Újra megjelenik William Gibson kultikus trilógiája, amely érthetővé teszi az elmúlt évtized fellángoló cyberpunk hullámát: a Sprawl-trilógia jövőképeiből azóta valóság lett és éppúgy működik társadalmi kortablóként, mint sci-fiként.
William Gibson 1981-ben megnézte John Carpenter Menekülés New Yorkból című filmjét, elolvasta Philip K. Dick tollából a Blade Runner címmel épp megfilmesítés alatt álló Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? című regényt, és végiglapozta Moebius The Long Tomorrow címre keresztelt képregényét, miközben figyelte környezetét, az 1980-as évek elejének technológiai és társadalmi trendjeit, hogy aztán megteremtse egyedülálló, műfajteremtő látomását a Neuromancer képében. A kötet és két folytatása (Count Zero, Mona Lisa Overdrive) elképesztő hatékonysággal érzett rá az elkövetkező 20-30 év változásaira. Nem hiába mondta róla Bruce Sterling, a legendás futurista, hogy „ez az, amiért az SF-et kitalálták.”
A cyberpunk atyja új univerzumba kalauzol, ahol az emberek kedvtelésből párhuzamos világokkal szórakoznak. A periféria után most itt a folytatás, a Mozgástér, amelyben Gibson kitágítja a multiverzumát.
A Neuromancer lenyűgöző és baljós jövővíziója Hugo-, Nebula- és Philip K. Dick-díjakat ért; e három kitüntetést egyszerre mindmáig nem sikerült egyetlen más sci-finek sem elnyernie. Gibson később trilógiává bővítette történetét a Count Zero, valamint a Mona Lisa Overdrive című kötetekkel, létrehozva egy olyan univerzumot, mely nélkül a popkultúra és a filmvilág nem gazdagodhatott volna olyan művekkel, mint a Mátrix, ami épp Gibson világának lényegét, a virtuális valóságot vette át – maga a mátrix elnevezés is Gibsontól ered! –, vagy épp a Transmetropolitan képregény.
William Gibson: Neuromancer
„A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője adásszünet idején.” Ezzel a mondattal kezdődik minden idők egyik legjobb science fiction regénye, aminél pontosabban semmi sem jósolta meg a jövőt. William Gibson 1984-ben megjelent, Hugo-, Nebula és Philip K. Dick-díjakkal kitüntetett műve a cyberpunk műfaj alapköve, hatása mindmáig tetten érhető filmekben, zenékben, videojátékokban és más kortárs művészeti alkotásokban. Ráadásul itt találkozhatunk először a mátrixszal, azzal a globális konszenzuális-hallucinációval, ami a cybertér minden egyes adatbájtját megtestesíti, és ami alapjául szolgált a tizenöt évvel későbbi, azonos című kultikus film világának.
Case volt a legjobb adattolvaj a mátrixban, egészen addig, amíg el nem követte a klasszikus hibát – lopott a megbízióitól, akik büntetésként megmérgezték az idegrendszerét, örökre száműzve őt a cybertérből. Most azonban egy rejtélyes, magát Armitage-nak nevező alak a megváltást ígéri neki: a teljes gyógyulást, ha Case elvállal egy munkát egy felmérhetetlenül erős mesterséges intelligencia ellen, ami Föld körüli pályán kering a baljós Tessier-Ashpool klán szolgálatában. Egy legendás adattolvaj lementett emlékezetével és egy utcai szamuráj védelmében Case útra kel mind a való világban, mind a mátrixban, a többi pedig már, ahogy mondani szokás: science fiction történelem.
Az olvasó Farkas Veronika új fordításában tartja kezében a könyvet, mely Gibson exkluzív utószava mellett Jack Womack Valami sötét gödör című esszéjét is tartalmazza.
Részlet a kötetből:
„Otthon.
Az otthon a BAMA volt, a Sprawl, a Boston-Atlanta Metropolitan Axiális.
Programozzunk be egy térképet, amelyik megjeleníti az adatforgalom frekvenciáját: ezer megabájtonként egyetlen pixelt rajzol egy hatalmas képernyőre. Ezen Manhattan és Atlanta fehéren izzana, utána lüktetni kezdene, a forgalom sebessége túlterheléssel fenyegetné a szimulációt. A térkép szupernóvává akarna robbanni. Hűtsük le! Növeljük a felbontást! Egy pixel legyen egymillió megabájt. Másodpercenként százmillió megabájtnál már ki tudnánk venni bizonyos tömböket Manhattan belvárosában, és a százéves ipari parkok gyűrűjét Atlanta régi magja körül...
