A skandináv tájak időtlensége, az északi környezet szépsége világszerte elvarázsolja az olvasókat, és nincs ez másképp Lars Elling debütáló regényében sem (olvass bele!). Az egyszerre méltóságteljes és vad norvég tóvidéken járunk, ahol a természet erői uralkodnak, míg az emberek közegében zajlik a történelem.
Az első oldalakon rögtön egy különleges, mozgalmas képpel indít a szerző: a kérészek nimfaként táncba indulnak a víztükör felett, de már némi baljós színezet is társul az elbeszéltekhez, sejtetve a későbbi tragikus eseményeket. „Van egy tó, amely olyan hideg és olyan mély, hogy a nimfák egy hónap késéssel emelkednek a felszínre” – tudjuk meg, a tó neve azonban feketével kisatírozva szerepel a szövegben. Nem ajánlatos ellátogatni oda.
„Egy generációs konfliktusokra épült otthon diszfunkcionális stílusban”
A figyelemfelkeltő indítás ellenére a továbbiakban egy szokványosnak is mondható történet bontakozik ki. Megismerjük a kamasz Filipet, aki szüleivel egy régi házban él, melynek földszintjét az „Öreg” uralja, akit a fiú szerint képtelenség nagyapának hívni. A szomszédban a mogorva öregember öccse lakik, de a közelség ellenére a két testvér évtizedek óta nem áll szóba egymással, sőt csendes háborút folytatnak a családtagok asszisztálásával.
Mindenki sejti, hogy valami múltbeli sérelem állhat a háttérben, de a két férfi makacsul hallgat.
Az enyhe testi hibával rendelkező, művészlélek Filip meglehetősen magányosnak érzi magát a rokonai körében: az anyja iszik, az apja hiába pszichiáter, nem ért vele szót, egyetlen bizalmasa, a nővére pedig elköltözött. Egy napon azonban megtudja, hogy nagyapja gyakorlatilag az erdőben nőtt fel, és a furcsa gyerekkor képei felkeltik az érdeklődését. Így kezd el fokozatosan az „Öreg” felé fordulni, aki lassacskán szövetséget köt az unokájával, hogy két köhögési roham között elmesélhesse neki élete legsúlyosabb titkát.
„A napsütéses napok száma véges”
1985-ből hirtelen visszacsöppenünk a múltba: az első világháború kitörése előtt vagyunk, a nagyapa, Arnstein akkor még csak tizenhárom éves, testvére, Truls kilenc. Szigorú apjuk – akit a háta mögött „Császárnak” hívnak – biztos benne, hogy vészterhes idők következnek, ezért kiküldi a gyerekeket a vadonba, hogy megedződjenek, és megtanuljanak túlélni zord körülmények között is.
Lehetne azon gondolkodni, hogy ez mennyiben kaland vagy kegyetlenség, de a fiúkat kemény fából faragták.
A norvég tóvidék teljes pompájában feltárja magát előttük, ők pedig horgásznak, vadásznak, gyűjtögetnek, a szabad ég alatt alszanak, és a kelő nappal ébrednek. Rengeteget tanulnak az állatok és a növények életéről, illetve pusztulásáról, Elling naturalisztikus leírásainak köszönhetően pedig mi is ott vagyunk velünk. Már-már idillinek tűnik minden, mígnem kiderül, hogy van egy harmadik testvér is.
Kié a felelősség?
Truls és Arnstein úgy léteznek együtt, „mintha egyazon idegrendszeren osztoznának”, önfeledten játszanak a házuk udvarán, a „Császár” pedig elégedetten figyeli életrevaló fiait. „A gyep közepén azonban, csaknem mozdulatlanul, szélesen, magasan és súlyosan, akár a Húsvét-sziget kőszobrai, ott ül a harmadik.”
Ő Tom Even, vagyis Totem, akiről eleinte csak annyit tudunk meg, hogy egy másik világban él, később viszont nyilvánvalóvá válik, hogy értelmi sérült.
„Olyan, mint egy emlékkő, merev és néma. Egy obeliszk. Egy totemoszlop” – olvassuk róla. Addig nincs is gond, amíg az anya védelme alatt áll a fiú, a „Császár” ugyanakkor őt sem kíméli, és egy napon őt is kiküldi testvéreivel a tóvidékre. Lehet-e hibáztatni két gyereket, ha nem tudnak vigyázni a náluk sokkal nagyobb és erősebb bátyjukra? Megbocsáthatnak-e valaha maguknak és egymásnak, ha egy megnevezetlen tónál visszafordíthatatlan tragédia történik?
A tóvidék hercegei
Lars Elling regénye lassan építkezik: csak a kötet vége felé jutunk el a tetőpontig, addig viszont az „Öreg” visszaemlékezéseit különálló epizódok, álmok vagy éppen Filip egyes szám első személyű megszólalásai törik meg, valamint a művészetről is olvashatunk néhány eszmefuttatást.
A szerző nem mellesleg képzőművész is, ami igencsak nyomot hagy a szövegen.
A kamaszfiú rengeteget gondolkodik a képek és a szavak erejéről, maga is rajzol, és a világot képekben ragadja meg. „Ritkaság vagyok. Egy védett faj. Egy albínó jávorszarvas az erdőben” – mondja magáról, alkoholista anyját pedig madárnak látja, aki „fogságban született, és ezért nem ismer mást”.
A tóvidék hercegei egyszerre vad és nyers, illetőleg szép és gyengéd utazás, ami a nagyapa halálával ér véget. A két testvér túl mélyen hordozta magában annak a végzetes napnak az emlékét ahhoz, hogy békét kössenek, de egykori szövetségüket egyikük sem felejtette el. „Mi voltunk a tóvidék hercegei. Gondolj csak bele. Arnstein meg én” – mondja Truls az utolsó oldalakon Filipnek.
Fotó: Trond A. Isaksen/Typotex
