Erna Sassen hőse egy Boaz nevű fiú, akinek a kora nincs pontosan meghatározva, de olyan tízéves lehet. Amit fontos róla tudni, hogy szereti a csendet és az állatokat, rajong az indián kultúráért, ezt a rajongását viszont nem tudja kivel megosztani, mert barátai nincsenek. Ám mivel nem szeretné, hogy a szülei nyugtalankodjanak, ezért barátokat talál ki magának, akikről azt állítja, hogy iskola után együtt játszanak.
A társas magány addig tart, amíg az osztálytársa nem lesz egy Aisha nevű lány, aki nem beszél hollandul, és pont úgy néz ki, mint egy indián. Ez már elég alapot ad a rokonszenvre, a tanára pedig jó érzékkel összeülteti a két gyereket, akik öntudatlanul is egymás támaszai lesznek. Az idill addig tart, amíg Boaz szülei úgy nem döntenek, hogy a gyereknek érdemes lenne osztályt ugrania, ami viszont azzal is járna, hogy maga mögött kellene hagynia az addigi közösségét és újdonsült barátját.
Boaznak elég korán meg kell tanulnia, hogy kiálljon magáért, de az odáig vezető úton nemcsak mások, hanem ő is követ el hibákat. Családon belüli legnagyobb szövetségese a nagymamája, aki egy igazi szupernagyi. Ez nem azt jelenti, hogy emberfeletti képességgel rendelkezne, csupán arról van szó, hogy mindig ott van, amikor kell. Ismeri az unokája minden rezdülését, a gondolatait, szívesen viszi kempingezni, mindig van ideje meghallgatni őt, és vigasztalni is, ha arra van szükség. Ő az, aki nagyon egyszerű szavakkal megpróbálja elmagyarázni azokat a világban zajló folyamatokat, amelyek megértése sokszor még egy felnőttnek is nehézséget okoz. Az ugyanis elég hamar kiderül, hogy Aisha nem indián, hanem egy másik országból érkezett, tele van traumákkal, és pont egy olyan barátra van szüksége, mint Boaz.
Sassen regénye egy gyönyörű mese a barátságról és a gyermeki fantázia végtelenségéről.
Boaz megszállottja az indiánoknak, mindent tud róluk – és lapszéli kis buborékokban az olvasó is sok információt kap a különböző indián kultúrákról –, a világról alkotott képét, érdeklődését, gondolatait, vágyait pedig nagyban meghatározza az indiánlét.
A kötet illusztráció ráadásul csodálatosan feleselnek erre a történetszálra. Martijn van der Linden fekete-fehér-piros rajzai, monokróm oldalai megidézik az indiánmotívumokat, az ősi ábrázolásokat, de van itt térkép, pálcikaember, és olyan illusztrációk is, amelyek önmagukban egy mini-történetet mesélnek el. A legszebb, hogy
mindez harmonikus egészet ad ki,
és egészen különleges hangulatot ad a könyvnek.
Emellett Sassen nagyon egyszerűen, de nem leegyszerűsítve ábrázolja a kisfiú világát, így az olvasó végig Boaz nézőpontjából követi az eseményeket: vele van, amikor kétségbeesésében világgá szalad, amikor a lépcső tetején kihallgatja a szülei veszekedését, amikor a nagymamájával elrendezgetik a házi indiánmúzeumot. A nehézségek ellenére Boaz világát átlengi a derű, pedig a megtalálni vélt biztonsága egy adott ponton megrendülni látszik – paradox módon épp a szülei által, akik a legnagyobb jóindulattal egy osztállyal feljebb léptetnék, ezzel ugyanakkor kiszakítanák a jól ismert közegből és megfosztanák az egyetlen barátjától. A fantáziavilág Sassennél nem jelent teljes elrugaszkodást, és nem jelenti azt, hogy Boaz teljesen fogalmatlan lenne: az indiánvilág fontos kapaszkodó számára, egy olyan mátrix, amelybe behelyettesíthetők a való világ dolgai, ez pedig sokszor segít neki tájékozódni,
eligazodni a legnehezebb helyzetekben is.
Erna Sassen fejlődésregénye elsősorban a kiskamasz olvasókat célozza – a nyelvezete, a szöveg tördelése, az oldalak szellőssége pedig alkalmassá teszi az önálló olvasásra is.