Case felébredt. Repülőterekről álmodott, Molly sötét bőrruháiról, amelyek előtte haladtak a Narita, a Schipol, az Orly csarnokaiban... Látta önmagát: műanyag laposüvegben dán vodkát vett valami kioszkban, egy órával hajnal előtt.
Valahol odalent, a Sprawl vasbeton gyökerei között egy metrószerelvény tolta maga előtt az állott légoszlopot az alagútban. Maga a szerelvény néma volt, indukciós párnán siklott, de a levegő helyváltoztatása dalra fakasztotta az alagutat, a basszusa szubszonikusba nyúlt. A szoba, ahol Case feküdt, vibrálni kezdett, és a por felemelkedett a kiszáradt parketta réseiből.
Amikor kinyitotta a szemét, Mollyt látta maga előtt meztelenül és éppen hogy csak elérhetetlenül a vadonatúj rózsaszín matrac másik oldalán. Odafent napfény szűrődött be az osztott tetőablak kormos négyszögein. Az egyik félméteres üvegtáblát forgácslap helyettesítette, és egy vastag, szürke kábel bújt át rajta, a vége pár centivel a padló felett fityegett. Case az oldalára fordult, és csak nézte, ahogy a lány lélegzik; a mellét, a csípője vonalát, amely egy vadászgép törzsének funkcionális eleganciájára emlékeztette. A lány teste nyúlánk volt, rendezett, izmai, akár egy táncosé.
Case felült. A szoba nagy volt, és üres, nem volt benne más, csak a széles, rózsaszín matrac, mellette két új egyforma, üresnek látszó nejlonszatyor. Csupasz falak ablakok nélkül, egyetlen, fehérre mázolt, tűzbiztos ajtó. A falakat számtalan réteg fehér elasztikus festék borította. Egy üzemcsarnok. Case jól ismerte ezeket a helyeket, az ilyen épületeket; bérlőik az interzónában mozogtak, ahol a művészet jóformán bűncselekmény, a bűncselekmények pedig már-már mesterművek.
Otthon volt.
A padlóra lendítette a lábát. Az apró parkettalécek egy része hiányzott, némelyek kilazultak. Fájt a feje. Eszébe jutott Amszterdam, egy másik szoba a Centrum óvárosi részében, a százéves épületek. Molly, amint visszatér a csatorna partjáról narancslével és tojással. Armitage valami titkos rajtaütésen vett részt, míg ők ketten átsétáltak a Dam téren, el egy bárhoz, amelyet Molly ismert a Damrak sugárúton. Párizs egy elmosódott álom volt. Vásárlás. A lány elvitte vásárolni.
A lábánál új, gyűrött farmer hevert. Belebújt, és letérdelt a szatyrok mellé. Az első, amit kinyitott, Mollyé volt; szépen összehajtogatott ruhák és drágának tűnő kütyük. A második tele volt, de nem emlékezett, hogy vettek volna ilyen holmikat: könyveket, kazettákat, egy szimstim decket, francia és olasz címkéjű ruhákat. Egy zöld póló alatt felfedezett egy lapos, újrahasznosított japán papírba origamitechnikával becsomagolt tárgyat.
A papír elszakadt, amikor megfogta, és fényes, kilenchegyű csillag esett ki belőle, majd függőlegesen beleállt a parketta egyik résébe.
– Ajándék – mondta Molly. – Észrevettem, hogy mindig megnézed ezeket.
Case megfordult, és látta, hogy törökülésben ül az ágyon, álmosan vakargatva a hasát burgundivörös körmeivel.”
William Gibson: Count Zero
„COUNT ZERO INTERRUPT – Megszakítás esetén A számláló visszaállítása nullára.”
Turner zsoldosként szolgál nagyvállalatokat. Legújabb küldetése egy vezető fejlesztő kimenekítéséről szól, aki a konkurenciához állna át, ráadásul a birtokában van egy biochip, ami alapjaiban változtatná meg a világot. A művelet azonban minden álcázás ellenére sokak érdeklődését felkelti, ráadásul néhányuk már emberi léptékkel felfoghatatlannak tűnik. Eközben Bobby Newmark, a magát a cybertérben Count Zerónak nevező, kisstílű adattolvaj nincs felkészülve arra, hogy a mátrixra milyen hatással lesz a tervezett kimenekítés. Vérdíjjal a fején, vudu istenekkel a nyomában csak életben szeretne maradni. Aztán találkozik az angyalokkal, és minden a feje tetejére áll.
