Az egyik szereplő, az Izraelből érkezett Tamara nagy kedvvel ismerkedik a várossal, ahol egykor a nagyszülei éltek. Legnagyobb meglepetésére azonban többet is megtud, mint amire számított, mert az idő valahogy megkavarodik, és a jelenbe néha betör a múlt és a jövő is. Ami egyrészt a jól ismert mágikus realizmus poétikájából ismerős, de a szlovák szerző regénye mintha pont azt akarná demonstrálni, hogy az egész életünk mágikus is meg realista is. Benne van a jelen és a múlt is egyszerre.
Ezért nem véletlen, hogy amikor Tamara frissen megismert szeretőjével tölt egy éjszakát a Laugarício nevű nosztalgiaszállodában, hirtelen feltámad a múlt. A hotelben csak csehszlovák koronával lehet fizetni, a szocialista korból ismerős az enteriőr, a habitus, és egyszer csak orosz tankok jelennek meg a hídon, a férfit meg összeverik a rendőrségen. Mintha ’68 augusztusában lennénk – ahogyan ez el is hangzik a regényben.
A jövő pedig az Oliver nevű karakter életén keresztül mutatkozik meg, aki stand up komikus lesz Chicagóban.
Ide-oda röpköd az elbeszélés az időben, míg a tér viszonylag zárt: a határhoz közeli szlovák kisváros, melynek régi, gazdag múltja van. Hol egyik, hol másik államalakulathoz tartozott a századok során, míg végül Szlovákiához került. Ennek megfelelően alakultak demográfiai viszonyai is, melyben mára a szlovák lakosság dominál, de hajdan laktak itt magyarok, németek és zsidók is. Az utóbbiak leszármazottja a városba látogató Tamara is, a tel-avivi újságírónő, aki tárcákat küld haza a lapjába.
A narrátor fityiszt mutat
A regény egyik szála az ő kalandjai körül bonyolódik. Ahogyan megérkezik, elkezdi felfedezni a várost, megismerkedik pár emberrel. Köztük a másik szál szereplőivel, az Oliver, Laura és Vincent alkotta hármassal. Az utóbbi kettő egy antikváriumban dolgozik, ahol a férfi a főnök, de nagyon közeli barátságban vannak. Az olvasó – ahogyan Tamara édesanyja is – folyamatosan gyanakszik, várja, hogy mikor jön össze a két ember, de erre végül nem kerül sor.
A narrátor fityiszt mutat az elvárásoknak, és kitart amellett, hogy igenis, létezik barátság férfi és nő között.
Oliver Laura fia, gyerek még, amikor a történet játszódik, 12 éves. Édesapja nincs, anyjával van szorosabb kapcsolatban és annak jó barátjával, Vincenttel. Mérsékelten népszerű stand up komikus lesz belőle, aki azzal próbálja megnyerni a közönség kegyeit, hogy nevetségessé teszi anyja barátját. Mondván, hogy gyerekkorában egyfolytában hülyeségekkel traktálta, és rajta próbálta ki a szerencsétlen vicceit. Ahogyan később, egy szereplése alkalmával mondja: „így telt el a gyerekkorom két felnőtt között, akik szinte soha nem beszéltek komolyan. Tulajdonképpen azt sem tudhattam, merre van észak, mert ők saját égtájakat találtak ki, és mindegyiknek egyforma erősségű mágneses tere volt.”
A fikció másolja az életet?
Tamara egyszer csak belép az antikváriumba, és valahogy ismerősnek tűnik Laurának, bár gyanítja, hogy turista, és meg is kérdezi tőle, hogy tetszik a város. Az antikvárius nő aztán hamar rájön, honnan az ismeretség: Tamara Vincent készülő regényének az egyik alakja. A férfi is belép az üzletbe, üdvözli Tamarát, majd bemutatja Laurának, aki ezt mondja: „tudtam, hogy létezik”.
Az olvasó végképp összezavarodik.
