Tegye fel a kezét, aki gyerekkorában lelkesen „indiánozott”, falta a regényeket, szurkolt Gojko Mitić-nek/Pierre Brice-nek, és a barátokkal indult kalandokra a kertben. És ki az, akit felnőttként is lázba hoz a téma? A magam részéről mindkét csoportot erősítem, ezért is várom már nagyon, hogy kinyissanak a múzeumok, és személyesen is végigböngészhessem a Petőfi Irodalmi Múzeum legújabb tárlatát a magyarországi indiánozásról.

Azaz arról a jelenségről, hogy gyerekek tömegei nőttek fel szinte kizárólag olyan fehér férfiak által írt indiánregényeken, akik egyáltalán nem vagy ritkán, későn jutottak el egyáltalán Észak-Amerikába. És aztán ezek a gyerekek felnőttként is folytatták az indiánromantikát, táborokat szerveztek, amikben egyre autentikusabban próbálták reprodukálni, hogyan élhettek a síksági indiánok a 19. században. Mindezt a kommunista rendszer egyáltalán nem nézte jó szemmel, „Indiánok” fedőnévvel még a Belügyminisztérium is vizsgálta a jelenséget. Minderről Wirth Imre, a kiállítás kurátora mesél a megnyitó alkalmából készített online videósétán: 

A kiindulópont tulajdonképpen Borvendég Deszkáss Sándor, azaz Fehér Szarvas A sziklás hegyek varázslója című könyve, amit Wirth kisfiúként kapott a nagypapájától. Ez arról szól, hogyan lesz egy magyar fiúból indián törzsfőnök. A könyvön nem szerepelt műfaji megjelölés, benne a fotókat a szerző saját felvételeiként tüntették fel, ezért az egész úgy olvastatta magát, mintha valóság lett volna. Amikor Wirth felnőttként kutatni kezdett Borvendég Deszkáss Sándor/Fehér Szarvas után, stílszerűen szinte „nyomkeresésbe” kezdett, olyan kevés információ maradt az író után. És ahogy egyre több minden bukkant fel a múltból, úgy körvonalazódott a kiállítás is.

Az indiánozás korai ihletői Magyarországon

Mindenekelőtt azzal a dilemmával kellett kezdeniük valamit, hogy az indiánromantika a szabadságvágyhoz és a természetközeli élethez, a szabad térhez kötődik, nekik pedig mindezt egy irodalmi múzeumban kell bemutatniuk. A megvalósításban végül két síkra koncentráltak,

• az egyik, hogy kik voltak a magyar indiánozást befolyásoló, meghatározó írófigurák;
• és hogyan alakult át számukra és a követőiknek a gyerekkori olvasmányélmény felnőttkori tevékenységekké, mit lehetett átmenteni a felnőttkorba, és hol lépett (taposott) közbe a történelem.

Amikor az írók felé fordultak, Wirth megfogalmazása szerint „gazdag világ tárult fel”. A történet Csíktaplocai Xántus Jánossal indul, mert a Xántus János Levelei Éjszakamerikából című kötetben ő írt először hitelesen magyar nyelven az amerikai őslakosokról. Xántus az 1848-49-es szabadságharcot követően utazott London érintésével menekültként az Egyesült Államokba, ahol a földmérés mellett több más dologba is „leleményesen” belefogott. Ő alapozta meg a Néprajzi és a Nemzeti Múzeum gyűjteményeit, majd az Állatkert igazgatója lett. „A városi legenda szerint róla mintázta Old Shatterhand alakját Karl May” – mondja Wirth, jelezve, hogy a népszerű teória nem bizonyított. Igaz, Xántus nem indiánozott a szó játékos értelmében, viszont a Levelei fontos forrásanyagok, és emiatt Wirth szerint nagyon is köthető a kiállítás témájához.

Kismarosi-sziget, az indián tábor lakói - Szürke Sólyom, Nyílhegy Jr., Heverő Bölény a tábor alapítója (Baktay Ervin író, orientalista, művészettörténész), Öreg Halászsas. 1938. Forrás: Fortepan / Zsivkov Anita - Koós Árpád / Kocsis András.

Egy másik jelentős alak Baktay Ervin festőművész, művészettörténész, orientalista, asztrológus, író, műfordító – indián neve Heverő Bölény. Ő indította 1931-ben az első indián tábort a Dunakanyarban, ami jóval 1963-as halála után is fennmaradt, a „dunai indiánok” egészen 2005-ig aktívak voltak. Wirth itt kiemelte, hogy „a mi tapasztalatainkhoz képest nyitott világban éltek. Utazhattak, tájékozódhattak, bejárták a világot”. 