William Gibson folytatása a Neuromancerhez látványos és egyben profetikus világábrázolásával, különleges stílusával és nagyszerű szereplőivel méltó módon gondolja tovább a kultikus előd témáit, feltevéseit. A Count Zero egyben kiindulópontja is annak, hogy a természetfeletti miért és hogyan keveredhet a cyberpunkkal. Az olvasó Farkas Veronika új fordításában tartja a kezében a könyvet.
Részlet a kötetből:
„Az összeomlott szálloda falai az öböl ívének negyedénél álltak. Ott erősebb volt a hullámverés, minden egyes becsapódás detonációnak érződött.
A lány most maga felé húzta, valami újdonsággal a szeme sarkában, új feszességgel. A sirályok szétrebbentek, amikor kéz a kézben megérkeztek a partra, hogy belebámuljanak az üres ajtónyílásokon túli árnyékokba. A homok elszivárgott, lehetővé téve, hogy az épület homlokzata beomoljon, a falak eltűntek, és így a három szint padlói úgy lógtak a levegőben, akár hatalmas zsindelyek a meghajlott, rozsdás, ujjvastagságú acélból lévő inakon. Mindegyiket más színű és más mintázatú járólapok fedték.
Az egyik betonív felett a HOTEL PLAYA DEL M volt kirakva gyerekes kagylónagybetűkből. – Mar – egészítette ki fennhangon Turner, bár már kivette a mikrotüskét.
– Vége – mondta a lány, belépve a boltív alá, az árnyékba.
– Minek van vége? – követte a férfi. A fűzfa kosár a csípőjéhez dörzsölődött. A homok ott hideg volt, száraz, laza a lábujjai között.
– Vége. Annyi. Ennek a helynek. Itt nincs idő, nincs jövő.
Turner csak bámulta, majd a pillantása továbbsiklott a rozsdás ágyrugók gubancára a két omladozó fal csatlakozásánál.
– Húgyszag van – mondta. – Ússzunk.
A tenger elmosta a borzongást, de távolság került közéjük. Turner szobájában ültek a takarón, és ettek, némán. A rom árnyéka kezdett megnyúlni. A szél megmozdította a lány napszítta haját.
– A lovak jutnak rólad eszembe – mondta végül a férfi.
– Hát – válaszolta a lány, mintegy a kimerültség mélyéről –, azok még csak harminc éve haltak ki.
– Nem – felelte Turner. – A hajadról. Az a haj a nyakukon, amikor futottak.
– Sörény – mondta a lány, és könnyek jelentek meg a szemében. – Baszki. – Rázkódni kezdett a válla. Mély levegőt vett. Az üres Carta Blanca-dobozt lehajította a partra.
– Tudod, mit? Hagyjuk. – Ismét átkarolta a férfit. – Gyere inkább, Turner, gyere…
És miközben hanyatt feküdt, Turnert is magával húzva, ő észrevett valamit, egy hajót, amelyet fehér kötőjellé nyomott össze a távolság, ahol a víz találkozott az égbolttal.
Amikor felült, és felhúzta levágott szárú farmerét, meglátta a jachtot. Már sokkal közelebb járt, kecses fehér ívként úszott, alig merülve a vízbe. Mély vízbe. A tengerpart valószínűleg szinte függőlegesen szalad itt alá, a hullámok erejéből ítélve. Valószínűleg azért ér ott véget a szállodák sora, ahol, és azért nem maradt fent a romos épület. A hullámok kinyalták alóla az alapot.
– Add ide a kosarat.
A lány a blúzát gombolgatta. Turner vette neki az egyik szürke kis boltban az Avenidán. Elektromoskék mexikói pamut, rossz gyártmány. Az üzletekben vásárolt ruháik alig bírták egy-két napig.
– Azt mondtam, add ide a kosarat!
A lány odaadta. Turner beletúrt a délutánjuk maradványaiba, és a lime-lébe áztatott, Cayenne-borssal megszórt ananász tasakja alatt találta meg a távcsövét. Kiemelte a kompakt 6 × 30-as katonai eszközt. Lepattintotta a belső fedelet az objektívekről és a kipárnázott lencsékről, majd tanulmányozni kezdte a Hosaka logójának áramvonalas ideogrammáit. Egy sárga gumicsónak megkerülte a tatot, és a part felé indult.