Ezek szerint Tamara is azt hitte, hogy Laura Vincent regényének a szereplője, akinek léteznie kell, és fordítva, Laura is ugyanezt gondolta róla. A kettő egyszerre azonban csak akkor lehet igaz, ha mindkét nő Vincent képzeletében és az irodalmi fikcióban létezik, ott találkoznak, de akkor meg az a kérdés, hogy amit olvasunk, az kinek a szövege? Vincent írja meg a készülő regénye metaregényét, melyben a szereplői összetalálkoznak, és egymásra ismernek, vagy a fikció másolja az életet? Vagy az élet a fikciót?
Kontrollvesztés
De van még más furcsaság is. A fürdőszobában Vincent egyszer csak azt veszi észre, hogy egy szék valahogy máshová került, anélkül, hogy ő maga hozzáért volna. Rettenetesen megijed, és Laurához rohan. Állnak ketten, majd a nő hirtelen megdöbben, mert mintha a férfit látta volna a kertben. S hogy tetéződjön a helyzet, történik még egy furcsaság: valaki csönget, de az ajtó előtt nincs senki. Máshol pedig a teafilter tűnik el minduntalan a bögrékből. Ahogyan olvashatjuk: „a kontrollvesztés élményét élték meg. Vannak dolgok, amikkel semmit sem lehet kezdeni”.
S talán ez a regény egyik tételmondata.
Néha a múlt is feltámad. „A tizenharmadik hónap idején az ember láthatja az eredeti épületeket, és találkozhat az árjásítás előtti lakókkal. Ezt a hónapot ádár álefnek hívják, és tizenkilenc évente hétszer iktatják be a zsidó naptárba, hogy kiegyenlítsék az eltérést a polgári naptárhoz képest” – áll a szövegben. Az egyik fejezetben Tamara belép egy fotóműhelybe, ahol egy nő éppen képeket hív elő, és érdeklődik, hogy van-e képe Gansel Lipótról, merthogy szívesen jár a könyvesboltjába. A nő végigméri Tamarát, és mondja, hogy ő már Gansel halála után érkezett a városba, de ad neki egy fotót. Vincent és Laura is elcsodálkoznak, mikor említi ezt nekik, hiszen ők ugyan a Gansel Lipót nevét viselő könyvszépészeti egyesület tagjai, de ők sem tudnak arról, hogy a könyvesboltot újranyitották volna. Tamara azonban azt állítja, ott vásárolta meg Tolsztoj egy kötetét.
Láthatatlan háló
A városnak tehát több arca, több rétege is van, és előfordul, hogy több idősík egyszerre van jelen. Tamara és Vincent egyszer kimennek a temetőbe, ahol megnézik Dominik Filipp sírját, aki a város egyik legtöbbet foglalkoztatott építésze volt a szocializmusban.
Azt az épületet is ő tervezte, amelyben az antikvárium van.
Vincentnek az az érzése, hogy beleakadt egy láthatatlan hálóba: „szóval ez a város nem csupán épületek véletlenszerű halmaza vagy esetlegesen elhelyezett építmények rendszere. Ahogy én egy Dominik Filipp által meghatározott pályán mozgok, mások talán Trencsén egy másik, láthatatlan építészeti hálójába akadtak bele.” Úgy tűnik, a kívülálló, látogatóban levő Tamara éppen ebbe a másik hálóba akadt bele.
Döccen egyet a tér és az idő
Lassan sodródnak az események, és tulajdonképpen nem történik semmi különleges. Tamara a végén elutazik, férje és gyerekei várják. Mint ahogyan a Trencsénben megismert Albert nevű szeretőjének, neki sem okoz gondot kettejük afférja. Azt nem tudjuk meg, hogy Laurával és Vincenttel mi történik később.
Vélhetően nem is a sorsok, az élet fordulatai a fontosak, hanem a mikrotörténések.
Amikor döccen egyet a tér és az idő, ahogyan kizökken a világ menete. Amikor olyan dolgok történnek, amelyekkel nem lehet mit kezdeni. A hétköznapok mágiája.