Fehér Szarvas és az ÁVO

Borvendég Deszkáss Sándor sorsa jellegzetes kordokumentum, ráadásul a személye és a  szellemisége alapvetően határozta meg a magyar indiánozást. 1940 és 1945/46 között öt könyve jelent meg, utána viszont íróként nem működhetett tovább. Kiadója, az Athenaeum marketingfogásból döntött úgy, hogy lehúzza A sziklás hegyek varázslója borítójáról a műfajt jelölő ‘regény’ szót, ráadásul a könyv végén felajánlották, hogy aki kapcsolatba akar lépni a szerzővel, annak megadják a címét. És a levelek elkezdtek ömleni Borvendég Deszkásshoz. „Ő végig hitt abban, hogy lélekben indián, mozgalmat is indított az észak-amerikai indiánok felszabadítására” - meséli Wirth, és hozzáteszi, itt természetesen elsősorban írásokra kell gondolni, nem egyéb szerveződésekre. 

Kisoroszi, az indián tábor lakói - Fehér Bagoly, Szürke Sólyom. Musztang, Sastoll, Hörcsög és Zengő Hang. 1966. Forrás: Fortepan / Bojár Sándor.

A kiadó trükkje viszont annyira jól sikerült, hogy nemcsak olvasók sokasága gondolta, hogy a története igaz, hanem később a hatóság is gyanúsnak találta a szerzőt feltételezett amerikai kémkapcsolatai miatt. Ráadásul az indiánozás sem maradt semleges terep, mert az addigra betiltott cserkészmozgalom magyarországi vezetői rájöttek, hogy mennyi lehetőség és hasonlóság van az indiánromantikában a természetközeliség, a csapatszellem stb. miatt. (A kiállításon láthatunk is olyan fennmaradt, eredeti tárgyakat, amik ennek jegyében készültek el a táborokban.) Amikor 1948-ban az ávósok házkutatást tartottak Borvendég Deszkássnál, minden dokumentumot, relikviáját lefoglalták, amik többet nem is kerültek elő. 

Borvendég Deszkáss aztán a hatvanas évek elején bukkant fel újra, abban a bizonyos „indiánperben”, amiben az indiánozást a magyar ifjúság megrontójaként akarták elítélni. (Az ügyről olvashattok alaposabban Kovai Melinda tanulmányában ITT.) Ebből végül semmi sem lett, mert 1963-ban Borvendég Deszkáss is amnesztiát kapott – előtte viszont mindent bevallott: hogy soha nem járt Amerikában, hogy a könyvei kitalációk. A vallomása is olvasható a kiállításon. Ám nem mindenki volt ennyire „szerencsés”, a kiállításon látható először az a felvétel, amin a recski munkatábort megjárt Wiesler József, azaz Kószáló Éji Sas mesél többek között arról, hogyan vitte el 1949-ben az AVH, mert a magyar indián szövetséget próbálta szervezni. 

A vallatói többek között azt kérdezték tőle, miért indiánokkal foglalkozik, miért nem a vendekkel?

A sors fintora, hogy a hatvanas évek elején, Borvendég Deszkáss vallomásával párhuzamosan elindult a Cseh Tamás-féle bakonyi indiánozás is, ami a mai napig aktívan meg is maradt.

Vagyunk-e még indiánok?

A kiállítás nagyon sokat köszönhet látványtervezőjének, Mihalkov Györgynek is. A gyerekkorból felnőtt létbe átlényegülés megjelenik a színekben, a terekben, a földön emberi és állati lábnyomok vezetnek az ösvényen, egy-egy idézettel megtámogatva. Emellett a magyar irodalomból származó olyan idézeteket olvashatunk a falakra festett képregény-buborékokban is, amik valamiképpen az amerikai őslakosokhoz kötődnek.

Az irodalmi értékek mellett sokféle tárgyi relikviát is láthatunk majd: azt a Karl May-összest, amit Szabó Magda kért a kiadójától a sikerei elismeréséül – valamint az egyre nagyobb tárgyi hitelességre törekvő táborokból a kézzel készített indián ingek, Cseh Tamás, azaz Füst-A-Szemében első tipije, jegyzetei, tomahawk-békepipája. Egy mozgásérzékelő segítségével még azt is megoldották, hogy ha Füst-A-Szemében főnök gazdag fejdísze elé állunk, elindul egy indián ének felvételről – Cseh Tamás énekel.

A kiállításhoz kapcsolódva hamarosan megjelenik Az utolsó indiánkönyv című antológia, 79 kortárs magyar szerző szövegeivel az indiánozásról, indiánokról. Amíg azt kézbe vehetjük – és a múzeumnyitásra várva –, álljon itt a kiállítás címét ihlető Radnóti-vers:

GYEREKKOR

Már mozdulatlanul lapult az indián,
de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán
s a szél forgatta még a puskaporszagot.
Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,
s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár.
Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.

(1944)

(Kiemelt kép: Kisoroszi, az indián tábor lakói - Nyílhegy, Hörcsög, Zengő Hang, Musztang, Ülő Mókus, Szürke Sólyom és Fehér Bagoly. 1966. Forrás: Fortepan / Bojár Sándor)