– Turner, én…
– Kelj fel. – A takarót és a lány törölközőjét begyűrte a kosárba. Kivette az utolsó, meleg Carta Blancát, és a távcső mellé tette. Felállt, a lányt is gyorsan talpra rántotta, és a kosarat a kezébe erőltette.
– Lehet, hogy tévedek – mondta neki. – Ha így van, tűnj el innen. Rohanj a második pálmasor felé – mutatott arra. – Ne menj vissza a hotelbe. Szállj fel egy buszra, Manzanillóba vagy Vallartába. Menj haza…
Már a csónakmotor dorombolását is hallotta.
Látta, ahogy elindulnak a könnyek, de a lány egyetlen hangot sem adott, úgy fordult meg és futott el, el a rom mellett, a kosarat szorongatva, megbotolva egy homokbuckában. Vissza sem nézett.
Turner megfordult, és a jacht felé kémlelt. A gumicsónak már ott bukdácsolt a hullámokon. A jachtot Cusimának hívták, és utoljára a Hirosima-öbölben látta. A fedélzetéről pillantotta meg Icukusima vörös sintókapuját.
A távcsőre nem is volt szüksége ahhoz, hogy tudja, a csónak utasa Conroy lesz, a Hosaka nindzsáinak pilótája. Elhelyezkedett törökülésben a hűlő homokban, és kinyitotta az utolsó doboz mexikói sört.
Visszanézett a fehér szállodák sorára, keze mozdulatlanul nyugodott Cusima tíkfa korlátján. A szállodák mögött a kisváros három hologramja világított: a Banamex, az Aeronaves és a katedrális hatméteres Szűz Máriája.
Conroy állt mellette.
– Sürgős hakni – mondta. – Tudja, hogy megy ez. – A hangja szenvtelen és kifejezéstelen volt, mintha egy olcsó hangchipről mintázta volna. Az arca széles volt, és fehér, hullafehér. Szeme sötét karikás, szemhéja ernyedt a hidrogénszőke csutak alatt, amit hátrafésült széles homlokából. Fekete, galléros inget és fekete vászonnadrágot viselt.
– Be – mondta, és megfordult. Turner követte, majd lebukott, hogy beférjen a kabinajtón. Fehér képernyők, halvány, hibátlan fenyő: Tokió spártai nagyvállalati stílusa.
Conroy leereszkedett egy alacsony, palaszürke műbőrből készült szögletes párnára. Turner csak állt, két keze erőtlenül lógott az oldala mellett. Conroy elvett egy recézett szárú ezüstszipkát a közöttük lévő alacsony, lakkozott asztalról.
– Egy kis kolinerősítőt?
– Nem.
Conroy az orrlyukába nyomta a szipkát, és beleszívott.
– Kér egy kis szusit? – Azzal az eszközt visszatette az asztalra. – Fogtunk pár vörös csattogóhalat úgy egy órája.
Turner maradt, ahol volt, és csak nézte Conroyt.
– Christopher Mitchell – folytatta Conroy. – Maas Biolabs. A hibridómásaik vezetője. Átigazolna a Hosakához.
– Életemben nem hallottam róla.
– Kamu. Mit szólna egy italhoz?
Turner megrázta a fejét.
– A szilícium már a múlté, Turner. Mitchell az az ember, aki működésre bírta a biochipeket, és a Maas ott ül a legfőbb szabadalmakon. Ezt maga is tudja. Ő a monoklonálisok embere. És ki akar szállni. Magának és nekem, Turner, ki kell őt emelnünk.
– Szerintem én már nyugger vagyok, Conroy. Nagyon jól éreztem magam ott, ahol voltam.
– Ezt mondta a tokiói pszichocsapat is. Úgy értem, ez nem az első szökése, igaz? A nő tereppszichológus, a Hosaka alkalmazottja. Turner combjában ugrálni kezdett egy izom.
– Azt mondják, készen áll, Turner. Kicsit aggódtak Új-Delhi után, ezért le akarták csekkolni. És mellékesen egy kis terápiát is hozzácsaptak. Hiszen az sosem árt, ugye?”
William Gibson: Mona Lisa Overdrive
„A szellem az apja búcsúajándéka volt, amit egy feketébe öltözött titkár adott át a Narita egyik utasvárójában.”
