Winnetou, Unkasz, Csingacsguk, Tokei-ihto - indián hősök, akik magyar gyerekek és fiatalok generációinak ivódtak mélyen a szívébe. Az indiánozás pedig nemcsak a németeknek, de a magyaroknak is amolyan nemzeti játékélmény lett. A nálunk elérhető, illetve a legnépszerűbbé váló indiános regények zömét fehér emberek írták, a fenti hőslistából kettő is német szerző képzeletének szülötte.
Ezekben az alakokban nem az tükrözödőtt, hogy milyenek valójában az amerikai őslakosok, sokkal inkább a felvilágosodás korában megszülető nemes vadember ideája, ami Coopernél kapott romantikus amerikai lendületet, és a mai napig meghatározza az indiánkép és ábrázolások egy részét óceánon innen és túl. Indiánozásunkban tehát nagyon is fehér és nagyon is európai képzetek sűrűsödtek, a rousseau-i természetes létezés, a civilizációból való kivonulás idealisztikus vágya találkozott olyan 19. századi “férfias” eszményekkel és értékekkel, mint a mindent eltűrő higgadtság, a megkérdőjelezhetetlen bátorság, a testvéri barátság, a természetes, majd spirituális bölcsesség. A Disney Pocahontasáig “az indián hős” elsősorban férfi - persze ez nem jelentette azt, hogy a lányok ne indiánoztak volna a fiúkhoz hasonló lelkesedéssel.
Az utolsó indiánkönyv mindennek a lenyomatát magán viseli. A nosztalgiát már a megjelenésében vállalja: a keménykötés szövetgerince, a kép a címlapon. Gyönyörű könyv egyébként, kifejezetten jó érzés kézbe venni, igényes a tipográfiája, a papírja, igazi jutalomkötet bárkinek, akit megmozgat a téma.
Az pedig, hogy a PIM felkérésére 79 szerző írt bele, szépen illusztrálja, mennyire erőteljes összekötő erő számunkra az indián alakja és étosza: generációtól, életkortól, nemtől, stílustól és műnemtől függetlenül közös referenciapont.
A szerzők között ott találjuk a hazai irodalmi élet legváltozatosabb képviselőit az első vonalbeli sztárszerzőktől a nagyközönségnek talán kevésbé ismert, feltörekvő alkotókig. A kötet szerkesztői Wirth Imre, aki a kiállítás kurátora is volt, Jász Attila, alias Csendes Toll, aki az indián identitást a költészete szerves részévé emelte és Gyukics Gábor, akinek fordításaiból magyarul is megismerhetjük a kortárs amerikai őslakos költészet színe-javát.
Ahogy már említettem, a kötet markáns motívuma a múltat, a gyerekkort megidéző nosztalgia, illetve a nosztalgián átszűrt reflexiók sora történelmi eseményekre és korszakokra, a múlt vagy a jelen egyéni, közösségi és civilizációs kihívásaira. Az indián gyakran egyesül a játszó gyerek szemszögével, és lehet a felnövekvés fájdalmainak tanúja (Schein Gábor), de ugyanígy lehet egy disztopikus társadalomkritika jövőtől megfosztott, tengődő kis vandálja is (Puskás Panni). Az indiánban megtestesülhet az elnyomó kommunista rendszerrel való szembeszegülés igénye (Háy János) és a népirtás öröksége (Szántó T. Gábor). Segíthet egy felnőtt fiúnak jobban közelebb kerülni az apjához (Kiss Tibor Noé), vagy egy házaspárnak egymáshoz (Mán-Várhegyi Réka). Megjelenik az erdélyi vadonban (Vida Gábor), és az egyetlen cigánygyerekben az osztályban (Jónás Tamás), vagy éppen az egykor derűs másmilyenekben, akik nem adták meg magukat a zsarnoki túlerőnek (Falcsik Mari).
Az indián életérzés, metafora és projekciós felület.
A múlt tragikus hőse, akinek a jelenéhez, a mai állapotához és kultúrájához nem sok közünk van. Igaz, egy-egy szövegben azért felbukkan Tommy Orange vagy Jim Northrup neve. Az utolsó indiánkönyv így szépen leképezi az indiánozás ellentmondásosságát is: hogy miközben alapvetően nagyon pozitív érzéseket, elképzeléseket és értékeket társítunk az indiánhoz, tárgyiasítjuk is, mert öntudatlanul, jó szándékkal, de sokszor azt csináljuk, amit amerikai őslakosok sora kifogásol a jelenben. Elég néhány hétre vagy hónapra bekövetni a közösségi médiában őslakos oldalakat, újságokat, biztos szembe fog jönni pár cikk vagy vélemény arról, mennyire elegük van abból, hogy a fehérek szinte kizárólag csak a múltban vagy idealizált múltbeli önmagukként ábrázolják őket, hogy nem ismerik a kultúráik sokféleségét, hogy az őslakosok számára fontos és szent viseleteiket hordják partikellékként (például halloweenkor) stb.
Ilyen szempontból az antológiából nekem szinte kiragyogott Csobánka Zsuzsa Emese novellája, ami
(ön)reflektáló magyarázat nélkül, friss természetességgel hívta meg egy traumatikus női életélmény és az abból való gyógyulás lírai leírásába a Pueblo Farkasasszony, La Loba alakját.
És miközben ez az írói gesztus persze támaszkodik az indiánkép spirituális oldalára, mégis csak közelebb lép a valós őslakos kultúrához, és a meseterápiából ismert módon követi le a szexuális trauma, gyász és gyógyulás pszichés folyamatait egy újjászületést segítő mitikus figura bevonásával.
A mai gyerekek már nem indiánoznak. Biztos van, aki igen, de a mai közös játékélmény már a varázsló, sőt, inkább a szuperhős. Ez nem baj, a folyót nem lehet megfordítani. Generációk indiánozása az évekkel, évtizedekkel úgy tűnik majd el a múltban, ahogy az indián képe is a múltba tapadt. Az utolsó indiánkönyv keserédes, szép pillanatfelvétel a felnőttektől, akik gyerekként lúdtollal a hajukban, egy tomahawknak kinevezett botot szorongatva osontak az udvaron, hogy meg ne lássák őket a sápadtarcúak. Könnyen lehet, hogy a leszármazottaink ugyanolyan furcsállva nézik majd ezt, ahogy az őslakosok, amikor megtudják, hogy Európa közepén rajongva és boldogan voltunk nemes indiánok.
(Kiemelt kép: 1938. valahol a budapesti Szentkirályi utcában. Fortepan / Kurutz Márton)
