjogosultsága holmi hamvába holt távkapcsolatnak, amikor a virtuális küzdelmet időn és téren kívül golyókkal, pénzzel és politikai szívességekkel vívják?
Oligarchák, múltmanipuláció A perifériában - Könyves magazin
Valahol a nagyon közeli jövőben járunk: egyébként is gyökeresen megváltozik a cselekmény előrehaladtával az, ahogyan az időre tekintünk. A jövőben ugyanis rájönnek, hogyan lehet kapcsolatot létesíteni a múlt egyes szeleteivel, illetve manipulálni azokat. Ezek az idősíkok azonban nem egyenes leágazások, sokkal inkább variációk...
A periféria olyannyira letaglóz fantasztikus világaival, hogy észre sem vesszük, ahogy elhúz mellettünk a cselekmény. Rövidre vágott fejezeteivel Gibson Dan Brownhoz hasonló iramot diktál. Rengeteg elvarratlan szálat hagy hátra, amelynek csupán töredékére ad most választ a folytatás.
A SkyNet meg mehet a levesbe
A Mozgástér abban hoz újdonságot, hogy az író belekeveri az aktuálpolitikát. A jövő ezúttal a 2017-es évet csonkolja, majd magára hagyja egy atomháború küszöbén. Gibson jelene, ha töredékeiben is, de más, mint a miénk: a 2016-os amerikai választásokat követően női elnök kerül a Fehér Házba, a szíriai Kamisliben történt robbantások pedig újra éjfél közelébe állítják a Végítélet Óráját. Ebben a borongós időszakban egy Verity nevű alfatesztelő munkát kap egy startup vállalatnál: a projektje egy új, személyes asszisztensnek szánt mesterséges intelligencia, amely gyorsan átveszi az irányítást a lány élete felett. Verity hamarosan megfigyelő tekintetek kereszttüzében találja magát: egy multinacionális nagyvállalat a rendkívül önálló, Eunice nevű MI programra feni a fogát, és más okból, de szintén rá van szüksége A perifériából már megismert Wilfnek és Lowbeernek. A történelem megismétli önmagát: a jövő a jelenre telepedik, összekapcsolódva próbálja kiterelni az egyik a másikat az atomkatasztrófa árnyékából.
A Mozgástér olyan, mintha Spike Jonze A nő és Johnny Depp Transzcendens című filmjének történeteit összemosnánk. Gibson fantáziáját a mesterséges intelligencia izgatja:
mikor válhat egy MI-hibrid birtokolható tulajdonból önálló személlyé? Egyénnek tekinthető-e, ha fizikailag nem létezik, globálisan mégis jelen lehet egyszerre mindenhol? Ha mindezek ellenére afroamerikainak vallja magát és nőnek?
Miközben a jelenben Verity és Eunice után folyik a hajsza, a jövő szélesre tárja a kapuit: Gibson A perifériánál jobban megmeríti olvasóinak tudatát az új korban, amely éppoly lenyűgöző, mint hat éve. A perifériába bújt Verity szemén át csodálkozhatunk rá a jövő kleptokráciájára, a Westworldöt idéző cosplay övezetekre, amelyeket botok, azaz öntudattal nem rendelkező perifériák népesítenek be, és képet kapunk arról, hogy a gazdasági, társadalmi és ökológiai összeomlást (á lá Főnyeremény) hogyan volt képes átvészelni az emberiség.
A perifériák, bár nem rendelkeznek önálló tudattal (az emberek úgy viselik őket, mint virtuális ruhadarabokat), mégis személynek minősülnek. Ez politikai kérdés a jövő társadalmában. A fejlettségi szinttől függetlenül is érző lényeknek tekintik őket. Ha nincs rájuk szükség, akkor átveszi a kormányt a gyártó mesterséges intelligenciája, és a perifériák számára fenntartott szépségszalonokban viselik gondjukat. Gibson ezáltal választ is ad a mesterséges intelligencia kapcsán felvetett kérdésekre.
Az író ezúttal hadrendbe állítja a jelen technológiai újdonságait is: a 3D nyomtatást már A perifériában is előszeretettel használták hősei, most a Boston Dynamics antropomorf robotjait is munkába fogják. Verity a Google Glasshez hasonló eszközön kommunikál Eunice-szel, és ismét drónok meg kvadrokopterek dolgoznak a kezük alá. Visszatérnek A periféria más hősei is (hogy kik, az legyen meglepetés), és főszerepet kapnak a jövő techno-kütyüjei is.
Gibson nem fukarkodik az aktuálpolitikai áthallásokkal sem, például a 2016-os amerikai elnökválasztást (értsd: amikor nem női elnök került az USA élére) hozza párhuzamba a szervezett bűnözésből kinövő kleptek térnyerésével, negatív utalást tesz a brexitre vagy megjósolja (az eredeti könyv még a koronavírusos helyzet előtt jelent meg) az emberiséget megtizedelő világjárványokat.
A Mozgástér A periféria sémájához hasonlóan ismét Wilf Netherton nyomában jár, mégis, inkább Lowbeer karakterét ismerhetjük meg jobban: megtudhatjuk, miért segít a csonkokon, mi az ő szerepe a jövőben és mi volt a globális katasztrófa során. Az viszont még mindig nem tiszta, miért pont Főnyeremény az elnevezése az összeomlásnak, hol van és egyáltalán mi ez a szerver, amely révén kapcsolatba léphetünk a múlttal.
Mind A perifériára, mind a Mozgástérre jellemző, hogy Gibson fantasztikusan belakott univerzuma maga alá temeti a cselekményt. A Mozgástér is éppoly váratlanul és igazi katarzis nélkül záródik, mint az előzménye. Talán az író ezzel kívánja jelezni, hogy még nem végzett az univerzummal. Egy esetleges folytatásban, egy újabb megmentendő időcsonkban remélhetőleg már ott lapul a válasz minden feltett és a ki nem mondott kérdéseinkre is. Addig is a Westworld alkotópárosa, Lisa Joy és Jonathan Nolan (Christopher Nolan testvére) fejlesztik A perifériából készült televíziós sorozatot az Amazon számára, Chloë Grace Moretz főszereplésével. A The Peripheralnak legalább akkora visszhangja lehet, mint anno a Westworldnek. Egy részletekbe vesző gibsoni univerzum képernyőn való megelevenedése elvégre maga a Főnyeremény!
Borítókép: Stuart Simpson