Mona egy fiatal lány sötét múlttal és kilátástalan jövővel. Nem is meglepő – legfeljebb váratlan –, hogy a stricije egyszer csak eladja egy plasztikai sebésznek, aki egyik napról a másikra átszabja őt valaki teljesen mássá. Angie Mitchell egy híres hollywoodi Sense/Net sztár különleges képességgel. Bár sokan szeretnék édes tudatlanságban tartani, Angie hamarosan mégis rájön, hogy kicsoda valójában, és miért nincs szüksége deckre, hogy rácsatlakozzon a cybertérre. Eközben egy rejtélyes entitás emberrablást szervez a mátrixban, és a terve megvalósításához szüksége van Monára, Angie-re és az egész emberiségre. Az ármány mögött pedig lesben áll a Jakuza, a japán alvilág rettegett szervezete, akinek vezetői könyörtelenül manipulálnak bárkit és bármit céljuk eléréséhez.
A Sprawl-trilógia befejező kötete egyszerre érzéki és kíméletlen hangulatú, kábulatba ejtő és kijózanító utazás William Gibson felejthetetlen világába. Az olvasó Farkas Veronika új fordításában tartja a kezében a könyvet.
Részlet a kötetből:
„Rafkós egy rongyos, szürke habszivacson töltötte az éjszakát, a Gyár földszintjén álló egyik munkapad alatt, szabad monomerektől bűzlő, csörgő-zörgő buborékfóliába burkolózva. Afrosrácról és az ő autójáról álmodott, az álmaiban ez a kettő összeolvadt, és Srác fogai apró krómkoponyák voltak.
A csípős szélre ébredt, ami beköpködte a tél első havát a Gyár üres ablakain.
Csak feküdt ott, és a Bíró láncfűrészének a problémáján gondolkozott, azon, hogy a csuklója hajlamos kibicsaklani, ha forgácslapnál vastagabb anyagot próbál elfűrészelni. A kéz eredeti terveiben ízelt ujjak szerepeltek, amelyek mindegyike egy-egy apró villanyfűrészben végződött, de ezt a koncepciót több okból is elvetették. Az elektromosság valahogy nem tűnt kielégítőnek, mivel nem volt kellőképpen fizikai. A levegő lett volna a megoldás, sűrített levegővel töltött nagy tartályok, vagy a robbanómotor, ha az ember talál hozzá megfelelő alkatrészt. És Kutyamagányban – kellő utánajárással – szinte bármihez lehet alkatrészt találni. Amennyiben pedig mégsem, Jersey rozsdaövezetének féltucatnyi másik kisvárosában többhektárnyi döglött, szétszedhető gép állt rendelkezésre.
Kimászott a pad alól, palástként húzva maga után a miniatűr műanyag párnákból álló takarót. Eszébe jutott a hordágyon fekvő férfi, odafent a szobájában, és Cherry, aki az ő ágyában aludt. Ő nem fogja elfeküdni a nyakát. Kinyújtózott, és elfintorodott.
Gentrynek lassan vissza kell érnie. Ezt meg kell majd magyaráznia Gentrynek, aki egyáltalán nem bírja az embereket.
Kismadár kávét főzött abban a helyiségben, ami a Gyár konyhájaként szolgált. A padlója felkunkorodó műanyag lemezekből állt, az egyik fala mentén fénytelen acélmosogatók sorakoztak. Az ablakait áttetsző ponyva takarta, be- és kiszippantotta a szél, és beszűrődött rajta az opálos derengés, amitől a helyiség még a szokottnál is hidegebbnek tűnt.
– Hogy állunk vízzel? – kérdezte Rafkós belépve. Kismadár egyik feladata az volt, hogy minden reggel ellenőrizze a tartályokat a tetőn, és kihalássza belőlük a faleveleket, amiket a szél odafújt, esetleg néha egyegy döglött varjút. Utána ellenőrizte a szűrők szigetelését, és időnként feltöltötte a tisztavíz-tartályt ötven literrel, ha úgy látta, hogy kifogyóban van. Majdnem egy egész napba telt, hogy ennyi átszűrődjön a rendszeren a gyűjtőtartályba. Gentry részben azért tűrte meg Kismadarat, mert a fiú kötelességtudóan végezte ezt a feladatot, de valószínűleg a szégyenlőssége is segített. Kismadár gyakorlatilag láthatatlan tudott maradni Gentry számára.
– Rengeteg van – válaszolta most.
– Lehet itt zuhanyozni? – kérdezte Cherry egy régi műanyag ládán üldögélve. Karikás szeme kialvatlanságról árulkodott, de a sebét elfedte alapozóval.
– Nem – válaszolta Rafkós. – Így télen nem.
– Gondoltam – nyugtázta Cherry komoran, begubózva bőrdzsekigyűjteményébe.
Rafkós kitöltötte magának a kávé maradékát, és a lány előtt állva felhörpölte.
– Valami problémád van? – kérdezte Cherry.
– Igen. Te és az a fószer odafent. Hogyhogy lejöttél? Szabit vettél ki, vagy mi?
A lány előhúzott egy fekete csipogót a külső dzsekije zsebéből.
– Ha bármi változik, ez megszólal.
– Jól aludtál?
– Persze. Elég jól.
– Én nem. Mióta dolgozol Afrosrácnak, Cherry?
– Nagyjából egy hete.
– Tényleg medikus vagy?
A lány vállat vont a kabátok mélyén.
– Annyira igen, hogy el bírjam látni a Countot.
– A Countot?
– Aha, a Countot. Srác egyszer így nevezte.
Kismadár megborzongott. Még nem vetette be a fodrászkellékeit, úgyhogy a haja szerteszét állt.
– Na és ha vámpír? – kérdezte.
Cherry rámeredt.
– Ugye csak hülyülsz?
Kismadár tágra nyílt szemmel, komolyan megrázta a fejét.
Cherry Rafkósra nézett.
– A haverod megzakkant?
– Nincsenek vámpírok – mondta Rafkós Kismadárnak. – Nem léteznek, hallod? Csak a stimekben. Az a csóka nem vámpír, jó?
Kismadár lassan, bár nulla meggyőződéssel bólintott, miközben a szél kifeszítette a műanyag ponyvákat az opálos fényben.”
A dél-karolinai Conwayben született 1948. március 17-én. Az édesapját hatévesen vesztette el, édesanyját pedig tizenkét évvel később. Ezek a veszteségek jelentősen meghatározták a későbbi életét: édesanyja halálát követően kiiratkozott az iskolából és Kaliforniába, majd később Európába utazott, és az ellenkultúra híve lett. 1967-ben Kanadában telepedett le azzal a szándékkal, hogy elkerülje a besorozást, és kipróbálja a létező összes tudatmódosító szert. Itt ismerkedett meg Deborah Jean Thompsonnal, aki elkísérte a későbbi európai útjaira (például sok időt töltöttek Görögország szigetvilágában és Isztambulban), majd 1972-ben összeházasodtak, és azóta is együtt élnek.
Gibson egészen fiatal kora óta író szeretett volna lenni, William S. Burroughs különösen nagy hatással volt rá. Korai rövid történeteit az Izzó króm című novelláskötet őrzi. A komolyabb írásra John Shirley bátorította, akivel az 1980-as évek legelején ismerkedett meg egy vancouveri sci-fi-összejövetelen, és mindmáig jóbarátok. Ő mutatta be később Bruce Sterlingnek és Lewis Shinernek; ma négyüket tartják a cyberpunk irányzat első íróinak Gibsonnal az élen, aki az évtizedet a Sprawl-trilógiával (1984: Neuromancer, 1986: Count Zero, 1988: Mona Lisa Overdrive) tette műfajtörténeti szempontból megkerülhetetlenné. A Neuromancer volt az első regény, amely a Hugo-, a Nebula- és a Philip K. Dick-díjat egyaránt megkapta.
Gibson azóta még két trilógiát írt, melyek a szakírók és rajongók szerint pontos előrejelzések voltak a közeljövőt illetően: míg az 1990-es években megjelent Híd-trilógia (1993: Virtuálfény, 1996: Idoru, 1999: A holnap tegnapja) hackerek, multinacionális cégek és mesterséges intelligenciák helyett a tömegmédiára és a celebkultuszra fókuszál, addig a Blue Ant-trilógia (2002: Trendvadász, 2007: Árnyvilág, 2010: Nyomtalanul) a 9/11 utáni politikai hangulatról, osztályok közötti határvonalakról, öntudatról, márkaépítésről és globalizációról szól. Ekkorra Gibsonnak már az írói stílusa is megváltozott: a tudományos-fantasztikus stíluselemek helyett a realista esztétika jellemző rá. Ezért sok cyberpunk gyökerű rajongója fejezi ki nemtetszését mindmáig, de Gibson mégis ennek köszönhetően nőtt ki a sci-fi zsáneréből és vált világhírű kortárs íróvá.
Gibson legutóbbi regénye 2020-ban jelent meg Mozgástér címmel, míg a Sprawl-trilógia kötetei új magyar fordítást kaptak 2021-ben.
